Egy óra vakság fel tudná nyitni a szemed? – kérdezik a Láthatatlan Kiállítás Budapest honlapján (www.lathatatlan.hu/). Az interaktív tárlat azért nyílt – német mintára – a Népligetben, hogy hidat verjen látók és nem látók közé. Az ép látásúak is megtapasztalhassák, milyen vakon, bizonytalanul toporogni a járda szélén, és csak bízni a jó szerencsében, hogy valaki átsegíti a túloldalra, vagy a zöld lámpa elég hosszan világít. Azt is kipróbálhatjuk, miként lehet elkerülni az akadályt képző tábla lefejelését vagy a gödörbe zuhanást.

Vak vezetőnk, Bogdán István terel minket a totális sötétben, a berendezett termekben. Nemcsak az utat mondja, hogy miket keressünk meg, mint egy nehezített akadályversenyen, hanem kézen fogja a megtorpanókat, a bizonytalankodókat. (Például engem a járda szélén, ahol úgy érzem, se előre, se hátra.) Minden sarkon biztat: merjünk kérdezni. Az elve ugyanis az, hogy nincs rossz kérdés, csak fel nem tett. Istvánnal elbolyongunk piactól az útkereszteződésig, múzeumtól az építkezésig, konyhától a bárig. Mindent végigtapogatunk, és a hangeffektek fokozzák a hatást.

Meresztgeti az ember a szemét, a pupillája nem tudna ennél jobban kitágulni, de sehol egy útmutató fénynyaláb. Közhelyes, de megkerülhetetlen: ez nekünk csak pár óra, nekik egy élet. Azt meséli István, aki nyolcéves korában sportolás közben vesztette el a látását egy másodperc alatt, hogy ma már nem is szeretne újra látni. Jó így, ahogy van, és rögtön látó barátnőjéről kezd mesélni. Például azt, hogy mikor összejött vele a lány, mekkora irdatlan pofont adott annak az ismerősének, aki azt kérdezte tőle, hogy ő lesz-e a vakvezető kutyája.

István a csoportjából mindenkire az első bemutatkozás után emlékszik, azonnal köti a nevet a hanghoz, egyszer sem téved. Már úgy kísér a vacsoraasztalhoz, mintha gyerekkora óta ismerne minket. Laza, vicces, mégsem tolakodó.

Egy kérdésre nem tud válaszolni: mit is fogok enni? Hiszen nem kóstolt bele. Bár beszámoztak minket, ez csak arra jó, hogy az asztaloknál el tudják helyezni a csoportot, és a látó segítők párosítsák a terjedelmes étlapról előre megrendelt fogásokat és fogyasztóját. Vezetőnk egy kocsiról hozza egyesével az ételeket, és közben ügyel arra, hogy mindig legyen italunk is, bor, sör, pálinka vagy üdítő.

Állítólag mindenki használja az evőeszközeit, egyedül a köszöntőfalatkák után nyúlunk kézzel. Olívabogyó és aszalt szilva, apró sós perec és kréker az első fogás a négyből. A közösből szedünk, és ha nem találjuk az egyiket, segít a szomszéd. „Dőlj hátra, Kata!” -mondja István, és elém rakja szépen a szarvasgombával fűszerezett zöldséglevest, majd nem sokkal később a garnélás japán rizsmetéltet. Böködöm villával a tésztát, és úgy megörülök egy falat kunkori garnélának, mintha aranyat leltem volna. Meg kellett állapítanunk, hogy a sötétben gyorsabban telítődik az ember. Nyilván azért, mert lassabban eszünk, és ügyelünk arra, hogy ne loccsantsuk nyakunkba a forró levest, és ne legyen „árulkodó étlap” a pólónkból. A desszert a végén vaníliás kadóc, nem az a könnyen fogyasztható étel, folyik is a szósz miatt rendesen, bár nem eszem le magam, ahogy állítólag más sem. Az gyakorlatilag másodlagos, hogy milyen az étel, amelyet a láthatatlanosok egy étteremből rendelnek meg. Az asztaltársaság jól elszórakozik, nemcsak vacsorázik, hanem együtt nótázik a harmonikás Gyurival. Sőt, a vacsora után a csapatok átvonulnak a szintén elsötétített bárba, hogy tovább mulassanak.

A vacsora végén a szomszédom úgy búcsúzik: örülök, hogy találkoztunk, de ugye nem haragszol meg, ha nem ismerlek meg a Nagykörúton?!