Van a boltban makói vöröshagyma, ilyen is, olyan is. Még olyan csomagolt hagyma is akad, amelynek tasakjára kis flepnit erősítettek, arra van ráírva, hogy ez a termék makói. De a gondola oldalán már csak az van föltüntetve, hogy ez sima hagyma, kilója 159 forintba kerül. A szép hagyma közvetlen közelében vannak leharcoltabb példányok is (ugyanúgy 159 forintért), ezt is egy makói cég forgalmazza, származási helyként mégis Németország van feltüntetve. Árulnak aztán ömlesztett hagymát 70 forintért, az garantáltan nem makói, hanem bicskei. Természetesen mindenki ezt veszi, mert az a legolcsóbb.

Végigböngésztem a paprikákat is. Pontosabban a paprikaőrleményeket, melyek közül a kalocsai és a szegedi földrajzi neveket jelölték védettként. A negyedkilós szegedi paprikaőrlemény zacskójának hátulján a gyártó pontosan feltünteti a termőhelyet, az pedig a Dél-afrikai Köztársaság, no meg Szerbia. Ezzel alaposan összekevernek. Egy eladóval beszélgetek arról, hogy akkor most ez szegedi vagy johannesburgi paprika volna-e. És hogy a vevők szokták-e úgy nézegetni az oltalom alatt álló földrajzi jelzést, mint én. Nem szokták, feleli az eladó, a kedves vevők vásárolni szoktak, nem pedig olvasgatni.

Húspult, szebbnél szebb kolbászokkal, szalámikkal, ízlésesen szeletelve. Budapesti téliszalámit keresek, merthogy ez az elnevezés is szerepel a minisztériumi oltalomlistán. Az eladó hölgy mondja, ilyen nincs, soha nem is volt. Valamikor régen volt Budapest szalámi, de ma már nincs. Összefut a nyál a számban, s azon tűnődöm, hogyan lehet földrajzilag levédetni a „budapesti” téliszalámit. Ez annyira híres termék volna?

Azt tapasztalom, hogy a kolbászosok komolyan veszik a földrajzi oltalmat. Minden terméken föltüntetik a „gyulai” vagy a „csabai” eredetet, a Pick azonban saját nevével óhajtja a piaci sikereket elérni. Nem a „szegedi” névre helyezi a hangsúlyt. Egy fiatalasszonyt azután szólítok meg, miután szeletelt Pick szalámit kért. Párbeszédünk egy pontján olyan érzésem támad, talán nem is tudja, hogy a Pick szegedi, de ez láthatóan nem is nagyon izgatja. Jobban bízik a termékben, mint abban, hogy az honnan van.

– Bocsánat, tudna nekem segíteni? – fordulok a tormás-majonézes-kecsöpös polcok előtt dolgozó eladóhoz. – Hajdúsági tormát keresek.

– Ott vannak a tormák, rögtön jobbra.Igen, látom, de nekem kifejezetten hajdúsági kellene.

– Csak félegyházival szolgálhatok – feleli a hölgy, s amikor azt mondom, az nem felel meg, mert nem védi a logó, kicsit furán tekint rám.

Logó egyébként semmit se véd, a termékekre a gyártók még véletlenül se teszik rá. Célszerűbbnek gondolják, ha szinte olvashatatlan, apró betűkkel tüntetik föl, hogy az áru – illetve a neve – védett. A borosok közül talán csak a villányiak törekednek rá, hogy maga a termőhely neve is hangsúlyos legyen a címkéken. A magyar borász úgy gondolja, egy unalmas címerállat és a bora neve bőségesen elég támpont arra, hogy a bor eladható legyen. Meg sem próbálja jelölni, hogy a nevet, amit használ, kizárólagosan az övé.

– A vevőink nem nézik a földrajzi eredetet – mondta Kócs Krisztián, a III. kerületi, Bécsi úti Kaiser’s szupermarket üzletvezetője, aki maga is meglepődött azon, hogy a makói vöröshagyma földrajzi oltalom alatt áll. Annyit azért hozzátesz, sokan megnézik, hogy hazai terméket vesznek-e vagy sem. Gyakran szerveznek olyan akciókat, amelyeken a magyar termékeket favorizálják, a tulajdonos Spar Magyarország nemrég díjat kapott a hazai élelmiszerek forgalmazásában vállalt szerepéért.

A pálinkáspult előtt zárom a földrajzi oltalmi mustrát. Ott virít a sor elején a gönci barackpálinka. Gönc Borsod-Abaúj-Zemplén megyében van, ambiciózus település (itt fordította a Bibliát Károli Gáspár). Gönci barackpálinka csakis a szintén területi oltalom alatt álló gönci kajszibarackból készülhet. Ez így az EU-ban uralkodó szokások ellenére első hangzásra is eléggé logikusnak tűnik.