Hársfa
A sétány üres, csak a szobor mellett a padon ül ott most is a fényképész. Minden délután kiül a padra, akkor is, ha rossz idő van, akkor is, ha esik az eső, a kétszáz éves hársat nézi a sétány végén, mindennap egyszer lefényképezi, de mindennap csak egyszer, ezért előtte sokáig nézi, és várja, hogy jó legyen a fény. Onnan tudom, hogy egyszer elmesélte. Kértem, hogy mutasson meg a képeiből legalább egyet, de azt mondta, nem lehet. A többi lányok az osztályból azt mondják róla, hogy bolond, azt is mesélték, hogy nincs is film a gépében.
Köszönök a fényképésznek, ő is köszön nekem. Rám mosolyog, én is visszamosolygok rá. Elmegyek mellette, lóbálom a táskám. Megfogom a copfom, átvetem a vállamon, hogy a hátam mögött legyen, úgy más a csengők hangja, egy kicsit mélyebb.
Már vagy tíz lépésre vagyok a fényképésztől, amikor utánam szól, a nevemet mondja.
Odafordulok. Felállt a padról, már ott a kezében a gépe, egy nagy fekete doboz, rajta egymás fölött két objektív, felém tartja, kész, már le is fényképezett.
Azt mondja, álljak meg egy pillanatra, közben megint lefényképez.
Megállok, megint lefényképez.
Azt mondja, menjek közelebb, nézzek el mellette, vissza a hársfa felé, megint lefényképez.
Nem nézek a hársfára, a fényképész felé lépek, mondom, hogy hagyja abba, ne fényképezzen már, felé tartom a táskám, hogy eltakarjam magam, azt is lefényképezi. Érzem, hogy elpirulok, tiszta meleg az egész arcom. Leengedem a táskám, úgy mondom, hogy ne fényképezzen már, nagyon szépen kérem.
A fényképész leengedi a gépet.
Azt mondja, ne haragudjak, nem tehet róla, muszáj volt lefényképezzen. Azt mondja, azért, mert nagyon szép vagyok. Ettől elvörösödöm, mondom, hogy nem is.
A fényképész azt mondja, de bizony. Azt mondja, majd meglátom, ha megmutatja a képeket. Majd egy-két nap múlva,
ha előhívta a filmet, és kinagyította a képeket, akkor meglátom.
Azt mondom, nincs is film a gépében, mindenki tudja.
A fényképész azt mondja, ne mozduljak, felemeli a gépét, lefényképez.
Azt mondja, nagyon szép az arcom. Nagyon szép, ahogy villan a szemem. Ezt muszáj megörökíteni.
Azt mondja, higgyem el, később majd örülni fogok neki, ha majd megöregszem, örülni fogok neki, hogy van képem magamról kislány koromból.
Azt mondom, tizenhárom múltam, nem vagyok már kislány. Hangosan mondom, majdnem kiabálok, a kezem a táska fogójára szorul, haragos vagyok, az jut eszembe, hogy össze fog om törni a fényképezőgépét, a táskámmal ki fogom ütni a kezéből.
A fényképész azt mondja, nem úgy értette. Hát persze, hogy nem vagyok már kislány. Hát persze hogy nem. Megint lefényképez.
Mondom, hogy hagyja már abba, felé lendítem a táskát.
A fényképész oldalra lép, azt mondja, jól van, na, abbahagyja, mindjárt abbahagyja, de nagyon szépen megkér, hogy azt az egyet tegyem még meg, hogy kibontom a copfom, szeretne kibontott hajjal is lefényképezni.
Mondom, hogy mit képzel, szó sem lehet róla, de akkor érzem, hogy megfogta a copfom, maga felé húzza, ettől tüzes fájdalom fut fel a hajszálaimon, fel egészen a fejbőröm alá, fel egészen a hajam tövéhez.
A fényképészre kiáltok, azt kiáltom, hogy fáj, nagyon fáj, azonnal engedje el.
A fényképész nem mond semmit, két kézzel fogja a copfom, az ujjai már a csengőknél, már a hajgumit bontogatják.
A fényképezőgép a szíján lóg a nyakában, a két objektív úgy néz, mint két szem egy oldalra fordított fejen.
Elengedem a táskám, az egyik kezemmel megfogom a copfom, erősen megmarkolom, hogy ne tudja úgy húzni, a másikkal a fényképész kezét fogom, próbálom lefeszegetni az ujjait a hajgumiról, hallom, hogy a markában a gyöngyöknek ütődnek a csengők, érzem, hogy kezdi lehúzni a gumit a hajamról. Elengedem a kezét és a copfomat is, mind a tíz körmömmel a keze fejébe karmolok, olyan erősen, amilyen erősen csak tudok. Érzem, hogy a körmeim a bőrébe mélyednek, a fényképész felkiált, elrántja a kezét, a hajgumi még mindig ott a markában, lecsúszott a copfomról, érzem, hogy kiszakad egy pár hajszálam, forró tűszúrások a fejem tetején és oldalt a tarkóm fölött, de nem törődöm vele, mert látom hogy a hajgumi ott a fényképész kezében, utánakapok, beleakad a mutatóujjam, magam felé rántom, adja vissza, kiáltom közben, a gumi megnyúlik, a csengők megint megcsendülnek rajta, aztán a gumi elszakad, kicsúszik a fényképész ujjai közül, lepattan az ujjamról, a földre esik, a gyöngyök lecsúsznak róla, az aszfaltra esnek, szétgurulnak.
Tessék, nézd meg mit csináltál, kiáltom, a gyöngyök felé ugrok, letérdelek, két kézzel kapok utánuk, magam felé seprem őket, a csengők repedten csendülnek az aszfalton, és én ebből tudom, hogy a gyöngyök mind megvannak, egy se veszett el.
A fényképész a gépét fogja, a pad mellett áll, egészen sápadt az arca. Azt mondja, ne haragudjak, ezt nem akarta.
A zsebembe teszem a hajgumit, a csengőket és a gyöngyöket is, felállok.
A fényképész megint azt mondja, hogy nagyon sajnálja, igazán nagyon, látom, hogy a keze fején sok kicsi vérgyöngy ül ott, ahol megkarmoltam.
Egyik kezemmel megfogom a copfom egészen fent, a tövénél, a másik kezem ujjait széttárom, mintha fésű volna, és kifésülöm velük a fonatokat.
A fényképész a kezére néz, mintha csak akkor venné észre rajta a karmolásokat, felszisszen, a szájába kapja a kezét.
Az ujjaim még mindig a hajamat bontják, gyorsan megy, a tincsek hidegen siklanak az ujjaim között.
Egészen kibontom a copfom, megrázom a hajam, a fényképészre nézek. Várok.
A fényképész kiveszi a szájából a kezét, a nadrágjába törli, aztán felemeli a gépet. Elnézek mellette, fel a nagy hársfa koronájára, kicsit hátravetem a fejem, mosolygok.
