Állam és forradalom
Hiába próbált az Állam a Forradalom fejével beszélni, hiába próbált előbb lelkére, aztán józan eszére hatni (de hát honnan is lenne a Forradalomnak józan esze, ha egyszer a forradalom az ész salto mortaléja, az esztelenség és mértéktelenség eksztatikus cselekedete?); hogy vegye fontolóra, hátha a magyar rendszerváltás már megtörtént, hátha alapjait az 1989-es jogállami forradalom vetette meg, és ezen egy parlamenti választás vajmi keveset változtat. Válaszul a Forradalom megsemmisítő pillantást vetett az Állam-rezonra, és némán-kérlelhetetlenül a választási végeredményre mutatott, melyből egy történelmi végítélet egyértelműségével világlott ki, hogy a magyar emberek a régi rendszert kereken 2 706 292 szavazattal döntötték meg, ami pedig – akármit próbál is felhozni az Állam a régi rendszer mentségére – pontosan 17 975 szavazattal több, mint amennyivel 1994-ben döntötték meg a magyar emberek az akkori rendszert, noha ez is épp elegendő volt egy kétharmados szociál-liberális koalíciós többséghez a parlamentben.
Ergo: 2010 forradalmas tavaszán a „magyar” név újra szép lett, a magyarok –1956 óta először – megint történelmet csináltak: forradalommal zárták le a paktumpolitika és a rendszerváltás zavaros két évtizedét, és új rendszert alapítottak: a nemzeti együttműködés rendszerét. Különben is azt, hogy mit nevezünk forradalomnak és mit nem, hogy hol kezdődik az új rendszer, és hol ér véget a régi, most már egyesegyedül a Forradalom – közelebbről: a forradalmi népakarat, a forradalmi igazságérzet és a forradalmi lelkiismeret, még közelebbről: a Forradalom Egyszülött Fia – mondhatja csak meg, nem is holmi ellenforradalmi parlamenti pártocskák, elnököcskék, offshore lovagocskák!
Akit 2010 forradalmas választási tavasza nem tett költővé egy pillanatra, és nem érezte, mint – Petőfivel szólva – kutya a földrengést, hogy a Forradalom döndülő léptekkel a szavazófülkék felől megindul a Parlament felé, és a Kossuth téren áthaladva meg sem áll az Országgyűlés alakuló üléséig, az vagy a Forradalom Ellensége, vagy vak és süket a Történelem Hívó Szavára, és megérdemli, hogy a Történelem Szemétdombjára kerüljön. Az ilyen jobban teszi, ha rögvest kiiratkozik a nemzeti együttműködés rendszeréből, ha pedig akadékoskodik, ha kekeckedni merészel a Forradalommal, számítson rá, hogy az egységes népakarat fogja elsöpörni őt a nemzeti felemelkedés útjából.
Ilyenformán az a kérdés, amelyet a köztársasági elnök az új Országgyűlés előtt mondott beszédében, „a demokrácia működése fölötti örömének” adva hangot, tűnődve és halkan feltett, hogy vajon nemcsak ünnepi, de „történelmi” is lesz-e az ünnepélyes alakuló ülés, hiszen az Országgyűlés előtt álló „feladatok szinte emberfelettiek”, nos, ez a kérdés nem kérdés többé. A bizakodás és aggodalom kettős hangján megfogalmazott kérdésre ugyanis maga a Történelem adott egyértelmű és csattanós választ, még ott, helyben, és mindjárt kettőt is.
Az egyik választ a köztársasági elnök a demokrácia ünnepén jobboldalról kapta, a másikat meg a Jobbiktól. De lehet, hogy ezt a másikat már a fal adta neki. A forradalmi teátrum hősei és nézői, egyszóval a kortársak mindenesetre kétszer is látták a Történelmet a „Volgai Lovas” alakjában a Parlamentbe bevágtatni, és el kell ismerni, hogy mindkét vágta fergeteges volt. A „szinte emberfeletti feladatok” kihívására két „szinte emberfeletti ember” jelentkezett a rendszerdöntés forradalmi színjátékának akrobatikus készségeket követelő főszerepére, arra tehát hogy semmitől vissza nem riadva magára vegye a romlásnak indult, lenullázott, elesett Magyarország talpra állításának irdatlan feladatát.
Az egyik forradalom úgy homályosította el a másikat, mint napfogyatkozáskor a Hold a Napot, úgy söpört végig zúgó fergetegként a magyar társadalmon, hogy szinte nyögött belé a média. A forradalom első lovasa szőrén ülte meg a magyar parlamentet, és vágta közben rángatta le magáról buzgó harci kiáltások közepette –„Mellényre, magyar!” – a parlamenti képviselők szánalmas civil zakóját, hogy halálmegvető bátorsággal a kamerák torkába vesse magát, mintegy zakót adva ezzel a demokráciának és mellényt a magyarnak. A mutatvány végén ott állt mellényre vetkőzve, politikailag pőrén a magyar igazság maga.
