Bonyolult szerkezet az emberi lélek. Alighogy átlépjük a horvát-bosnyák határt, megkönnyebbülök, pedig az autó hőmérője még sokáig harmincnyolc fokot mutat. De egyre közelednek a hatalmas hegyek. És máris itt van a több mint kétezer méteres Cincar, tövében a kedves várossal, Livnóval, amelyet hajdan csak átkozottnak nevezett a nép, mert rablóvárából csaptak le a törökök a környéket sarcolni. Azután egyre magasabbra jutunk. Mire elérjük a Vrbas folyót, amely egész Jajcéig kísér, alpesi levegőt szívunk. Az öröm nem zavartalan, mert bőven vannak még nyomai a háborúnak. Gyakran látni az út mentén szétlőtt, lerombolt, felégetett házakat, amelyek lakói már soha nem térnek vissza.

Jajcéban két dolog miatt panaszkodnak a vendéglátósok. A szerbek 1992-1995 közötti pusztításai miatt, no meg mert nincsen turista. Az étteremben, ahol pompás roston sült pisztrángot, utána baklavát kapunk, rajtunk kívül nincs vendég. A tulajdonos, aki Németországból tért vissza, panaszkodik, hogy így van ez egész nyáron: nem megy az üzlet, nem jönnek az idegenek, külföldön senki sem hiszi el, hogy Boszniában normálisak a viszonyok. Azután sorolja, hány bosnyák pusztult el a háború során, hányan a családjából, s átkozza a szerbeket, mint annyian a következő találkozások során.

A várost járva látjuk: nem alap nélkül. Milosevics és Karadzsics katonái az óvárost sem kímélték. A vár alatti ódon épületek közül, amelyek a Csontváry-festményen is jól kivehetők, éppúgy leromboltak jó néhányat, mint a híres vízesés feletti függőhidat. Jajce egyébként ettől függetlenül pezseg: másnap kezdődik a ramadán, az iszlám naptár kilencedik hónapja, a böjt, a vallásos elmélyedés ideje. Mindenütt transzparensek hívják fel a figyelmet az ünnepre, amelyet itt a perzsa forma szerint ramazánnak írnak. Két nap Jajcéban és környékén teljes felüdülést jelent a dalmáciai pokol után. Visszafelé még útba ejtjük Travnikot, Ivo Andric szülővárosát is.

Nem bánjuk meg. A Lasva folyó partján óriási hegyek közé ékelődött település még őrzi a hangulatát annak az 1699-től 1850-ig tartó időszaknak, amikor az Oszmán Birodalom boszniai vezírvárosa volt. Komótosan sétálgatunk, fényképezünk. Turista itt sincs rajtunk kívül, figyelmet keltünk. Egy régimódi fezt viselő öreg bosnyák lép hozzánk, belém karol és hív valahová. Megyünk vele, amíg - az útikönyvből tudom - Hadzsi bég dzsámijához nem érünk. Itt levetteti velünk cipőnket, beinvitál a tágas imaterembe, ahol kezembe adja a ramazán rendjét, amely tájékoztat, a szent hónap mely napján mikortól meddig kötelező a böjt. Azután, amennyire ezt inkább széles taglejtésekkel, mint szavakkal lehet, elmagyarázza, milyen pusztítást vittek véghez ebben a városban, s a dzsámiban is a szerbek. Elmondja, minden szent helyet leromboltak, de íme, mára felújították őket. Nagy barátságban válunk el öreg mozlim vezetőnktől, hogy végre Ivo Andricnak szentelhessük magunkat.

A Nobel-díjas író szülőháza is fel van újítva, s mivel látogató alig akad, zavartalanul nézelődhetünk. Felfedezzük a tárlókban az idegen nyelven kiadott műveket. Köztük a Híd a Drinánt két magyar kiadásban is: egy budapestiben és egy újvidékiben. Jó itt elidőzni, nézegetni Andric személyes tárgyait, a róla készült fotókat, közöttük azt, amelyen Joszip Broz Titóval társalog. Végül leülünk a földszinten, ahol a belépő áráért még egy pompás török kávét is felszolgálnak, vörösréz edénykében. Van hát alkalom tűnődni, töprengeni. Visszaemlékezni e ház különös gazdájára, aki katolikus horvátként született, de mivel hitt a "jugoszláv" állam eszméjében, szerb nyelven írta nagyszerű műveit. Talán nem véletlen, hogy legnagyobb irodalmi vetélytársa, az ugyancsak horvát Krlezsa "katolikus szeszélyű bosnyák elmének" titulálta. Andric jól ismerte szülőföldjének minden nációját, s nemcsak a mohamedán bosnyákokat, az ortodox szerbeket, a katolikus horvátokat ábrázolta nagy empátiával, de azokat a szefárd zsidókat is, akik a spanyol inkvizíció elől az Oszmán Birodalom oltalma alá menekültek. Vajon élnek-e még errefelé azok utódai közül, akik a travniki krónikában is fontos szerepet játszottak? Feleletet persze nem kapunk.

Ám amint kilépünk az Andric-házból, meglepő dolog üti meg a szemünket. Egy távolabbi, fehérre festett épület falán jókora graffiti olvasható: Fuck Israel! Nem akarok hinni a szememnek. Horvátországban hozzászoktam az Ante Gotoviná-s pólókhoz, a poszterekhez, amelyek az út mentén adják tudtunkra, hogy a krajinai szerbeket elűző egykori idegenlégiós nem háborús bűnös, hanem HEROJ, tehát HŐS. Itt harmadik napja nem hallok mást, csak a szerbek átkozását. S most itt ez a falfirka. Úgy látszik, olyan világban élünk, amely tele van megmagyarázhatatlan dolgokkal.