Ismerjük egymást, így akár tudhatom is, hogy ő rendszeresen kocogott eddig. Futásnak mondta, de azért az kocogás volt, semmi több. Hetente kétszer-háromszor fölült a trolira, az pont a park sarkán tette le, ahol futni szokott. Esténként volt rá ideje, másrészt az ő szorongó teste estére járatódik be annyira, amennyire, reggel csak fahasáb és rémület. Van, aki tart a sötéttől, de ő inkább szerette, úgyszólván beletakarózott. Annyi fény mindig volt, hogy a futók látták egymást, kontúrokat legalábbis, ami elég.

Ez a közpark meglehetősen kedvelt, évszázados fák, bokrok, lankás rétek, piros műanyag futóút. Utóbbi őt a kakasbőrre emlékeztette, de nem ezért utálta, hanem mert puhább volt a kelleténél. A közbiztonsággal sose volt baja, ha hideg volt, ha rossz volt az idő, előfordult, hogy nyolc-tíz percig egy lélekkel se találkozott, de mindig tudta, illetve érezte, hogy vannak a parkban rajta kívül, el se hinném, hogy milyen sokan futnak, egyedül is, falkában is, s ezek között van egy kimondatlan összetartás.

Azt tudni kell, a futóút nem járda, egyrészt mert a futóknak van fenntartva, másrészt meg elég keskeny – érthető, ha ki vannak alakulva bizonyos íratlan szabályok, hogy lassan a tárgyra térjen. Ő legalábbis ezt hitte, kialakulnak. Például ha ketten jönnek, méghozzá egymás mellett, akkor, meglátván őt, azaz a konkrét bárkit, aki szembejön, szépen egymás mögé rendeződnek. Még olyankor is, ha mondjuk a szembejövő nem a menetirány szerinti jobb oldalon közeledik. Ezzel nem saját magára céloz, ő a „jobbra tarts”-ot reflexszerűen betartja, dacára, hogy nem vezet autót.

Beláthatom, elemi érdek, hogy legyenek szabályok, legyen valami józan ész, összhang, parki minimum, hisz nem is mindig könnyű kitérni a fák és bokrok meg főleg a kifogyhatatlan levélkupacok miatt. Ha valaki ráadásul csupán gyalogol, az teljesen evidens, hogy utat engedjen annak, aki futva közeledik. Ezért futópálya. Illetve kocogó.

Nyolc óra lehetett, mikor emberem észrevett egy gyalogos párt, jöttek vele szemben. Látszott, hogy nem szerelmesek, hanem futók, akik épp gyalogoltak. Nem is civilek, a sétáló civil másként teszi a lábát, futóval össze nem lehet téveszteni sötétben sem. Mikor meglátták őt, mert meglátták időben, legalábbis a fluoreszkáló hajpántját, a nagydarab férfi nem sorolt be a nő mögé, de nem is lépett le a murvára, hogy helyet adjon.

Mit volt mit tenni, az én illetőm tért ki, kénytelen volt belegázolni emiatt egy nagy kupac vizes levélbe. Persze hogy lelassított, majd elhaladva mellettük jól hallhatóan megköszönte a kedvességet. Nem mondja, hogy nem volt a hangjában irónia.

Tíz méter után észlelte, hogy azok ketten jönnek utána. Illetve kocognak, némán és összehangoltan, mint az őrkutyák. Kicsit gyorsított, azok szintén, s már csak két méterrel voltak mögötte. Azt hiszi, elfut a kis iceg, hallotta a nőt. Vontatott orrhangja volt, és egy szemernyit sem lihegett.

Emberemnek ekkor remegni kezdett a gyomra, s mivel amúgy sem tudott volna tovább gyorsítani, visszaállt a maga tempójára. Vette a levegőt orron át, nézett maga elé a kakasbőrre, igyekezett magába fordultnak látszani, akit a saját ízületei érdekelnek, semmi más. Pedig nagyon megijedt, az az igazság.

Követői egy szempillantás alatt utolérték, két laza nagymacska volt hozzá képest. Körbevették, és futottak mellette szorosan, Scylla és Charybdis csuklyában. Kámforszaguk volt. Nem igazán mert rájuk nézni, sokat amúgy sem látott volna, egy-egy világosabb foltot legföljebb. Mit köszöntél te meg nekem, iceg, ha szabad kérdeznem, kérdezte a férfi egész közelről, kis híján összesurlódott a combjuk.

