Várok. Kinézek az ablakon, a parkra. A sétány két oldalán, a kopasz jegenyék tetején fekete madarak ülnek. Varjak.

Nézem a varjakat. Várok.

Azon gondolkozom, vajon mit akarhat tőlem az igazgatónő.

Három hónapja vagyok az intézetben. Mindenki kedves velem, a többiek, a tanárok, a nevelők. Sajnálnak amiatt, ami apával és anyával történt.

Tettamanti Béla rajza

A fákat nézem, nem akarok a balesetre gondolni.

Végül kinyílik az ajtó. Az igazgatónő kiszól, hogy bemehetek.

Bemegyek.

Az irodában az igazgatónő íróasztala előtt két karosszék áll. Az egyik üres, az igazgatónő int, hogy üljek oda.

A másik székben ül valaki. Egy öreg néni. Görnyedten előredől, csak a fekete szvetterét meg a csontos vállát látom, a vállára terített nagy fekete kendőt. Két tenyere között egy apró kávéscsészét melenget, forgatja, rázogatja, a csésze tetejére rá van fektetve a megfordított csészealj, a néni csontos ujjai rászorítják a csészére, mintha félne, hogy kiszökik belőle valami.

Leülök. Köszönök. A karoszszék bőrpárnája kényelmetlenül kemény.

A néni rám néz, köszön, a nevemen szólít. Hideg szürke szeme van, az arca szigorú, a hangja is hideg.

Az igazgatónő azt mondja, a néni hozzám jött.

A néni azt mondja, ő a nagymamám, és azért jött, mert magához akar venni.

Mondom, hogy nekem nincs nagymamám. Se nagyapám. Az autóbaleset óta egyáltalán senkim sincsen.

A néni azt mondja, rosszul tudom. Ő igenis a nagymamám. Az édesanyám anyja.

Azt mondom, nem igaz. Édesanyám árva volt.

A néni azt mondja, nem. Nem volt árva. Dehogy volt árva. Hanem csak elszökött otthonról, egy nagy veszekedés után. Elszökött és soha többet nem adott hírt magáról. Amiatt a szerencsétlen tróger miatt képes volt örökre szakítani a családjával. Úgyhogy azt se tudták, él-e, hal-e. Arról sem tudtak, hogy van egy unokájuk. Azt mondom, nem igaz.

A néni azt mondja, hogy de igaz. Igenis igaz. Úgy igaz, ahogy ő itt ül.

Az igazgatónő megszólal. Azt mondja a néninek, hogy talán jobban tenné, ha tapintatosabb és kedvesebb lenne.

A néni feléje int a csészével, azt mondja, hallgasson, ne szóljon bele, jobb ezt az egészet mindjárt az elején tisztázni. A mozdulattól a csészealj megmozdul, körbecsikordul a csésze tetején, de nem esik le, a néni ujjai a helyén tartják.

Az igazgatónő elhallgat. A néni azt mondja neki, menjen ki, legyen szíves, mert négyszemközt akar velem beszélni.

Mondani akarom, hogy ne menjen, de aztán nem mondom.

Az igazgatónő lassan áll fel, látszik, hogy nem szívesen megy ki, az ajtóból még visszaszól, hogy ott lesz kint a folyósón. Bólintok.

Az ajtó becsukódik. Nem nézek a nénire. A cipőmet nézem, a cipő pántjainak feketén csillogó gombjait, ott lent, a bokámnál.

Érzem, hogy a néni megfogja a kezem, a tenyere meleg és nedves, hallom, hogy szipog. Felnézek, látom, hogy könynyes az arca.

Egy darabig csak néz, nem szólal meg. Látom, hogy lassan csorognak végig a könnyek az arcán.

Megnyalja a száját, egészen halvány rózsaszín a nyelve. Megszólal. A hangja megváltozott. Puhább. Melegebb.

Azt mondja, ne haragudjak. Nem akart rosszat mondani édesanyámról. Hogy is mondhatna rosszat róla, hiszen a lánya volt. Az édes lánya. Akit nem látott már több, mint tizenhárom éve. És akit nem is lát már soha többé. Ha haragudott is rá, akkor is megbocsátott neki. És tudja, hogy édesanyám is megbocsátott neki. Igen. Érzi a szívében.

Közelebb húzza hozzám a széket, a keze végigsimít a hajamon. Azt mondja, nagy ajándék vagyok neki a sorstól. Mióta szegény nagyapám meghalt, ő nagyon egyedül van, senkije sincsen. Mi összetartozunk, úgy fog szeretni, mint az édeslányát. Nagyon szépen kér, hogy menjek vele.

Nem válaszolok. Nem mondok semmit. Azt mondja, vele kell mennem. Vele kell mennem, mást nem tehetek, ez a sorsom, azt mondja.

Megszólalok. Azt mondom, nem.

A néni szemében mintha harag lobbanna, de az arca és a szája mosolyog. Azt mondja, hogy bebizonyítja. Megfogja a kezem, odahúzza a kávéscsészéhez, együtt fogjuk, ketten, két kézzel. A porcelán meleg. Azt mondja, figyeljek.

Érzem, hogy mozdul a kezem, egyszerre megfordítjuk a csészét, úgy, hogy a csészealj alulra kerül, rajta fekszik a felfordított csésze. A csésze alól sötétbarna kávézacc szivárog, körbefolyik, csápokat növeszt. Nézem, a csápok megvastagszanak, összeforrnak.

A néni felfordítja a csészét, ráteszi a csészealjra. Azt mondja, nézzek bele.

Belenézek.

A kávézacc szövevényes barna mintát rajzolt a csésze belsejére, olyan, mint egy homoklabirintus.

A néni lassan körbefordítja a csészét, azt mondja, figyeljek.

Figyelek.

A mintában egyszer csak meglátom az arcom. Finom vonalakból rajzolódik, olyan, mint egy frissen készült barna tusrajz, megismerem a szemem, az orrom, a szám vonalát, az állam. Én vagyok az. Mosolygok.

A néni ráteszi az ujját a csésze peremére, körbehúzza rajta, ahogy a körme hozzáér, a porcelán megcsendül, a csésze falán az arcom változni kezd, a vonalak megfolynak, megvastagszanak, mintha nőnék és öregednék. Az anya arcát látom, felismerem, ő az, néz és mosolyog, kedvesen, de mégis szomorúan, aztán ő is tovább öregszik, az arca ráncosabb lesz, az álla meghegyesedik, már a néni arcát látom, már ő néz rám a zaccból, néz és mosolyog.

A tenyeremen érzem, hogy egészen kihűlt a csésze, hagyom, hogy a néni kivegye a kezemből, hagyom, hogy az igazgatónő asztalára tegye.

Felnézek, könnyes a szemem.

Hallom, hogy a néni megszólal.

Azt mondja, szólítsam Nagymaminak.