A paplanosság bizalmi szakma
– Itt minden olyan, mintha egy skanzen lenne – mondja Szántó Tamás paplankészítő, ahogy ereszkedünk le az eldugott terézvárosi paplankészítő műhely szűk csigalépcsőin. Lent bálás zsákokba töltve több mázsa toll várakozik, az elszabadult pelyhek hópiheként keringenek. A sarokban régi korok rekvizitumai: mázsáló, elektroncsöves rádió és fél évszázados varrógép. Mindegyik működik, de a zene már az internetről szól.
– A tisztítógép is régi darab: anno gőzzel üzemelt, ma már villanyfűtéssel – mutatja be a mester a helyiség legidősebb masináját. – Felfűtöm 70-80 fokra, s betöltöm a használt párnából a tollakat. Mikor a fejünktől összecsomósodott és bezsírosodott tollakat a műszer fölvillázza, a meleg levegőben kinyílik a toll. Ami összetört, használhatatlan, az összegyűlik lent a rostélyon. Aztán a felfrissített tollakat befújja a gép a párnába. Ez egy ötvenéves darab, de a második világháború előtt is létezett ilyen gép. Ma már persze vannak korszerűbbek, de nekem fontos a nosztalgikus hangulat megőrzése.
A műhelyt 1957-ben alapította Elfenbein Imre, demár előtte is tollas üzletkéntműködött. Szántó Tamás a nyolcvanas években társult be az öregúrhoz. Eredetileg erősáramú technikus, húsz évet le is húzott azon a területen. Mint mondja, 1988-tól van paplanos iparengedélye. – Egészen három évvel ezelőttig dolgoztunk együtt Elfenbein bácsival: ő volt a tolltisztító, én meg a paplankészítő. Két ipar működött egy társbérletben, de hát ez úgyis egy szakma. Mellette tanultam ki a technikát, mert a paplanosság egy ideje szabadipar, iskolai képzés nincs hozzá. Családi a vállalkozás, szegrőlvégről rokonok is vagyunk, de folytatás nem lesz: a fiam matematikus, most írja a doktoriját. Az öregúr még ma, nyolcvanhét évesen is lejárogat.
Szántó Tamásnak a paplanosszakmában az önállóság tetszett meg. A nyolcvanas évek végén dívott a maszek világ, nem lehetett tudni, milyen változások jönnek.
– Hatvan-hetven évvel ezelőtt a dunyha volt a legnagyobb érték, lehet látni a régi képeken: kitelepítéseknél az emberek abba pakolták értékeiket.Mikor jöttek Pestre a felköltözők, nem tudták hova tenni a dunyhát, mert túl nagy volt: divatba jött a paplan. Kezdetben még jártunk is címekre, s másod-harmadnap vittük vissza a javított paplanokat és párnákat. Autónk még nem volt, de nagyon ment a bolt.
A mester szerint a paplanosság ma is bizalmi szakma. Bálában veszi a tollat, zsákokba töltve hozza fel a vidéki termelőktől. A technikai ismeret itt kevés, több évtizedes tapasztalat kell, hogy megállapítsa a tollak minőségét. Szántó Tamás csak libatollal és -pehellyel dolgozik, mert az jelenti a minőséget: a kacsatollnak szaga van, a libatollnak a legjobb a rugalmassága, könnyű és nem törik öszsze. A keze alól kikerült párnákon érezni, hogy toll van benne: ilyen az áruházak polcain nincs, ott nem tudjuk, mi van belül.
– A paplan ma is érték, csak a mai vásárlók nem tudnak különbséget tenni a műanyag és az igazi, tollal töltött termék között. Ez természetes, a műanyag paplanokat könnyebb is kezelni, a kézi munka meg speciális tisztítást igényel. A gyári áru viszont sokszor merev, a régi és az egyedi készítésű holmi azonban értékesebb, melegebb, nemesebb és természetes anyagból készül, nem izzadunk úgy bele, mint egy műanyagba. Szántó Tamás egymaga csinál mindent: a beszerzést, a paplan- és párnakészítést, tisztítást, javítást, átdolgozást és árusítást. Mint mondja, a paplankészítés jól megy, de tisztíttatni már nem szokás: az emberek nem becsülik a régi ágynemű értékét, inkább kidobják. Pedig hiába koszos a tollat burkoló vászon, belül sokszor nincs nagy baj, van olyan toll, ami még húsz év után is használható. Szántó Tamásnak sokszor fáj, amikor látja, hogy egy-egy lomtalanításnál miket dobnak ki, de ezt a fogyasztói társadalom jellemzőjének tartja: a tisztítás áráért már lehet vásárolni egy új gyári paplant is, minek vesződnének hát a régivel?
– Létezik a paplanturizmus is: külföldről sokan hozzák a paplanjaikat átdolgozásra, mert a kinti tollasokhoz képest olcsóbbak vagyunk, nagyjából pont harmadárért dolgozunk. Külföldön és itthon is kihaló szakmának számít a paplanosság: a rengeteg munka, a mívesség és a kézi munka ma már nem divat.
Szántó Tamás úgy tartja, ötlet és kreativitás híján tulajdonképpen bármilyen foglalkozás halálra van ítélve, így volt, amit ő vett át a nagyipari cégektől:
– Mióta van honlapom, erős fellendülést tapasztaltam. Korábban is úgy láttam, a nagy cégek életérzést adnak el és nem csak árut. Alváskultúra, biopárna: ezek hívószavak és PR-trükkök. Versenyképesnek kell lenni és márkát építeni – még ezen a szinten is. Ezért kis címkét varrok minden termékembe, cégnévvel és a honlap címével ellátva, régebben erre nem volt szükség, de ma már ez is a hitelesség záloga.
A jövőre rettegve gondol: ötvennyolc évesen már nem szeretne villanyszerelőként létrázni, de nem tudja, mi lesz mondjuk tíz év múlva ezzel a mesterséggel. Mikor a szakmát kezdte, még negyven-ötven paplanos volt Budapesten, ma jó, ha elvétve akad három-négy.
– Amíg valamennyire is jövedelmező a paplankészítés, folytatom, valószínűleg nyugdíj mellett is: szeretem csinálni. Hátha lesz még fellendülés: nőhet a természetesség iránti igény az emberekben.
