Elnökök és miniszterek
A leírás a képzeletbeli elnökről korántsem áll távol a hús-vér valóságtól. Mintegy két évtizeddel vagyunk a függetlenség elnyerése után, de az ellenségkép (rovarhasonlatokkal megtűzdelve) még mindig eleven.
„...elnökünk elakadó lélegzettel, ökölbe szorított kézzel ostorozta a gyarmatosítók helyi lakájait, ezeket a senkiháziakat, akik a hazánkban laknak, velünk esznek, velünk táncolnak a bárokban, velünk dolgoznak a mezőkön, az irodákban, a piacokon, ezek a kétélű kések, akik valójában az imperialista erők téglái, az elnök-tábornok dühe tíz fokkal feljebb hágott, mert úgy gyűlölte az imperializmusnak és a kolonializmusnak ezeket a lakájait, ahogy gyűlölni lehet a rühöt, poloskát, tetveket, molyokat, és az elnök-tábornok azt mondta, hogy az ellenség, bárhonnan jön is, el lesz taposva.”
A frankofón afrikai regényekben gyarmati kényúrtól korrupt bennszülött főnökig, majd a függetlenség korában az ugyancsak korrupt miniszterekig sok sötét vezető szerepel. A legzamatosabb leírásokra az elnöknek nevezett véreskezű zsarnokok adnak alkalmat. Igencsak szeretik az állandó jelzőket, különösképpen erényeik hosszú felsorolását. Ezt látjuk egy zairei regényben is; szerzőjét az előbb emlegetett Mobutu elnök hírhedt börtöneiben megkínozták:
„Marzeng, a nagy, a Csodálatos, a Dicsőséges! A legtisztább vérű a tisztavérűek között! A legnagyobb hím a ragadozók között, az űzekedő sün, hátán égnek álló szőrrel, erőt habzó szájjal, összes tüskéjének teljes haragjával!”
A vérbő nemi energia kiváltja a nép tiszteletét, növeli az erőskezű vezér tekintélyét, aki sok, termékeny felesége mellett jól bírja erővel számtalan szeretőjét is. A csádi Kaar Kaas Sonn is hangsúlyozza ezt, a felsorolás gyakran visszatér a regényben:
„Dzsabir Moli Moktar Al Mahdi, Zawaratánia méltó fia, a hím kajmán, sebzett oroszlán, vak tigris, fehér párduc, aki gyávákkal nem eszik egy tálból, tíz nővel hál egy napon.”
Ilyen potenciához persze csak varázslatok révén juthatott, de ez magától értetődő: azt beszélik, nem lehet Afrikában elnök, akiről nem terjedt el, hogy nagy varázsló is, számtalan hatékony gri-gri birtokosa. Enélkül hogyan is tarthatná meg a hatalmat? Sőt: hogyan szerezhette volna meg?
Egy Mour nevű gazdag kereskedő, tekintélyes férfi, esélyes lesz arra, hogy a köztársasági elnök őt válassza első helyettesének. Magától értetődő, hogy egy marabuhoz fordul segítségért, aki biztosítja:
„Nincs okod nyugtalanságra. Ha az imádságok, amelyeket védelmed és jóléted érdekében elmondok, esőcseppek lennének, te már rég megfulladtál volna.”
A nagy marabu az aggódó feleséget is megnyugtatja:
„Inch’Allah, meglesz neki az elnökhelyettesi poszt. De ehhez föl kell áldoznia egy bikát, harminchárom részre darabolnia, és egy pénteken szétosztania a szegények között. A ház lakói közül senki sem fogyaszthat abból a húsból. Inch’Allah, minden rendben lesz.”
Itt most nem mesélhetem el az egész regényt, pedig nagyon jó kis sztori, Aminata Sow Fall, az afrikai irodalom szenegáli nagyasszonya írta. Lényeg, hogy a főhős képtelen teljesíteni a nagy marabuk által rámért különféle áldozatokat: bezzeg nem is lesz belőle államelnök-helyettes!
A sokféle elnökábrázolás közül a legvadabb szatírát a kongói Sony Labou Tansi nyújtja Másfél élet című híres regényében. A Gondviselő Vezető mindenáron meg akar szabadulni az ellenzék vezérétől, Martialtól, de nem sikerül megölnie, Martial ugyanis még derékban kettévágva, kilógó belekkel is fennen közli, hogy nem ilyen halállal akar meghalni.
