Az öreg rocsós és a tender
Bevágod a Dunába és megnézed, hogy merre úszik.
A Margit híd felújításának megkezdése óta egyre több polgár áll meg az említett helyen. Valamit fi gyelnek. Ezen polgárok zömmel hímnemű, magányt, vizet, teret, végtelent kedvelők. Egy csónakot figyelnek, a csónakban egy férfit, a férfi alakjában magukat és vágyaikat. Közülük való voltam én is. Ezért ülök most a Margitsziget, folyásirány szerinti bal oldalának partjánál „horgonyzó” állóhajó, a Hídvár fedélzetén, ahol a Hídépítő Speciál Kft. két munkatársával és Tóth Katával, a Hídfelújítás szóvivőjével a rocsóról beszélgetünk. A rocsó nem más, mint a híd- és hídalépítményi kiszolgálást (is) végző cég mentőszolgálatot nyújtó motoros rohamcsónakja.
Nem én vagyok az első hülye, aki azzal keresi meg az urakat, hogy az „álommelóról” faggassa őket. Nem értik, hogy miért éppen a mentőszolgálat munkája érdekes most a budapestieknek, hiszen korábban is, minden hídfelújításnál ott szolgált a rocsó, mégsem foglalkozott vele senki. Juhai Sándor építésvezető szerint, amint a gyalogosforgalom az északi oldalra kerül, az érdeklődés is alábbhagy majd, ami nem biztos, hogy baj. Elképzelése sincs a hozzám hasonló hülyének, hogy az érdeklődésnek milyen formáival találkozik a rocsós.Macskakő, sörösüveg, vizelet. Zuhanó és repülő, éles és súlyos tárgyak. Egyik éjjel egy Molotov-koktélt is a rocsó felé találtak hajítani az arra haladó fiatal értelmiségiek, ám az szerencsére a vízbe zuhant és kioltotta magát.
Az „álommelónak” tehát akadnak nem várt nehézségei. Farkas János – aki ipari nehézbúvár és robbantómester is – 32 éve dolgozik a cégnél. Azt mondja, az időt a csónakban nagyrészt figyeléssel kell tölteni, ami igen fárasztó, mert egy helyben ülve az idő nagyon lassan megy. Rádiót hallgatni szigorúan tilos, hiszen a figyelés fülelés is. Olvasni lehet, szokott is, többnyire szaklapokat. Elolvas valamit, kimegy a ponyva alól, nézelődik, aztán visszamenekül. A hideg, a napsütés, az eső, vagy a szél elől. Minden, ami a szárazföldről adott esetben kellemesnek tűnhet, odakint viszontagság. Nyáron nem lehet kibírni a napfényt, aztán meg persze ott vannak a jachtos és jet-skis urak – mondja János. „Nem érdekli őket a csónak, megszegik az előírásokat. Itt szórakoznak, lemennek, visszajönnek a másik ágba, a hölgyeknek bravúroskodnak. Volt olyan, aki szándékosan mellettem csavart egy nagyot azzal a párszáz lóerős kis hajócskájával és majdnem felborult a csónak. De a tolóhajók is meghullámoztatnak rendesen.”
A tél nem embernek való. Hiába a réteges öltözés, védőfelszerelés és vastag birkabéléses őrbunda, mert az ember nem tud mozogni, nincs helye, és bár a pébégázos melegítő dolgozik, azért van átszellőzés.
A rocsóban van hidegélelem, de az egymást hat óránként váltó urak a Hídvárban étkeznek. Ez az ő otthonuk, bázisuk. A „kiindulás”. Hat embert vezényeltek most erre a munkára ide, ők váltják egymást, hiszen a csónakban ülés csak a munka egyik mellékága. Őrizni kell, tisztán tartani a helyiségeket, ellenőrizni a kikötött egységeket, horgonyokat, köteleket, a kitámasztó gerendákat és a váltakozó vízmagasság miatt érzékeny bejárószerkezetet.
Jó kis matrózmunka ez – gondolom magamban én, aki részben vízparti gyerek is vagyok és voltam, de persze a valóság az munka, a munka pedig nem játék. A buszvezetők ritkán matchboxoznak. A Balaton közelében élők ritkán járnak le a strandra és legjobb tudomásom szerint a gyógyszertárasok sem rágcsálnak gyógyszereket esténként a tévé előtt ülve. A Hídépítő Speciál Kft. hatvannégy alkalmazottja közül ha öten pecáznak. Többségük egész életét a vízen tölti és éppen emiatt teljesen hidegen hagyja őket a víz.
A munka érdekli őket és a siker, hogy minél korszerűbben, minél gyorsabban menjen a felújítás, minél hamarabb átadják a hidat, amiben az uraknak a későbbiekben még nagy szerepük lehet, amennyiben az ő cégük kapja meg a „komolyabb” munkákat is. Külön kell ugyanis választani a hídkiszolgálást a hídalépítményi kiszolgálásoktól. Ez utóbbihoz tartoznak mindazok a speciális vízi feladatok, amikért ezek az Európa-szerte elismert urak élnek-halnak. Már számos folyami hídépítés során bizonyították rátermettségüket, a közelmúltból például: Lágymányosi híd, esztergomi híd, dunaújvárosi híd, Megyeri híd, Északi vasúti híd.
Most a Margit hídon a sor, ahol nincs átlagos nap. Csúcsidőben háromszázan is dolgoztak már a hídon, csak hát a hídra nézve nem látni, hiszen többségük – hetven százalékuk – az alulról beállványozott részen végzi a dolgát.
– Mindenki keresi azt a pontot, hogy hol lehet belekötni ebbe a projektbe. Valahogy elfelejtik az emberek, hogy egy olyan óriásberuházás, egy olyan hídrekonstrukció zajlik a város közepén, ahol folyamatos a tömegközlekedés. Ez a híd azért is kerül enynyibe és tart ilyen sokáig, mert Magyarországon még nem volt arra példa, hogy úgy újítsanak fel egy hidat, hogy azon közben folyamatos a gyalogosforgalom és a tömegközlekedés. Össze-vissza kell pakolni a síneket. Ez pénz, idő – mondja a szóvivő. Az utolsó hivatalos álláspont szerint a hidat 2011 nyarán adják majd át. Addig Juhai Sándor és csapata ott dolgoznak majd. De nem csak ők. Lakatosok, hegesztők, tervezők, mérnökök, matrózok, „kis és nagy” hajóvezetők, úszódaru személyzet, geodéta, autódarus, festő, kotrómester, építésvezető, búvár, vasszerelő, egyszerű betanított munkás, hajós. És valaki a rocsóban, aki figyel, fülel és elmondja nekem, hogy hiába vágom be azt az embert a híd közepéről, aki a belváros közepén ringatózó csónakos békésnek és határtalannak hitt magányában és szabadságában gyönyörködik, mert nem fogom megtudni merre úszik. Ott marad. A rocsó magasságáig, ahogy a szigetet megkerüli, mindkét oldalról befelé csavar a víz. Az állampolgár ott lebegne egy helyben, tehetetlenül. De csak egy-két percig. Amíg Farkas János, vagy valaki más a rocsóval oda nem siet és ki nem kapja onnan.
