A freskó – titokban – megmaradt ugyan, de az új rend megrakatott. Tekintélyelvűen. Mert rendet rakni ugyan sokféleképpen lehet, de ha nem is áldozatok nélküli, így a legegyszerűbb. A módszerek lehetnek nyíltan brutálisak, vagy sztaniolba csomagoltan kegyetlenek, ám a lényeg a szerkezet. Csak egy autoriter személyiség – vezér (király, császár, kormányzó, megbonthatatlan pártvezér), és az őt felkenő – mert belőle hasznot húzó – szűk közeg kell hozzá. Nem szükségeltetik megszolgált tekintély sem. Elég ha azt gondoljuk-hisszük, legfőképpen pedig sulykolva ismételve elhitetjük (létezik a többség diktatúrája), hogy az övé ez az elhivatott vezetői tulajdonság. Az, amit ma mindinkább személy(ek)nek, nem pedig politikai berendezkedésnek tulajdonítunk. Ami a köztársaságot, a parlamentáris államot illeti, a tekintély ma a legfőbb hiátusa.

Ma? Mintha nem ez a kettősség kísértené végig a magyar történelmet! Egyfelől: a rend áhítása. Úgy általában, persze. Mert, minél elvontabban, homályosabban megfogalmazott ez a rend, annál erősebb a rendpártiság, és annál hangosabb a sóhajtozás-kiabálás utána. Hogy aztán annál vehemensebben, körmönfontabban szálljunk szembe e közhatalommal, ha annak szorítása a házunk küszöbéig érne.

Ez az áhított rend nagyon elvont lehet ma, mert nagyon erős a rendpártiság. Nem véletlenül keresik annyian a rendteremtő tekintély forrását. Komoly gondolkodók, mint Gerő András történész, még a királyság visszaállítását is felvetik. Ami még kivitelezhető is volna, ha megfeledkeznénk arról, mennyire távol áll a magyar közgondolkodástól (hagyománytól, beidegződéstől, reflextől) a mindenféle központi hatalom tisztelete. Egy metszetében a magyarság ezer éve másról sem szól, csak arról, hogyan lehet becsapni, megalázni, félrevezetni a közhatalmat – gondoljunk rajta királyt, hadba vonulást, csatáról lekésést, adóhivatalt vagy közrendőrséget. S ha hosszabb távon magának a közösségnek lesz roszszabb ettől, nos, akkor legyen, dacosan közmondást faragunk, birokra invitálva a Himnuszban megkönyörgött teremtőt, Adj uram Isten, mire megyünk ketten.

Nagy a rendpártiság úgy általában. Nem tagadjuk meg gondolkodásunk történelmi üledékét, amikor várjuk a Messiás eljövetelét. Majd ő rendet tesz. Kissé egyoldalúan nézelődünk. Rózsaszín keretbe foglaljuk Mátyás király profilját, elfeledve háborúit, adókíméletlenségét. Virágkorként emlegetjük Ferenc József évtizedeit, de akkor mire volt jó a ’48-as izgés-mozgás? Sírásig leisszuk magunkat trianoni bánatunkban, csak a Monarchia szagló dögtestét ne juttassa eszünkbe senki. Horthy nem is volt anynyira borzalmas, simogatjuk a csendőr kakastollait, de a Donkanyart feledje homály. Kádár alatt bezzeg biztonság volt –, de akkor mit kezdjünk ’56-tal, a szegénység stabilitásával és egyenlőségével.

Persze, a többség a rend mellett az erőt kívánja. Azt az erőt, amit bennük civilként nem tudott életre kelteni a demokrácia. Ami megvédi őket a szomszédtól, a világtól. Megvédi, akár a legnagyobb rendetlenség – az önkény – árán is. Egy darabig legalábbis. Erőt és rendet egyszerre akarnak. Erőt mindig másokkal szemben. Akkor is, ha ez idegen a demokráciától. Látszat.

