Nem középiskolás fokon...
Ezt a ritka tulajdonságát vetette be minap, amikor régi barátai, az Obama házaspár oldalán lobbizott a chicagói olimpiáért Koppenhágában, és ugyanezzel állt másik barátja, az afroamerikai Tyler Perry új filmje (Precious) mögé, melynek kapcsán a torontói filmfesztiválon adott exkluzív interjút a Népszabadságnak.
- Ez a független produkcióban készült film, mely nagy vihart kavart az idei Sundance, majd a cannes-i fesztiválon, a családon belüli erőszakot dolgozza fel. Miért adta hozzá a pénzét és a nevét?
- Hónapokkal a Sundance előtt kaptam a rendezőtől egy DVD-t, amit bedobtam a táskámba azzal, hogy majd Afrikába menet a gépen megnézem, de nem működött a lejátszó. Aztán el is feledkeztem róla, míg Tyler Perry hívott, hogy láttam-e a filmet. Lázasan előkerestem, és még a lélegzetem is elállt. Ez egy nagyon fontos film! Mint a Bíborszín volt, csak mai kiadásban. Hány olyan kamasz lány szaladgál ma Amerikában, akit üt-ver az anyja, megerőszakol a nevelőapja, gyereke lesz, írni-olvasni persze nem tud, mert az iskola se törődik vele, és úgy nő fel, hogy még megfogalmazni se tudja, mennyire szeretné, ha szeretnék? És nincs, aki megmagyarázza neki, hogy nem az a szépség számít, amit a tükörben lát, hanem az, amit a lelkében érez. Az volt bennem, ha Perry meg én összefogunk, meg tudjuk "nyomni" annyira a kampányt, hogy észrevegyék a filmet a nézők.
- Attól tartott, hogy erre az afroamerikai sztorira a fehér és főleg a külföldi közönség esetleg kevésbé kíváncsi?
- Igen is meg nem is. Huszonvalahány évvel ezelőtt, mikor a Bíborszínt csináltuk Spielberggel, a fekete és a fehér kritikusok egyhangúlag azon siránkoztak, hogy jobb lett volna, ha neki se fogunk, mert ez a film csak ártani fog az amerikai feketéknek. Nekem viszont akkor is az volt és most is az a véleményem, hogy nem kell lebecsülni a nézőt. Tudja az jól, hogy bizonyos társadalmi jelenségek nem országfüggők, nem kötődnek sem a bőr színéhez, sem ahhoz, hogy fiúnak vagy lánynak születik valaki. Az egész világ telis-tele van olyan gyerekekkel, akiket elhanyagolnak, vernek, megaláznak, kihasználnak, netán még meg is erőszakolnak. Csodálkozunk, hogy hova fajultunk, miközben itt a válasz. Rengeteg ember, sajnos főleg sok fiatal cselekszik dühből, mert sem otthon, sem az iskolában nem kap szeretetet, gondoskodást, figyelmet, megbecsülést. Ezek a gyerekek önvédelemből válnak keménynyé, és automatikusan ősellenségnek tekintik a világot, melyben csak a farkastörvények uralkodnak, szeretet nem létezik. Ha nincs, aki őszinte, jó szóval, türelemmel áttörje ezt a falat, innen már csak egy lépés a bűnözés.
- Ön az évek során a televíziós beszélgetéseivel példaképpé nőtte ki magát az egész amerikai társadalom szemében, elsősorban azért, mert meg tudja szólítani a műveletlen és faragatlan embereket is. Megosztotta a tapasztalatait, netán tanácsait Obama elnökkel, hogy ideje lenne rendbe hozni az amerikai közoktatást?
