Kelengye

Nagymami rajtakap reggel, amikor megpróbálom kimosni a lepedőt. A lepedő véres. Én véreztem össze. Nagyon szégyellem. Hiába dörzsölöm a mosószappannal, a vérfolt nem jön ki. El akarom dugni nagymami elől, a hátam mögé teszem, a lepedőből csorog a víz a fürdőszoba kövére. Nagymami odajön, a hátam mögé nyúl, kiveszi a kezemből. Félek, hogy kiabálni fog, félek, hogy nagyon meg fog szidni.

Nagymami megfogja a lepedőt, a kagyló fölé tartja, kicsavarja belőle a vizet. Az ujjai között csorog a víz a kagylóba, a rubintköves gyűrűjét nézem.

A lepedőből nem jön már több víz. Nagymami megrázza a lepedőt, a lepedő kibomlik, kicsi vízcseppek szállnak a levegőben, a közepén ott a folt, már nem olyan mélyvörös, de nagyobb lett, olyan, mint egy kiterjesztett szárnyú piros madár.

Nagymami a foltot nézi, két ujja közé csippenti, dörzsölgeti. Mosolyog. Elengedi, megint megrázza a lepedőt, két kézzel felemeli, kitárt karral szétfeszíti, a feje fölé emeli, a lepedő eltakarja előlem, a piros folt odakerül Nagymami arca elé, hallom, hogy szimatolva szaglássza, a vörös madár szárnyai megrebbennek, nem akarok odanézni, elfordítom a fejem, a padló csempéi nek kacskaringós mintáit bámulom.

Nagymami hümmögve énekel valamit, hallom, hogy a lepedő sercegve elszakad, hallom a madár szárnycsapkodásait, a hajam megrebben, ahogy érzem a szárnyainak szelét, ahogy a madár suhogva körberepül a fürdőszobában.

Nagymami rám szól, hogy nézzek fel, felnézek, a madarat nem látom sehol.

Nagymami megrázza a lepedőt, tiszta, fehér. Nyoma sincs rajta a foltnak. Nagymami összehajtja, ideadja, azt mondja, tegyem el, jó lesz ez a kelengyém első darabjának.

Csontfésű

Megtetvesedtem.

Nagymami veszi észre, hogy milyen sokat vakarom a fejem. Kérdezi, hogy mi van velem, mondom, neki, hogy nagyon viszket. Nagymami odaállít maga elé, két ujjal belekap a hajamba, kicsíp belőle egy szálat. Odatartja elém, mondja, hogy nézzem meg.

A hajszálon kis fehér gömböcskék ülnek. Nagymami azt mondja, hogy ezek a serkék, azt jelentik, hogy egészen le kell vágni a hajamat. Nem akarok sírni, de mégis lefele görbül a szám. A hajamat három éve növesztem, anyának is hosszú haja volt.

Nagymami megsajnál. Megsimogatja a hajam, azt mondja, szép fényes, jó erős, nagy kár lenne levágni. Nagyon nagy kár. Azt mondja, van más megoldás is. Egy kicsit fájni fog. Egy kicsit rossz lesz.

Azt mondom, hogy nem baj, kibírom.

Nagymami bólint. Kimegy a fáskamrába, egy zöldre festett bádogkannával jön vissza.

Behozza a szobába, leteszi a szőnyegre, a fürdőszobából behozza a mosdótálat, a kisasztalra állítja, a fotel támlájára egy törülközőt terít, beleültet, aztán hátradönti, úgyhogy a támlája a kisasztalra támaszkodik, a fejem belelóg a mosdó tál ba, érzem a tarkómon a zománcperem hidegét.

Nagymami megigazítja a hajamat, az ujjaival hátrafésül minden szálat, ki a homlokomból, egy tincs a gyűrűjébe akad, felszisszenek.

Nagymami lecsavarja a bádogkanna kupakját, a szoba megtelik benzinszaggal, nagymami felemeli, rám szól, hogy hunyjam le a szemem, aztán önteni kezdi a hajamra a benzint.

Érzem, hogy a benzin végigfolyik a fejbőrömön, forrón és csípősen a hajszálaim tövébe szúr.

Nagymami azt mondja, igazság szerint petróleummal kéne csinálni, de menni fog így is, szívjam be jó mélyen a benzingőzt, akkor nem fog annyira fájni.

Mélyen beszívom a benzin szagát. Érdes, sűrű, finom.

Nagymami közben a hajam simogatja, a gyűrűje időnként nekikoppan a mosdótálnak, olyan, mintha egyre távolabbról hallanám.

Hallom, ahogy nagymami a hajamhoz beszél, azt mondja a hajamnak, hogy tisztuljon, azt mondja a hajamnak, hogy erősödjön, azt mondja a hajamnak, hogy ne féljen.

De lehet, hogy ezt inkább nekem mondja. Ne féljek, ne féljek, nincsen, amitől féljek.

Nagymami gyűrűje nekikoppan a mosdótál peremének, a rubintköve a zománcnak, csengve koppan, egyszer, kétszer, sokszor, beszívom a benzin szagát, csípi a tüdőm, nagymami megint azt mondja, ne féljek, nem félek.

A rubintkő a mosdótál peremén szikrát vet, a benzin berobban, forrón, surrogva ég, kívülről látom magam, ég a hajam, úgy lobog, mint a láng, a hajszálaim sercegnek, mint a kis tűzkígyócskák úgy vonaglanak, egy mosdótálnyi tűzben fekszem, éget, de mégsem fáj.

Mélyen beszívom a benzingőzt, beszívom a keserű füstöt, Nagymami az arcom fölé tartja a kezét, kitárja az ujjait, az ujjai hegyén kis lángok ülnek, Nagymami ökölbe szorítja mind a két kezét, úgy, mintha megmarkolna valamit, érzem, hogy a fejem körül a tűz kialszik, már nem ég a hajam.

Nagymami kinyitja a kezét, egy sűrű fogú csontfésű van benne, megint azt mondja, ne féljek, felültet, a nagyapa könyvszekrényének az üvegében meglátom magam, megöregedtem, sokkal öregebb vagyok még Nagymaminál is, tiszta fehér a hajam.

Megrándul a szám, sírni kezdek.

Nagymami mosolyog, rám szól, hogy ne sírjak, elém tartja a mosdótálat, a hajamba mártja a fésűt, fésülni kezdi, a fésű húzza a hajam, fáj, szürke por pereg a mosdótálba, benzinszagú fehér hamu, Nagymami egyre csak fésüli és fésüli és fésüli ki a hajamból, a mosdótál már negyedig megtelt, aztán már félig, aztán már egészen.

A könyvespolc üvegében látom a hajam, már nem fehér, már megint fekete, sokkal fényesebb és sokkal feketébb annál is, mint amilyen volt.

Már nem sírok, a tüdőm még mindig tele van benzinszaggal.

Nagymami elveszi előlem a mosdó tálat, a kisasztalra teszi, beledobja a fésűt, fél kézzel a hamuba markol, hagyja, hogy kifolyjon az ujjai közül, azt mondja, hogy a tetvektől énnekem ezután már nem kell tartanom.

Tettamanti Béla rajza