Autoriter megoldással sokan kacérkodnak, a parlamentarizmus elveszejtett – ha volt valaha egyáltalán – tekintélyének visszaszerzéséről halkulnak a hangok. Pedig, ha jobban belegondolunk a rend nem más, mint hogy egy társadalom működik. Működik a polgár és közösségének viszonya. Hogy a hatalom közakaratból, közlemondásból, közmegegyezéssel gyakorolja helyettünk jogaink egy részét. Mert belátjuk: egyéni szabadságunk határait csak úgy tudjuk kitágítani, ha egyben közös érdekeinknek megfelelően korlátozzuk is. Ehhez persze ki kellene irtanunk magunkból azt a mélyen rögzült tévhitet, hogy az állam nem a mi közös akaratunk, hanem egy elnyomó szervezet, valami felettünk lebegő, elvont hatalom, amit valaki a nyakunkba ültetett, hogy bennünket irritáljon, idegesítsen, zaklasson becsapjon. Hogy galád erőszakszervezet, amelyen kifogni dicsőség dolga.

Irtsuk ki az állam ilyen felfogását! Szép, szép, irtanánk is, de reggel mégiscsak fel kell kelni, és ki kell lépni az utcára. És aztán, mégis: ki kezdje? Az állam, vagy a polgárai? Talán a két végéről kellene megfogni a dolgot, de mégiscsak engedjük előre az államot. Az első lépés őt illeti. A közvetlen hatalom csak négyévente van a mi kezünkben, a köztes idő az övé. Bakugrások helyett apró lépéseket látnánk. Mondjuk mindjárt egy határig a politikától független, állandó személyzetű, szolgáltató államot. Igazgatást, rendészetet. A polgár ugyanis általában rosszul érzi magát, mentségeket keres, amikor megszegi a közelőírásokat. Már amenynyiben azok szilárdak, következetesek, átláthatóak, ésszerűek, betarthatóak, és egy határon túl nem zavarják feleslegesen hétköznapi szabadságát. Vagy azt, amit annak gondol. Amit utál, amitől irtózik, az a bizonytalanság.

A hektikusság. Az élet szinuszgörbéjének kiszámíthatatlan ugrálása. Ha mondjuk Szentendréről Óbudáig az egyik nap fél óra az út, másnap pedig minden ok nélkül két és fél óra, ha mondjuk ugyanabban az okmányirodában az egyik héten öt percet kell töltsön, a következőn meg órákat kell ácsorognia a két tucat papírfecnivel őt kioktató üvegfal előtt, ha az egyik rendőr korrekt, a másik meg aljasul fafejű. Ha nem tudhatja, mi vár rá, ha jön az adóhivatal. Ha fogalma nem lehet róla, kinek és mennyit kell fizetnie a kórházban, rendelőben, miközben fizeti a tb-t, Ha nem tudja, kell-e, érdemes-e hatóság elé, bíróságra vinni az ügyeit, mert fél, s mert a bíróság évekig tartó procedúra után hol így dönt, hol úgy. És igen: ha már nem tud hinni egyetlen választott politikusának sem. Ha nem érzi múlhatatlan szükségét, hogy az agórára vonuljon véleményt mondani.

Mert, amikor ezt látja, ezt érzi, nos, akkor a polgár jobb esetben apátiába esik. Ami rosszabb: begerjed. Akkor elkezd százzal szlalomozni. Mellékutakat keresni. Régi ismeretségeket lapozgatni. Lefizetni. Kezd nem hinni semmiben, aminek bármi köze van az államhoz – a saját közösségéhez –, legyen az adócsökkentés vagy új influenza elleni oltás.

És akkor korrupt lesz. Mert általában nem, csak kivételként, kivételezettként képes élni és túlélni. Még akkor is, ha csak azt hiszi, hogy kivételezett. És akkor már semmi értelme korruptságot emlegetni. Akkor már ez a természetes közeg. Ez a kánon. A protokoll. Az állam polgárából dörzsölt ügyeskedő lesz, a maradék törvénytisztelőből meg balek.

Az utóbbi húsz évben a nagy magyar freskón fokozatosan öltötte fel a bukott angyal allegórikus alakját a magyar demokrácia. Ha lehetne higgadtan újragondolni azt az államot és polgárát, a polgár államát, kérem. Közös alapnak, hiába erőlködöm, József Attilánál nem jutok többre: igaz rendet csak igaz szabadság tud szülni. A freskó amúgy a falfestészet egyik fajtája. Az alap a festéskor még friss, nedves vakolat. Erre viszik fel a mészvízzel összekevert porfestéket, amely a habarcsréteg belsejébe hatol, azzal szervesül, együtt köt meg a vele. Talán még nem száradt meg annyira a rajzolat, hogy az ördög alakját öltse. Mert a nyáj már széled szerteszét.