Új skála térben, időben
Időközben az Eklektric mellett Barabás több társa is életre hívta a saját formációját (Fábián Juli Jazz Riff, Kéknyúl), melyek szintén mostanában jelentetik meg debütáló nagylemezeiket. Mondhatni tehát, amolyan Eklektric-kollektíva jött létre, amely immár túlmutat önmagán, és amely még számos jövőbeli projekt bölcsője lehet.
Barabás Lőrincék ugyanahhoz a nyolcvanas évek elején született új zenészgenerációhoz tartoznak, amely az utóbbi években olyan reményteli előadókat és formációkat adott a budapesti zenei életnek, mint az Irie Maffia, a Pannonia Allstar Ska Orchestra, a Subscribe vagy Harcsa Veronika. Ők már abban a korban szocializálódtak, amikor a műfaji határok fokozatosan elmosódtak, átértékelődtek, amikor az egymástól korábban karakteresen elváló klubszíntér és az egydimenziós médiában megjelenő mainstream világ között létrejött az átjárhatóság, mi több, nemcsak létrejött, de egyenesen kívánatossá vált. S ezzel az addig antagonisztikusnak tűnő kommersz/nemkommersz, underground/ overground fogalmak is fokozatosan érvényüket vesztették.
Számukra természetes, hogy szüleiknél sokkalta szélesebb skálán hallgatnak zenét, nemcsak térben, hanem időben is: az ő zenei univerzumukban az ötvenes évek cool jazz-e simán összehozható a nyolcvanas évek hiphopjával, a hatvanas évek progresszív rockja a kilencvenes évek elektronikájával, vagy a hetvenes évek punkja/új hulláma az új évezred legfrissebb irányzataival. Számukra az internet nemcsak a legfőbb kommunikációs eszköz, hanem gyakorlatilag az egyetlen hatalmas médiatár is, ahonnan minden zene megszerezhető, letölthető, megismerhető, összekapcsolható, tetszés szerint keverhető. Amiből persze nem feltétlen születik új érték, új minőség, de épp a fent említett előadók produkciói mutatják azt, hogy néha még lehet új a nap alatt.
Itt van mindjárt a több mint négy éve működő Barabás Lőrinc Eklektric, amely a dzsessz, az underground hiphop, az elektronika és popzene határmezsgyéjén mozog, nemcsak könnyedén és ízlésesen, de kellően magabiztosan is. Mind közül a legfia talabb, egyben legambiciózusabb maga a trombitás névadó-vezető, aki az alapításkor mindössze huszonkét éves volt, de 2005 nyarán már meglehetősen határozott elképzelésekkel tárcsázta fel leendő társai telefonszámait. Számítógépes programok segítségével régóta irogatta odahaza a maga zenéit, azok megszólaltatásához kereste a megfelelő partnereket, egyfelől a vele együtt a dzsessztanszakra járó, de a műfajról kellően tágan gondolkodó társak közül (Premecz Mátyás billentyűsök, Fábián Juli ének, Bata István basszusgitár, Delov Jávor dob), másrészt a kultiplexes örömzenélések során megismert underground hiphop Gimmeshot kollektívából (DJ Dermot szkreccs, sampler, harsona, Sena rap, ének). S négy évvel ezelőtt a jelenlegi Kertem helyén található próbatermek egyikében nekiállt velük az első tizenkét dalt öszszerakni, összecsiszolni, hogy aztán azokat élőben 2006. január 18-án bemutassa a Trafó Bár Tangóban.
A Barabás Lőrinc Eklektricnek a pályáján a következő években – vitathatatlan újszerűségén és tehetségén túl – két fontos médium lökött sokat: egyfelől felfedezte magának az újrapozicionált Petőfi rádió, másrészt a rétegkultúrákra és új hangokra kellően érzékeny A38 Hajó. Miközben számaik folyamatosan forogtak az éterben, 2007 végén már Erik Truffaz előtt játszhattak, s az sem volt kérdés, hogy debütáló nagylemezük bemutatóját szintén az egykori ukrán kőszállító uszályból átlényegült művészeti központban tartják. (Miután a koncert épp John Lennon halálának évfordulójára esett, tiszteletük jeléül az A Day In The Life és a Day Tripper című Beatlesdalt is eljátszották.)
