Ilyen közel még sohasem voltam a szabaduláshoz – mondja a nagydarab, kopaszodó férfi a győri börtönben. Az elítéltek kék-szürke – a börtönszleng szerint „tyúklábmintás”– ruháját viseli. A fogvatartottak háromnegyed része még csak előzetesben van itt, ők a saját civil ruhájukban ülnek a faszékeken. Egy alacsony, tömzsi férfi fakó pólóján két szigonypuska keresztezi egymást.

A különböző körletekből érkezők az öklük összeütésével üdvözlik a másikat. Az első sorokban a nők foglalnak helyet. A szénfekete hajú, egyenruhás őr mellett feltűnik egy fiatal, értelmes tekintetű szőke lány. Valamelyik cégnél dolgozott, csalt vagy sikkasztott, mondják róla. Majd a bíróság megítéli. Mindenesetre úgy gondolta, csak három hónapig vendégeskedik a súlyos falak között, de fogságát már többször meghosszabbították. Azóta letört, ám ha mások előtt kell megjelenni, összeszedi magát. Mosolyában még mindig ott a csáberő, bár ez aligha szól a kigyúrt, durvább tekintetű bűnözőknek. Ő valószínűleg többre vágyik. Előtte magasabb, kissé kiélt arcú nő tekintget körül. Kerítésért van itt, tudom meg. Magam is arra tippeltem volna.

Színházra várnak. Játékra. Gogol őrültjére, annak naplójára. A győri börtönben korábban a Bárka játszott már ingyen, az élményadás és az élményszerzés szándékával. Most a Forrás színház hozta el Gogolt. Mihály Attila büntetés-végrehajtási ezredes, intézetparancsnok azt mondja: nem szórakoztatni akarjuk a fogvatartottakat. A művészet erejével olyan értékeket szeretnénk közvetíteni nekik, amelyek ráveszik őket arra, hogy szembenézzenek önmagukkal. Átgondolják a sorsukat.

Azt persze a fiatal parancsnok is pontosan tudja: egy-egy színházi előadás önmagában nem teszi jóvá az embert, nem változtatja át a személyiségét. Nem az a küldetése, lehetősége, hogy átneveljen. De az önismeretben segíthet. Megadhatja a szerepekkel való azonosulás vagy elutasítás esélyét. Esetleg a katarzist.

Az Egy őrült naplója kamaradarab, tragikomédia. Műfaja és az ábrázolt szituáció alkalmasnak látszik arra, hogy ebben a közegben érdeklődést váltson ki, hatni tudjon. Ács Tamás színész az egész teret bejátssza, a fogvatartottak között mond monológokat, közülük választja ki az inkvizítort, velük olvastatja fel a naplóbejegyzések dátumait.

Ács az előadás elején még gondolkodott azon, hogy megpróbálja-e valami módon a sajátos közönséghez alakítani a játékát. Aztán – mondja később – már az első pillanatban eldőlt, hogy erre semmi szükség. Néhány nagy sikerű rögtönzés még persze belefért: a fogságából kitörni próbáló őrültként előbb az utcára nyíló ablakon át adott jeleket, majd a figyelő kamerán keresztül integetett az ügyeletes tisztnek. Ezt tapssal honorálta a közönség.

– Jól ismerem a darabot, de most itt egészen másképpen, erőteljesebben hatott rám, mint amikor a fővárosban láttam – mondta az előadás után a tyúklábmintás ruhában ücsörgő, kopaszodó elítélt. Színházba járó, művelt ember. Gépészmérnök Komárom-Esztergom megyéből. Csalásért ítélték el tizenhat hónapra. Most félidős.

– Minden perc nekünk dolgozik, a mi szövetségesünk az idő – mosolyog. Ötvenhét éves. Nem bizonygatja az ártatlanságát, de azt megjegyzi, hogy ő soha többé nem kerül börtönbe. Egy veszteséges cég mentési kísérlete közben kapta el az örvény. Valószínűleg ő tényleg bűnhődik itt. Az ő korosztályából kevesen vannak ebben a börtönben, sokkal több a fiatal.

– Kerülni kell a konfliktust, akkor lelkileg is túlélheti a fogságot az ember – adja meg a receptet, melyet ismeretterjesztő csatornák börtönökről szóló dokumentumfilmjeiből jól ismerhetünk.

A fogvatartottak elvonulnak. Megint eltelt másfél óra a büntetésből. Nem is unalmasan, nem is eseménytelenül.