olyan, mint amikor a névtelen sötétből átsétálunk egy név szerint véglegesbe, fülünkben összeomlás előtti csend, otthon a radiátor surrogása, festékszaga. a piros lámpánál elárvulunk, és nem mondjuk ki a félelmeinket. anyához járunk két havonta vasárnaponként, virágot veszünk és másról nem beszélünk. eltartom a lakást, a fotelapa hagyott felnőni, hagyta a mondataim. elhagy a test szokásokat, a szokatlan testtől elfárad árnyék, fény, történet legyen.

Ayhan Gökhan (1986), kötete még nincs.