A számukra a legfontosabb szempontot, a művészi függetlenséget szem előtt tartva végül magánkiadásban megjelentetett Ladal szerencsére egyáltalán nem lett trombitalemez. Ahogy a nagy példakép, Miles Davis is mindig hátrébb tudott egyet lépni a legjobb munkáin, hogy hagyja a társakat érvényesülni, s hogy kívülről is lássa/hallja az egészet, úgy Barabás Lőrinc is csak annyit fújt és annyit irányított, amennyi feltétlen szükséges volt. Kellő kibontakozási lehetőséget engedve ezzel a két eltérő karakterű énekesnőnek, illetve a zenei szövetet megteremtő társaknak. Többek között ettől is lett a Ladal a 2007-es év egyik legszínesebb és legszínvonalasabb zenei produkciója.
A következő esztendő gyakorlatilag ennek az anyagnak a népszerűsítésével, rongyosra játszásával telt el. Minden valamire való klubba és fesztiválra eljutottak, mindenhol zajos sikert arattak, és szinte mindenhová visszavárták őket. Mígnem az állandó hajtás, pörgés és bulizás eredményeként 2009 januárjában jött a váratlan, de abszolút életszerű fordulat: Barabás Lőrinc úgy döntött, feltöltődésként Londonba költözik. Azóta is éli ezt a kettős életet: odakint próbál, komponál, teszteli magát, miközben alkalmanként hazajár fellépni az Eklektrickel. S ez a kétlakiság várhatóan az új nagylemez megjelenése után is fennmarad, legfeljebb az arányok tolódnak el némiképp Budapest irányába. Talán az is sorsszerű, hogy a Trickre keresztelt új anyagot elsőként épp Londonban, a Comedy Caféban mutatták be, s hogy a novemberi A38-as buli – a párizsi után – csak a harmadik volt e sorban.
A zenekar hangzása erősen egységesedett, amiben nyilván jelentős szerepet játszik, hogy a tagok zöme az utóbbi években Barabás Lőrinc másik előremutató projektjében, a Random Szerdában is tevékenyen részt vesz. Ahol a zenészek gyakorlatilag mindenféle próba, keret és előre megbeszélt harmóniavázlat nélkül örömzenélnek. Látszólag laza csoportos improvizálás, a résztvevőktől mégis állandó aktív és kreatív jelenlétet igényel. Ráadásul emberileg és a zenéhez való hozzáállásukban is nagyon közel hozta őket egymáshoz, ami értelemszerűen kihat az Eklektric produkciójára is.
Ahogy nyilván abból is sokat profitál a közösség, hogy egyes tagok más együttesekben szintén kellően aktívak. Delov Jávor „másodállásban” az utóbbi évek egyik legjobb hazai rockzenekarában, a Turbóban dobol, miközben keddenként dzsesszesfunkos-táncolós örömzenéléseket szervez az Instantban; Bata István a Special Providence-ben dzsesszmetált, az Arasindában török népzenét játszik; Premecz Mátyás párhuzamosan négy formációban is billentyűzik, de ennél fontosabb, hogy Kéknyúl néven nemrég saját zenekart gründolt, mely dzsesszes, funkos, instrumentális bulizenét nyom, vállaltan sok játékkal, hülyéskedéssel, improvizációval. Az énekesnő, Fábián Juli szintén elindult a maga ígéretes útján, egyfelől őt is sokfelé hívják, másrészt létrehozta a Fábián Juli Jazz Riffet, melynek Honey & Chili (Méz és paprika) címmel nemrég jelent meg sokat ígérő bemutatkozó nagylemeze.
E sokirányú mozgás, sokfelé kalandozás közepette azonban a tagok számára mégiscsak a Barabás Lőrinc Eklektric maradt az elsődleges. A friss album kevésbé dzseszszes, kevésbé eklektikus, ellenben lényegesen poposabb, táncolhatóbb, mint a korábbi. Helyenként már szinte diszkó. De a koncerteken épp ezek a bulisabb számok működnek igazán, miként korábban is a táncosabb blokkok lökték meg rendre a hangulatot. Az is feltűnő, hogy a rap (miként ők fogalmazzák: a vaker) teljesen eltűnt a palettáról, és a zenekari tagból vendéggé lényegült ghánai-magyar MC-lány, Sena szerepe is jelentősen visszaszorult. De mindez inkább csak a dalok karakterét, nem anynyira azok minőségét érinti. Úgy is fogalmazhatnánk, a Trick letisztultabb, homogénebb, „zenekaribb” album lett. Mindent egybevetve pedig ismételten az egyik legfigyelemreméltóbb hazai popprodukció.
