Távoztomban azonban azon tűnődtem, hogy ez így nem feltétlenül következik egymásból. Mások is felújítják a házukat, s szerszámokat vesznek. Mégse kaszabolják öszsze úgy magukat, mint én. Leültem a parkba cigizni (ott még lehet). Óvatos ügyetlenséggel vettem kezembe a gyufát, a bal mutatóujjam a középsővel kellett helyettesíteni. Még egy skatulyát is milyen nehéz megfogni a jó öreg mutató nélkül! Végignéztem a mancsomon. Flex-, dekopírfűrész- és csavarhúzónyomok. A hüvelykujjamon vérhólyag, a tenyeremen az ütvefúró hegye szántott végig. A csuklóhoz közeli ütőér mellett is van egy rés a bőrön, a villanyszerelésnél használatos snitzer csúszott meg a jobb kezemben, s a bal, amellyel a csokit (a zsinórcsatlakozót) tartottam, csak tűrte kiszolgáltatottan, hogy az éles vas beléhatoljon. Nemcsak betonnal, önterülő padloponnal meg folyékony szöggel (szupererős ragasztóval), hanem a véremmel is építem a házamat.

A véráldozat rendszerint a bal kezemnek jut. Az aktívabb jobb mindig megússza. Neki jut a kalapács, a kombinált, a csípőfogó, a spakli, a tűzőgép, s minden olyan eszköz, amit az ember azért veszeget meg a barkácsáruházakban, hogy olcsóbb legyen az építkezés. Vagy hogy ne lásson maga körül örökké elkéső, trehány mesterembereket. Inkább ő maga elkészíti azt a konyhaszekrényt. Tovább tart, a pontatlanságok miatt pedig több takaróanyagra van szükség, ráadásul szét is veri az ember a bal kezét, de még így is megéri. Nem kell azt hallgatni a festőtől, hogy milyen hülye a kőműves. A vizestől meg: mekkora ökör a festő.

Ballal fogok, tartok, stabilizálok, apró mozdulatokkal igazítok, ha tudok. A jobb kezem közben pihen. De aztán kíméletlenül lecsap a kalapáccsal, a fogóval vagy a csavarhúzóval. Üt, vág, hasít, teker. A bal kéz helyzete kilátástalan. Csak akkor úszhatja meg sérülés nélkül, ha a jobb kellően pontos. A kalapács oda csap, ahová kell, a fúró nem billen félre, a pillanatragasztó flakonja nincs beszáradva (s miután a jobbnak nem kell megnyomnia a tubust, nem ömlik rá a ragacs a balra). Így volna ideális – de ez a ritkább. Gyakoribb, hogy a jobb kéz a váratlan deformitásokat (szög elhajlása, csavarmenet lerágódása) oldalirányú ütésekkel és erőszakos visszahajlításokkal igyekszik korrigálni. Na, ilyenkor történik a baj. Ami egy bekapcsolt flex esetében vagy áramtalanításmentes villanyszerelésnél jóval nagyobb lehet, mint ragasztás vagy festés alkalmával. A festék lekopik, a levágott ujjhegy nehezebben gyógyul.

Ültem a parkban, bal kezem keresztülhasított mutatóujját úgy pihentettem, hogy hüvelykujjal és a középsővel nyomorgattam a spanglit. A fák mögül egy országosan ismert Fidesz-politikus macskapofája nézett rám. Erről egy jelenet jutott eszembe. Billegett a mamlasz bal kezemben a csavar, sehogy se tudtam a helyére tenni, szorult a tipli, mert nem volt jó a lyuk, amit fúrtam. Újra kellett volna kezdenem az egészet. Letenni a fúrógépet, kicsavarni a tokmányt, lemászni a létráról, előkotorni a láda aljáról a nagyobb fúróhegyet, visszamászni, mérni, jelölni és fúrni. Ugyanezt meg kellett volna tenni a szétroncsolt tiplivel is. Fogóval kihúzni, másikat keresni, a friss lyukba csúsztatni, a végét snitzerrel levágni. Mindezt a jobb kézben tartott kalapács egyetlen mozdulatával helyettesíteni lehetett. Naná, hogy emellett döntöttem. Lesújtottam a csavarfejre, az nyomban megadta magát, s kínjában beszorult a lyuk belső részébe. Nem érdekelt, hogy a gipszkartonban és az alatta lévő fában mit roncsoltam össze, azt sem mérlegeltem, hogy víz-, gázcső vagy villanyvezeték van-e a közelben. Ütöttem, s a csavar bemenekült a falba. Útközben bizonyára el is hajlott kissé. A kicsavarás azonban már nem az én gondom. A lényeg, hogy benn van. Törik-szakad, beszuszakoltam.

– Nagyjából ezt csináljátok most az országgal – morogtam a macskapofa felé, s a befi zetett csekkel visszaindultam az okmányirodára.

– Én Burov-kenőcsöt használok – ajánlotta a hölgy, s vidáman nézett rám.