„Az utak elágaznak, elkalandoznak,

de soha nem tévednek el.”

Változat egy Heidegger-verstémára

 

Fájnak, fojtanak, ölnek, élve hagyva

sebeznek fényképeid, Mari!

Dohányaranybarnára sárgult régi,

régesrégi fotográfiák…

Fényképek… távoli, római, ottani-akkori

szökőkutas terek, virágos lépcsők, sátoros piacok,

zsalugáteres sikátorok… Trasteverei utcadal:

villanella szól dús leányok után … az ősi, kerítő dalt

láthatatlan latin gitárok húrjai kísérik, el, talán a sírig…

Minden, ami történik, emlék máris?

Emlék, mellyel messzi-szép jövők elébe mennék…

Máriaságod fényét, szárnyalását s annyi jósoló jelét

meddig őrzik ifjúságunk immár időszéli fényképei?

Szépség, erő, lendület, mind legyőzhetetlennek

tetszett, mint a mediterrán égboltozat,

mint a latin tengerhorizontok - - -

Mindenre emlékezem! Egy-egy elvesző részletre,

akár a tűnt egészre… Emlékezetté változom!

Igen, 1969 augusztusának delelő, tűző sugarai

mind ott vannak fényképeiden!

És ott van minden út… de visszafelé mind járhatatlan…

Ott vannak a megtett és a soha meg-nem-tett utak,

igen, múlt időkben, mint az évek…

Fájnak, félelemre riasztanak régi,

római fényképeid!

A távlatos pálmafasorok, píneák, a sötét ciprusok…

Tudom, egy megnevezhetetlen, időtlen összegészben

létezik Róma városa közelében: Rómája szívünknek!

– – –

Romjaid Róma, egy új világ felé vezetnek,

amit élettel én már soha nem érek el…

De majd elérik, látják millió mások,

– ha nem is az én szememmel –

mindazt, amit én most búcsúmmal látok – – –

Dobai Péter (1944) A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje. Új, Latin lélegzet című verseskönyvét a Kráter adja közre előreláthatólag a könyvhétre.