Semmit, lihegte az emberem, és mivel kicsit megbillent, úgy gondolta, jobb, ha megáll. Alig kapott levegőt. Azok is megálltak.

Hogyhogy semmit, nyafogta a nő. Semmit nem köszöntem meg, folytatta emberem, amint meg tudott szólalni, hanem, már bocsánat, ironizáltam. Úgy tettem, mintha gyalogos létükre egymás mögé tetszettek volna lépni. Hogy utat engedjenek, ahogy illik, tette hozzá, és egy pillanatra átjárta az önbecsülés ritka öröme.

De hát mi nem tetszettünk egymás mögé lépni, igaz, Nyunyó, csóválta a fejét a férfi.

Naná, hogy nem, nyafogta a nő. Az ilyen kisicegek előtt, szafaládém, aki egymás mögé lép.

Nézzék, nem akartam senkit megbántani, önök is futók, én is, ne vesszünk már össze ilyen hülyeségen, mondta emberem, és egyre vékonyodott a hangja. Legalább karácsony előtt ne! Lehetséges, hogy önök nem vettek észre a sötétben, illetve csak későn, ez esetben bocsánatot kérek, menjen ki-ki az útjára.

Már hogyne vettünk volna észre, kisféreg, mondta a férfi. Messziről észrevettünk, ahogy lihegsz.

Meg köpködik, mondta a nő. Egész csulákat. És még az ilyen veszi szájára a karácsonyt.

Hadd magyarázzam meg, szerintem az lett volna a logikus, ha utat engednek, ugye, futópályán véleményem szerint a futónak van elsőbbsége, mármint a gyalogossal szemben, mondta emberem, aki, félelem ide vagy oda, a legjobban a saját nevetségességétől szenvedett.

Az ilyen szopócitrom icegeknek mér kéne utat engedni? Te érted ezt, Nyunyó, kérdezte a férfi.

A Dunába kéne taposni inkább. Az iceg kis iróniájával, mondta a nő.

Ha vélemény van, legalább mondhatta volna, szemtől szembe, ember az embernek, hogy hé, iceg, állj félre, mondta panaszos, éles hangon a férfi. Nem, Nyunyó?

Naná, de az ilyen mind ilyen. Sunyi. Azt hiszi, sose jár le az iceg kis ideje. Meg kell büntetni, nyafogta a nő.

Emberem itt összeszedte a méltósága maradékát, fölcsattant, hogy kikéri magának, hagyják őt békén, és a tőle telhető leggyorsabban futni kezdett. Pánikszerűen menekülni, hogy pontos legyen. Alig állta meg, hogy ne sikítson.

A nagydarab férfi szó nélkül utánaeredt, pár méter után beérte, és összerúgta a bokáját. Még csak el se gáncsolta, összekoccantotta finoman. Emberem hatalmasat esett, arccal előre, rá a saját apró öklére, abba ütötte bele a szemét. S akkor végre felsikoltott. Folyt az orrából a takony, a vér, dőlt a szeméből a könny, de nem ájult el. Feküdt, nem mert mozdulni.

Hallotta a nőt, ahogy azt kérdezi: Megrugdosod?

Nem, mondta a férfi. Menjünk, Nyunyó. Az ember azért ember, hogy ne legyen olyan trágár állat, mint ezek. Igazam van?

Naná, mondta a nő, és elindultak a sötétben. Nagyon fölizéltem az agyam, mondta távolodóban a férfi.

Most már nyugodj meg, mondta a nő. Fussunk!

Azzal futni kezdtek, emberem pedig feküdt ott, meg akart halni, aztán mégis felállt, amikor érezte, hogy nagyobb a baj.

Viszonylag könnyen kibotorkált a parkból, egy presszóban hívtak neki mentőt, illetve rendőrt. Bevitték, ellátták, megműtötték. Másnap feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. Magasak voltak, és kámforszaguk volt, ennyit tudott mondani személyleírás gyanánt, persze hogy kinevették a rendőrségen.

Jobb, ha arra gyúr, mondta a készséges rendőrnő, hogy magától akadt össze a bokája. És ha emberem reálisan végiggondolja, ebben lehet is valami.