pályatársaim önteltségre aztán semmi ok mementó
miként lerobbant kiskocsmákban egykor a tisztes
költő kalász szőr jóságosan maga elé motyogott
rímesbe szedve árpád apánkat ki nagy átkelésénél
buzogányával talán rettenetes erőset kopogott akár
számítóan is szólva – bocsánat ha zavarok itt laknak
az avarok – kezdjük csak szerényen innen szakmánk
kezdetét mivel odébb már gomolygó mesékbe csúszik
át levéd a sztyeppék kavargása és az ős okok ki tudja
ezek között hogyan lehettünk volna boldogok meg sem
várva a civilizációs hot-dogot a pálcikás népek felé-
elkeveredve esetleg a későbbi nagy orosz medve kiből
azért kijutott de már hazai épületek a táj ehető alap-
anyaga s noha a szó sokáig latinba mártva bátortalanul
is alakul az igeidők szentháromsága s mielőtt lennénk
a néptenger fuldoklóivá csak megcsillan maszatos
papíron a hodu utu rea ha ezt nem érted többé nincs
mélysége a szemantikai magnak a kósza szelek szádból
kiszakadnak s eltűnik nyelved alól a delej izgága társam
a fölzaklatott modernitásban egyelőre még ne feleselj
a hihető töredékből gondosan csak az alapokat rakjuk
mikor vitézi ének harsogó bordal zuhog fölöttünk-alattunk
megérezve az első buja virágok illatát milyen szerencsés
mai lantos kinél e magasztos körmenetben kezdődik
az okos tanulás melybe aztán lassan magához szorítva
a világ éneklő danáit beojtja s még mielőtt kivinnék abba
a búsan bólogató fasorba úgy farag révülten nemzeti
dallamot hogy különös kristállyá préselődik a hozott
csillám s a hiány mit ebből elhagyott mert értelmes
divatoktól részegült toldozva tágítva a szellemet mely egy-
kének indult legbelül mégis a parole felől csak föltágult
horizontja s mihelyt a sorokat hangzásra bontja az idő-
alagutak borzongása szívósan bekeríti hogy reflektált is
legyek asztalomon kihűlőben a szalonnás reggeli majd
némileg jóllakva didaktikusan üdvözlöm a huszadik száza-
dot és a stilisztikában ránk hagyott gazdag költői anyagot
melyet egyelőre aligha teremtünk újra csak babrálgatja őket
a fél géniuszok és a kis sznobok ujja mert telítődtünk a jel-
verstől a roppant époszig nem nóvum már ha valaki felvonít
hisz mindnyájunkban ott bujkál valamilyen irtás dárdahegy
kihegyezett karó máglyatűz bűze és holocaust csak a vezérlő
nyelvi kalauzt nehéz megérinteni aki a belső sötét gomolygást
artikulálja belehúzva a készülő verset valamiféle elektroni-
kusan gerjesztett csatába hol lankás domboldalról az ihlet felé
fáradt don qijoték kocognak emitt processziós csókot dobnak
át a készülő halottnak és nincs ki a szédületes szakadékot a
hajnali derengésig átmuzsikálja a közlés mélyrétegei helyett
bizniszre áll a látomások bálja s a zsigerekből indult hehezetes
hangzók helyén fölfényesednek a kikupálódott szponzorok
kiknek dermesztőn foszforeszkáló uszályában már nincsen ok
a grammatika átszellemült kérdéseit megoldani marad jólfésült
tanácskozások után valami kaviáros hallali és szétkürtölődnek
átláthatatlan csatornákon át a művészi sikerek persze te sem
vagy már az a karon ülő kisgyerek hogy ne értsd az emberi
gyarlóság és a megszállottság különös reakcióit itt a született
irigység ott a váteszkedésnek gyanús mérgezett virága bólint
a napi harcra s bár most legjobban az érdekel miért hull annyi
nc-s kapcsolat szóvégen és szavakon belül a magánhangzókkal
tüntető magyarra nem várom a taplóként száraz tudományos
magyarázatot sem a nyelvtipró szittya hangzatot inkább mint
a sötétben szimatoló vak vakond elindulok a belső ihlet
rejtőzködő övezetei felé most éppen a korlátozott tudás és
a magány köbmétere övezé ráncosodó ujjbegyem tapintó idegeit
s ebben a botorkálásban átmenetileg fölhevít a belső suttogás
formát kereső varázsa döbbenten látom aztán meddőn telt el ma
is az ihlet délutánja mert szófoszlányok között nincs mit be-
fejezni a kívánt közlésekre rátelepszik a semmi s a teremtő
ember kifacsarva ott marad hangtalan

Aczél Géza(1947) József Attila-díjas. Új verseskönyve (ő)szike címmel a könyvhétre lát napvilágot a Jelenkornál.