Tudvalévőleg a Forradalom mindig az Igazság – a Történelmi Igazság – lemeztelenítése, az Igazságra rákérgesedett parlamentáris hazugságok és korrupciósmocsok lehántása egyetlen kardcsapással, egyszóval: az Igazság leplezetlenné válása. Ilyen értelemben a forradalom – botrány a történelemben, sőt egyfajta apokalipszis. Ma persze már csak médiabotrány és médiaapokalipszis. Finomul a kín. „A világ a forradalomban mintegy felrobban, és szanaszét repül. Lemeztelenedik a társadalom, és felszínre kerül intim életének felszín alatti világa” – írja Mihail Epstejn orosz filozófus.
„Ilyenkor kezdenek az emberek egymás zsebében kutakodni és kezdik egymás titkait kiteregetni, eleinte csak szőrmentén, de aztán egyre szilajabbul, egyre pimaszabbul, olyannyira, hogy miközben éppen fosztogatják embertársukat, közlik vele, hogy ő maga a fosztogató. Rabold vissza, amit elraboltak tőled. »Ez az enyém« – hördülnek fel az alsó középosztályhoz tartozók, és a tulajdont magukhoz akarják rántani, a magasabb osztályállásúak viszont, elveszítve hidegvérüket és előkelő tartásukat, két kézzel kapaszkodnak bele, és sehogy sem akarják kiengedni a kezükből. Kezdetét veszi a pofák beverésének korszaka, melyet vér- és könnyözön követ. (…) A forradalom nem más, mint botrány, csak nem családi botrány, hanem össznépi. Dosztojevszkij regényeiben éppen az oroszok – európaiak számára érthetetlen – botrányszeretetét ábrázolta, azokat a helyzeteket, amikor minden társadalmi konvenció egy pillanat alatt eltűnik az emberek viselkedéséből, akikről az őszinteség idegrohama tomboló viharként tép le mindent: »vágd bele az igazságot a világ képébe – ott dögöljön meg minden, ahol van!« Ugyanaz a botrány, amely elein te csak a családokban, a társadalmi ranglétra különféle szintjein és egyes társadalmi osztályokban tombol, ölti magára később forradalom képét és tör rá az egész társadalomra.”
Ez a Forradalom volt tehát a Történelem egyik csattanós válasza az Országgyűlés alakuló ülésén feltett köztársasági elnöki kérdésre. A magyar igazságnak ezzel az apokaliptikus-botrányos feltárulásával, mely megrázkódtatta az egész világmédiát, ezzel a világraszóló történelmi travesztiával – a mellényes forradalommal –nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon új időszámítás vette kezdetét, hogy a magyar nép visszaszerezte végre önrendelkezési jogát és képességét, és hogy a benne kifejezésre jutott egységes népakarat új rendszert alapított, melyben egyre több a látványosság és egyre kevesebb a parlament, míg csak egészen el nem enyészik –ország és világ dicsőségére.
A Történelem másik csattanós válasza szintén fergeteges volt ugyan, de mert csak szavakban valósult meg, látványos parlamenti jelenetek, azaz képek nélkül, elsikkadt kissé a médiában. Annál kevésbé fog elsikkadni az Államban és a mindennapokban. E másik forradalom – kinyilatkoztatója szerint – a szavazófülkékben tört ki a természeti jelenségek váratlanságával és elementáris erejével, és szintén megdöntötte a régi rendszert (ezentúl a régi rendszert mindennap legalább egyszer, rituálisan meg fogjuk dönteni), hogy újat alapítson helyette.
A régi rendszer tehát halott. Halva találták a választások első fordulójának éjszakáján. A választók adták meg neki a kegyelemdöfést. Bár lehet, hogy ő vetett véget ezen a módon nyomorú életének. Ne csodálkozzunk: a puhány, enervált, depressziós polgári demokráciák hajlamosak az öngyilkosságra. Genetikai okokból is, de különösen azért, mert életidegenek. Visszarettennek a való világtól. Visszahőkölnek még saját árnyékuktól is. A demokraták – a forradalmi demokraták! – ezzel szemben nem félnek senkitől és semmitől, legkevésbé a demokráciától, melyet saját vívmányuknak, legjobb javuknak, lelkükből lelkedzett egyszülött gyermeküknek, továbbá szövetségesüknek, bizalmasuknak, édes egy komájuknak tekintenek.
Szóval az életképtelen, mert a polgárok nélküli polgári demokráciát mostantól igazi demokrácia fogja felváltani, amelyben az állam újra állam lesz, az állampolgár pedig újra állampolgár, egyetlen, belülről meg nem osztott, unitárius közösség megbecsült tagja, mondhatnánk, a működő demokrácia okosan pörgő fogaskereke. A sokféleség káosza helyére az egység zsarnoksága lép. A forradalmi egység forradalmi zsarnoksága, természetesen. Egyszóval: az Állam halott – éljen az Állam!