- Lejárt lemez, hogy az amerikai közoktatás tarthatatlan állapotban van, de Obama nem szorul a tanácsomra. Tudja ő is. Meg azt is, hogy méhkasba nyúl, mert már azért is rendesen kapott a fejére, hogy a diákok teljesítményéhez akarja kötni a tanárok fizetését és az egyéb ösztönzőprogramokat. Sajnos mi, amerikaiak már csak ilyenek vagyunk, tapsolunk, amíg más állja a cechet, de ha a zsebünkre megy, visítunk. Márpedig nekem feltett szándékom, hogy ezt a filmet, a Precious-t körbevisszük azokban a nagyvárosi kerületi iskolákban, ahová főleg hátrányos helyzetű gyerekek járnak, hogy legalább tájékozódhassanak: igenis létezik olyan alternatív oktatási intézmény, ahol egyenként foglalkoznak velük, és legalább az alapokat megtanulhatják, ha akarják. És felismerhetik magukat a film fiatal hősnőjében, aki leküzdi a szégyenérzetét, és megtanulja szeretni magát, tehát másokat is. Az amerikai közoktatási rendszer tragikus. Az elszegényedett kerületekben 50 százalékos a diákok lemorzsolódása, Baltimore-ban az afroamerikai diákok 80 százaléka nem végzi el az általánost, és Detroitban is csak 25-30 százalékuk jut el a nyolcadikig. Fogalmam sincs, miféle jövőt építünk, ha ennyire nem törődünk a gyerekeinkkel.
- Mi a javaslata?
- Az én dolgom nem az, hogy megoldjam, hanem az, hogy rátereljem a figyelmet és tudatosítsam mindenkiben, akiben csak lehet. A megoldáson törje az a fejét, aki ezért kapja a fizetését. Nekem elég az is, hogy megszerveztem a saját iskolámat.
- De nem Amerikában.
- Dél-Afrikában egy lányiskolát. Azért csak lányoknak, mert amikor lányt nevelsz és oktatsz, egy egész család, sőt egy egész közösség sorsát befolyásolod. A lányok tudják megakadályozni az AIDS terjedését, ők döntik el, mennyit szülnek, ők nevelik és ösztönzik a gyerekeket arra is, hogy fontos a továbbtanulás. A fiúk nyelvén nem értek, nem tudok nekik iskolát tervezni. Az első évfolyamunk 2011-ben végez, és már intenzíven készítjük fel őket az egyetemre. Egész nyáron az ottani igazgatóval agyaltunk azon, hogy összeállítsuk a tantervet, amely megfelelő átmenetet biztosít a lányoknak a sikeres továbbtanuláshoz. Távlati célom, hogy ezt a modellt kiterjesszem az egész világra, és feltett szándékom, hogy amíg élek, 100 millió lány számára megnyissam a tanulás lehetőségét. Ennyi ugyanis azoknak a lányoknak a száma, akik még általános iskolai képzéshez sem jutnak hozzá, nemhogy egyetemhez. Ha ezt a modellt sikerül továbbvinnem, nyugodtan vehetem a kalapom, és mehetek hajókázni a Csendes-óceáni szigetekre. De addig...
- Addig, mint immár 24 éve, nap mint nap délután háromkor feltűnik a képernyőn, és egy órát beszélget. Milliárdos lett belőle. Meddig akarja, bírja még csinálni?
- Kristálygömbje is van, vagy kiszivárgott valami, aminek nem kellett volna? Igen, elárulom, hamarosan saját csatornát indítok, melynek a neve a kezdőbetűimből is "saját", OWN, Oprah Winfrey Network. 24 órás csatorna lesz, a tematikája pedig kiterjeszti a műsorom lelkét, azt, amiben legjobban hiszek, hogy felébresszem az emberekben a tudásszomjat és a kíváncsiságot az élet lehetőségei iránt. Ennyi év után ebben a szakmában talán már kimondhatom, hogy az Oprah Winfrey Show kulturális intézménnyé vált, mely úgy tájékoztat, szórakoztat és tanít, hogy észre sem veszed, de közben hat rád annyira, hogy ha akarsz, megtanulsz egy kicsit jobban, okosabban élni. Ebből szeretnék napi 24 órát adni a közönségnek, nem feltétlenül személyesen, de kézben tartva a műsorok szellemiségét és hitelességét, és nem titkolt vágyam, hogy kilépjek vele a nagyvilágba.
Torontó, 2009. október
