Itt a „mester” és a Józsi, itt, nálam. A mesteri vállalkozó tarkót vakar, mobilt szorongat, korhol és mutogat. Józsi veri a falat, és a csövet is, amit persze nem kéne. A mester visszafojtva dühöng, Józsi részeg, de minimum ittas. Mire kezdene gyűlni a fal aljában a kibontott matéria, a főnök egy csörgésre eltűnik, „lejár a parkolóóra!” – kap a fejéhez, s jó messze állhatott, mert másfél óráig oda volt, nem láttuk, de még visszaszólt, „Józsi, ha a lemenőt beütöd, én ütlek meg!”

Reggel van, s olcsó, féldekás vodkás konyak – kinek szaga, kinek illata – lengi be a konyhát, a bagó aromája már ki sem tud szabadulni a permanens alkoholból, de meglehet, még tompít is rajta. Gulyás-barakk múltunk panoptikumi paródiája, állatorvosi Józsija, százados falak Tiborca illatoltatja környezetét ily szeretetteljes, önzetlen módozattal. Foga nem sok, keze a dolgos prolié, ki a rendszerrázást követő pályaelhagyók okozta űrt betöltve avanzsált betanított munkásból „szaki”-vá.

Mesterünk lelépett, ketten szívjuk a port a konyhában. Józsi nehezen találja el a vésőt a kalapáccsal, én meg borzongok, mint rendes tulaj, hogy mi történik a lakásommal. Némaság ül ránk, csak a fém csattan, csak a munka szava hallik, s így –álltamban, kínomban, unalmamban – ebben a perspektívában, pózban, pillanatban elnézem, merengek Józsin.

Látni az arcán, sötét szemén, minden izma rándulásán, falat bontani valami ősi szent ösztön, az omló vakolat valami tűz és vérözön, mit a beton, tégla, malter hevít, az ellenállás ösztönöz. Tekintete lángol, zúzza a követ, uralja az ércet, szilajon odavág, pattan, s röpül a törmelék. Dühödt ostromok vasakarata feszül inaiban, végvári harcok mutáns fehérjéi tombolnak a génben, „a kő kövön”, „a csak azért is” és a „nem, nem, soha” rivalló hősi énekei dobognak membránjain. Az Invaliden Strasse ’89-es vagy a Kossuth téri kordon 2007-es bontogatói ehhez az évezredes, mesteri, hungarikum virtushoz képest tényleg csak céhlegények voltak. Józsi kijózanodott, átszellemült, fölmagasztosult, megtért, megvilágosodott.

Egy gyors cigi s egy korty kávé tisztán után Józsi arca, cserzett bőre valahogy angyali tejfehérbe mártózott. A mérnök szemeivel, az építész érzékeivel vizsgálta a leomlott falat, a föltáruló üreget, s benne a két bűnös öreg csövet. Egy világbajnok rétor és hentes bölcsességével regélte el, hogy mire készül, s választékossága engem ért készületlenül végül.

„A kisvésővel meg a kiskalapáccsal kiszabadítom, letisztítom őtet poros bundájuktól, s így fölfedi a gondját-baját az a cső!”

Józsi szobrásszá formálódott. Mint atya gyermekét simogatja a vezeték domborulatait, szeretgeti idomait. Kecses csuklóés kézmozdulatok sorjáznak a kisvésőre, finom por hullik a járólapra. Az él pontosan követi az ívet, az ujj tanárian vezeti a fémpennát a vonalon. Józsi az alkotás és a föltárás bűvöletébe hullott, az antik test és szobor reneszánsz pillanatát éli újra érzékeiben. Nincs még egy ilyen hálás és gondos régész, ki anyagot s emlékeket féltve, ily puhán s odaadóan menekítené az alakot, bontaná a Földet. Antik, avítt, mondhatni, korabeli eszközeivel pheidiaszi kellemmel, bájjal s tekintéllyel faragja a betont, maltert, téglát, cementet – mert, mint az rendes százados gangos házaknál már csak lenni szokott, a fal anyaga s állaga meglehetősen heterogén, változatos, következésképp hektikusan porózus.

A fal leomlott, a mű bevégeztetett. Két, párhuzamosnak bajosan nevezhető vízvezeték fut, illetve mereng a falban, s megvan a sebhely, mit a vörös fogak rágtak a vasba. Józsi még térdel, picit liheg, piheg, bambul, mereng. Lassan, enyhe térdropogással kísérve föláll, s arcán a „kész-ség” kétségbeejtően mámorító, pátoszos kifejezése, a mélyülő barázdák rajza. A végesség metamorfózisa, a konstruált valóság csalfa reményei, a befutott, megérkezett művész, a kiugrott plébános, a megcsömörlött államférfiminden fájdalma s kételye benne volt abban a mozdulatban. A várostromló révült lovagból, az ihletett szobrászból, a precíz anatómus-patológusból, a gondos paleontológusból ismét Józsi lett. A buzogányával Bizáncot sarcoló Botondból, antilopbőrrel szobrát simára csiszoló Müronból, megint a vállalkozó monofunkcionális, meg nem értett – de nem is akart –, barterben fizetett, beszélő szerszáma, Józsija fújta ki magát.

Szedelőzködni kezdett, mogorván, csöndesen, tétován, de mindezt sietősen, hogy beszélgetni azért ne nagyon kelljen. Zavarában, füsttől, portól fátyolos tekintetében gyermeki álom remeg, ide neki egy sószóró háztömböt, ő lebontja, kiszedi, csak hagyják békén, egyedül, szerelmének élni. A „hogyan készült?” csodálatából felocsúdva, alig eszmélten kérdezem Józsit:

„Még egy kávé, fröccs, netán egy törköly?”

„Mingyá jön a főnök, úgyhogy csak egy fröccsöt. Köszönöm” – somolyog ritkás mosollyal.

„És, most, hogy kibontotta, mi lesz a csővel?!” – érdeklődöm.

„Azt majd estefele, meer a forrasztó kidurrant a kocsiban, s csak később lesz új”

– igazít el készségesen. „Ööö…, visszaépíteni, befalazni, rendezni, ki fogja, s mikor?!”

„Hmm… az már nem az én dolgom, azt majd a Jancsi, én csak bontok. De majd csak a jövő héten, meer most Monoron udvart betonoz. Köszönöm a kávét, üdítőt. Jó napot!” – búcsúzik Józsi, a szobrász-lovag.

„Magának is, jó nagyot!” – s tovább csodálom a napvilágra hívott, kibontott és letisztított strangot.