Akkoriban indult a nyárvégi zsidó fesztivál, gondoltam, ez remek alkalom, hogy előcsalogassam a besötétített lakásból. A nyarat amúgy is nehezen viselte, mintha ez állna a legélesebb ellentétben a hangulatával. Az augusztus végi szelek, az őszbe forduló idő, s talán a nagyünnepek közelsége felélénkítette, bár előfordult az is, hogy épp ellenkező hatást váltott ki: akkor bújt el a világ elől.

Most azonban nem állt ellent. Felöltötte elegáns fekete öltönyét, piros mintás sötétkék nyakkendőjét, derékszíját gondosan biztosította még egy széles nadrágtartóval is, fekete Reebok edzőcipőjének hosszú pertlijét megtekerte néhányszor dagadt bokája körül, fejébe nyomta szürke kalapját és elindultunk.

Amikor a Wesselényi utca végére érve, kifordultunk a Herzl térre, és megpillantotta a Dohány utcai zsinagóga előtt felállított könyvsátrak sokaságát, a színpaddal, kézművesműhellyel, büféstandokkal, és meghallotta a hangos klezmerzenét, megállt.

– Baj van? – kérdeztem kiabálva.

– Nem mennénk át inkább a túloldalra? – húzott a karomnál fogva.Kikerültük a tömeget, átvágtunk az úttesten, és leültünk egy presszó teraszán. Rendeltem két ásványvizet és vártam. Nézte a sokaságot, de nem nyúlt a vízhez, nem is szólalt meg. Újra rákérdeztem: – Nincs jól, reb Slojme?

– Nem érzem jól magam. Nem kellettvolna ide jönnöm. Ne haragudjon, de engem zavar ez a fene nagy vigasság.

– Értem, de hát csak meg kéne próbálni...

– Hagyja! – intett le. – A zsinagógakert...Ez temető. Egy temető szomszédságában báloznak. Csak egy kerítés választja el őket. Itt csinálják a fesztivált?

– De hát ez az egész kerület… az egészváros egy nagy temető, ha úgy vesszük – mondtam indignálódottan. – Azt hallottam, hogy a jemeni zsidók a temetőben is mulattak, hogy ne hagyják magukra a halottaikat.

– Na persze! – csattant fel. – Azok természetes halállal haltak meg. De ahol ezreket öltek meg, ott mégse kéne vigadni, nem gondolja? Legalább máshová szerveznék! Ha volna egy kis eszük, az egész hitközséget áttelepítenék egy másik épületbe, ahol nem lebeg Eichmann szelleme minden folyosón. Vagy egy másik kerületbe.

Netán egy másik országba, jutott eszembe.

– Ne haragudjon, de én inkább megyek

– állt fel, egy ötszázast dobva az asztalra.

– Azt hittem, reb Slojme, örülni fog,hogy egy kis életet lát.

– Nem a maga hibája. De hagyjon engem békén a jövőben ilyesmivel. Tudom, hogy sokan örülnek egy ilyen fesztiválnak. Jól érzik magukat, vagy könnyebb tőle a lelkiismeretük. De az én fülemben még ott vannak a dallamok, amiket a templomban, vagy a jesivában hallottam, amikor talmudot tanultunk. Emlékszem az asszonyokra, ahogy péntek délután vitték a sólettel teli fazekaikat a pékhez, és a gyerekekre, akik másnap mentek értük. Én még emlékszem hatalmas esküvőkre, ahol haszidok énekeltek és táncoltak. Tudja, az a rossz érzésem, ott szerveznek zsidó fesztiválokat, ahol már nincsenek zsidó hétköznapok... De maga maradjon csak, ha kedve tartja. Fiatal embernek szórakoznia, élnie kell! Hátha talál itt valami magához való lányt. Erre talán jók ezek a rendezvények – hunyorgott rám, sarkon fordult és elindult.

Én meg csak ültem ott, a presszó teraszán, hol imbolygó alakját nézve, ahogy távolodik, hol meg a színpad előtti forgatagot, és nem tudtam, merre induljak.