– Broadway, Vegas, mesekönyvírás, tévé, film, amihez az utóbbi negyven évben nyúlt, arany lett. Melyik műfajban érzi magát leginkább otthon?

– A mi szakmánk nagy lutri. Rossz show, rossz mozi, jó show, jó mozi, nem lehet kiszámítani. Én valahogy mindig jóba nyúltam, de ez inkább mázli, még akkor is, ha sosem talált meg az a bizonyos nagy szerep, amire mindenki csettint. Talán a Rose, amit Vilivel csináltunk, igen, az első filmem, az döngött. Ami utána jött, az se hideg nem volt, se meleg. Tudomásul kell venni, hogy a filmszakma ipar és üzlet, a színész csak eszköz és teljesen kiszolgáltatott. Ezért kell, hogy legyen egy másik lába, mint nekem a koncertszínpad. Ott nekem senki nem dirigál. Ott vagyok otthon. Nem véletlen, hogy a kollégák három húszért futnak a Broadwayre, hogy legalább a színpadon kiélhessék magukat. A saját muzsikámmal magamat fejezem ki, a humoromat, a filozófiámat, a világszemléletemet. Nem agysebészet, csak akarni és csinálni kell. Sajnos, a kollégák zöme nem tudja magát rászánni, lusta is, kényelmes is, mert azért nagy meló öszszerakni egy két-három órás show-t. Én viszont úgy esek a talpamra a színpadon, mint a macska.

– Ez elszólás volt vagy célzás arra, hogy aKutyák és macskákban a rusnya macskát szinkronizálta?

– A kutyákat szeretem, de a macskákat értem. A kutya belakja a lakást, a macska azonban uralkodik. Nem véletlen, hogy a macskalelket ösztönösen érzem, mert olyan, mint az enyém. Független vagyok, zabolázhatatlan, önfejű, rátarti, különc, nem sodródom a többiekkel, és bár nem vagyok gonosz természet, néha kimondottan jól esik a májamnak, ha gonoszkodom.

– Kutyaszorítóban kellett éreznie magát aszinkronstúdióban, ahol se a kezével, se a szemével nem fejezhette ki magát, csak a hangjával.

– Szinkronizálni és a kamera előtt ját -szani kétségtelenül két dolog, de ennek is megvan a maga előnye. Nincs smink, ami leolvadjon, nem lépsz rá a ruhádra, és nem fáj a fejed, hogyan tipegj föl a tűsarkúban azon a lépcsőn. A szinkron magányos műfaj, egyedül vagy szemben a vászonnal, tied a pálya. Vagy megijedsz tőle, vagy hamm, bekapod. A rendező megmondja, mit akar, te meg előhúzod magadból, amit tudsz. Hol jobban, hol rosszabbul, csinálod, míg összejön.

– Ha a színpadot szereti jobban, mit nyújt afilm, amit nem talál meg sem a Broadwayn, sem Las Vegasban?

– Izgalmas, ahogy a technológia teljesen átalakította a filmezést, de sajnos tartalmi szempontból laposabb lett, mint valaha. Ugyanazt a hét klisét nyúzzák: a jó legyőzi a rosszat, a cowboy az indiánt, Hamupipőke ölébe pottyan a hepiend, csak most már mindenféle technikai bravúrral, amit a színpad nem képes követni. Leszámítva a Cirque du Soleilt, a színpadon a színész nem tud röpködni, nem lehet felhőkarcolókat összeomlasztani, nem lehet elérni azt a sokkhatást, amire a 3D képes. Sztori meg zéró. Lenyűgöz, amit a moziban látok, csak meg ne kérdezzék, miről szólt a film. Csóró színészek, tök fölöslegesen tesznek bele apait-anyait, sajnálom őket. A színpad bocsánatos műfaj. Látszol, de mégsem, rontasz, de nem veszi észre a néző, sokkal nagyobb játéktered van, mint a filmben. A kamera kegyetlen. Mindent lát és mindent megmutat.

– Túl a hatvanon olyan elánnal beszél, hogyhuszonéves kollégái megirigyelhetnék.

– Generációs defekt, ilyenek a babyboomerek. Meg genetika, amire egy kicsit rásegítek. A férjem mindennap karatézik, olyan kockahasa van, hogy még. Nem illik, nem is lehet tőle lemaradni, és az embernek kényszerítenie kell magát, hogy csinálja, amíg egyszercsak rájön az ízére. A pilatesre esküdtem föl, néha karatézom is, ha a férjem nógat. És futok, bár a lábaim nem nagyon bírják. Szeretek fejen állni, mert hasznos. Ha a fejedbe megy a vér, felgyorsul a gondolkodásod. Ha pedig elhagyod magad, megérdemled, hogy legyintsenek rád az emberek.

– És még könyvet is ír.

–Többes számban! A nyolcvanas évek -ben kettőt is írtam. A Kukucska külföldről, a világkörüli utamról szólt, jópofa volt. Minden eladott példányért vért izzadtam. Aztán írtam egy babakönyvet versben, amitől lángra lobbant az ég. Azóta könyörögnek a kiadók, hogy írjak, de nem akaródzik. Túl sok munka. Azt a könyvet, amit szívesen megírnék, nem akarják kiadni. Van egy alapítványom New Yorkban, ötvenöt közkertet üzemeltetünk lepusztult grundokon, nagyon szeretik az emberek. Ez nem kell. Ha kitálalnék magamról, az bezzeg kéne. De mit? Hogy reggel felkelek és elmegyek dolgozni, mint mindenki más? Soha nem piáltam, nem renitenskedtem, nem vettek őrizetbe, nem fotóztak csálé fejjel. A nemi életem meg nem érdekes, mert sose feküdtem össze sztárokkal. De ha még volna is, amin lehetne csámcsogni, akkor se mesélnék.

– Egy ötéves kislánnyal és egy nyolcéves kisfiúval ültem a moziban, és olyan magától értetődő természetességgel nézték végig a 3D-s szemüveggel a Kutyák és macskákat, mintha mesekönyvet lapoztak volna. De hol marad az olvasás és az igazi irodalom?

– A mai gyerekek sokat olvasnak, kü -lönben nem adnának ki annyi mesekönyvet. Látom, mert folyton böngészem a kiadók listáit. Ha anyuka olvas, ha a lakásban van könyv, a gyerek is rászokik. Inkább az aggaszt, hogy mit olvasnak és mit látnak a gyerekek. Túl sok az impulzus. Dől az internetről, a tévéből, a videojátékokból, a moziból. Nem az irodalommal van baj, hanem a világgal, amit a gyerekek egyre nehezebben tudnak feldolgozni és értelmezni.

– Visszatérve a macskákra: ha igaz a közmondás, hogy kilenc életük van, ön hanyadiknál tart?

– A nyolcadiknál. És gőzöm sincs, mi -lyen lesz a kilencedik. Picassót idézve, mikor nyúzták, hogy árulja el, mihez fog legközelebb, mindig azt mondta, várok. Ülök és várok. Várom a szikrát. Várom, hogy megteljen a lelkem. Várok, és minden percét élvezem. Hová kapkodjak? Minek görcsöljek? Sürgetni nem lehet. Az a szikra majd jön magától.

Hollywood, 2010. szeptember

Soha nem piált, nem renitenskedett, nem vették őrizetbe, nem fotózták csálé fejjel