„A Gondviselő Vezető rendeletben biztosította önmagának Martial megölését: ez az ő gondviselő kezének előjoga lett. Azt akarta, hogy az eseménynél mindenki jelen legyen, akinek az ereiben Martial átkozott vére folyik, valamint minden nő, aki valaha is mezítelenül látta Martialt. Ezeknek a listája mindössze Martial gyerekeinek az anyjára szorítkozott, a többi gyanúsítottnak sikerült megúsznia az ügyet a nyomozók lába között töltött egy vagy két éjszaka ellenében.”
Ugyanebben a regényben egy Apaszívű János nevű elnök népszavazáson fogadtatja el az ország új alkotmányát, amely két paragrafusból áll.
„Első paragrafus: a hatalom a vezéré, a vezér a népé. A második paragrafus olyan nyelven íródott, amelyet soha senki nem ismert és nem értett meg. Második paragrafus: Gronananyata mésé botuté té-tau... és így tovább, és az a hír járta, hogy az egyik kifejezés azt jelenti: életreszólóan uralkodó. A referendumon a szavazók száz százaléka megerősítette voksával az alkotmányt. Paragrafusait föl kellett festeni minden szobába, konyhába, mindenhová. A vezér kilenc napot adott erre. Akik túllépték a határidőt, azoknak a házát a Különleges Erők tagjai botokkal szétverték vagy dinamittal fölrobbantották. Egyesekkel megvásároltatták a festéket, és megitatták velük, minekutána a szerencsétlenek elmentek meghalni a rendeletlen rendelőbe, ahogyan a nép nevezte.”
Mit csinálnak ezenközben a miniszterek? Bebiztosítják magukat. Most már ismerősebb terepen járunk, nem erőszakos festékitatás, csak egy kis (vagy nagy) korrupció. Egy új miniszternek tanácsolja a kollégája:
„Először piacokat teremtesz magadnak: gyógyszerek, építkezés, felszerelések, kirendeltségek. Egy miniszternek húsz százalék kijár. Ha tökös legény vagy, kisajtolhatsz harmincat vagy akár negyvenet is. Minthogy te az egészségügyet vezeted, kezdd a festéssel, nem nagy ügy. Kiadsz egy rendeletet: fehér festést minden egészségügyi helyiségbe! Elköltesz erre milliókat. Beteszed a kezed a festék és a milliók közé, és leveszed a húsz százalékodat.”
A miniszterek nem csak korruptak, gőgösek is. A malinké származású Ahmadou Kouroumánál:
„Naku, a miniszter, malinké volt, Párizsban szerzett diplomát, és mint minden ifjú malinké, aki Franciaországból tért vissza, pökhendi volt, akár egy fiatal szamár hímvesszeje, udvariatlanságát már olyan messziről lehetett szimatolni, ahogy a kecskegida megérzi az anyja fenekét.”
És milyen a jóságos elnök – ugyanebben a regényben –, amikor külföldi segélyek reményében amnesztiát hirdet a börtönökben még életben maradt politikai foglyoknak?
„Ébenpart elnöke lágyan, nyugodtan, azon a mély és meggyőző hangon beszélt, amelynek csak ő tudta a titkát. Miért határozott így ő, az elnök? Azért, mert ő, az elnök, ő a köztársaság anyja, és minden állampolgár a gyermeke. Az anyának kötelessége, hogy néha kemény legyen a gyermekeivel szemben. Az anya a legnagyobb szigorúsággal bánik velük, ha kiborítják a földre a tál rizst, amelyet ő a kedvesének készített. És neki, az elnöknek a haza gazdasági fejlődése a kedvese, és az összeesküvés súlyosan veszélyeztette ezt a fejlődést, kiborította a földre a jövendőt.”
De megbocsát mindenkinek, „mert egyetlen ujj nem tud fölvenni egy kavicsot a földről. Ő, az elnök, egyedül nem tudja fölépíteni ezt az országot. Kiszabadít mindenkit, hogy egyetértés legyen a hazában. Tamtam és tapsvihar.”
Lehet, hogy tévedek, de nekem ez az egész nagyon ismerősnek tűnik. Még ha más is a dekoráció, más az erőszak fokozata aszerint, hogy folyik-e vér vagy sem, mintha lenne valami a lelki működésben, ami földrésztől, bőrszíntől, kortól függetlenül azonos mindenkiben, aki nagyon, mindenáron akarja a hatalmat.
