A szalma szúr. Hiába alszik minden.

Az állatok is mintha belülről legelnének, nem kérődznek, csak tudják, hol nő igazi fű. Iszonyú kényelmetlen a szalma. Zizeg egy bogár is, mintha beszélni akarna, a tej is vérízű, a hasfájással rokon. Belülről bántanak a szelek. Ha a feszítés fújni tudna, felkapná a vihar az ácsgerendát, repülne tehén, szalma, a gondoskodás ott lebegne, tornádó óvná, az istálló felett, hogy megmaradjon a gyerek.

*** Menyhértnek hódolni kellene, hiszen ezért jöttek. Felhólyagosodott a lába, ételt mióta nem látott már, a sok kincs lehúzta vállát, meggyöngült a hosszú úton.

Kiönti mind, amije van. Ő megszabadul örömmel, hiszen azért jött, hogy adózzék, vékán mérni kincset, kegyelmet, kenyeret. Már nézi is a piszkos földet, futrinka ropog a térde alatt. Menyhértnek hódolni kéne, de csak fázik boldogan.

*** Ilyenkor jobb, ha nem tudod, mi a hideg. A jégszikrázás vakító fénye hamis csillogás, a tél legmélyén egy fénynyelő, a tisztán látás visszája lobog, a legkeményebb önfelismerés, az arcodba vágott élethazugság bénítása semmi, ahhoz képest, hogy nem rövidülhet tovább a nap. A jég vagy a hó a kerítés lécén nemzedéktelen virág, nem köt össze két növényt, nincs porzó, szétszikrázik a felszínen, mint az élet megcsúfolása. Légy vidám.

Az év de profundis imája érted szól, aki képtelen vagy gödörből kérni. Ez a kihangosított, személytelen fohász az évszakok nadírján, mintha tavasz, sőt nyár és ősz fénye is beleférne a mások helyett kért önkéntelenségbe –az évfolytonosság szövetén egy űr, ahonnan, ha akarod, ha nem, könyörögnek érted.

G. István László (1972) Radnóti-díjas. Legutóbbi kötete Homokfúga címmel 2008-ban jelent meg a Palatinusnál.