A polgár és a polgári nyilvánosság alighanem 1938. október végén vesztette el végleg a szüzességét. Az amerikai CBS akkor adta le a H. G. Wells regényéből készült rádiójátékot, a Világok harcát, Orson Welles rendezésében. Welles és társulatának Mercury Theater On The Air című programja hetente jelentkezett a rádió országos frekvenciáján, és a Mars-lakók földi invázióját oly energiával adta közre, hogy milliók estek pánikba, mert hittek, hinni akartak a rádiónak. A felháborodás oka utóbb talán a becsapottság érzete lehetett. Pedig igazi okot a meditálásra inkább az adhatott volna, ha valaki arra gondol: a média hatalma az őt megteremtő nyilvánosság felett véglegessé vált. A Welles-affér csak tisztán láthatóvá tette azt, ami leplek takarásában már megtörtént, hogy a média belekóstolt a manipuláció ízébe. Az első rádióadást 1920-ban sugározták a tengerentúlon, tíz év múltán sok tízmillió amerikai a "házi oltár" készülékek műsorához igazította napirendjét. Tálcán nyújtott lehetőség, hogy a politika vele manipulálja a közgondolkodást. Vagy inkább: a közhangulatot. Franklin D. Roosevelt elnök gyorsan kapcsolt, politikai eszközként tudatosan használta a rádiót hatalma és népszerűsége erősítésére. Rokonként vonult be a családi nappalikba - a magánszférába -, a kandalló mellett meditálva osztotta meg tépelődéseit a közhatalom mindennapi gondjairól. Rokonszenvet keltett, közbeszédet teremtett. Áttörést azonban csak Ed Klauber kreált a CBS-nél, amikor "a nép kívánságával" igazolta az elnök előjogát a rendszeres szereplésre. "Ilyenkor ő a nemzet vezéreként, nem pedig egyszerű politikusként szól a nemzethez" - oktatta ki a Republikánus Párt tiltakozóit, miért nem ad a politikai ellenfélnek hasonló adásidőt.

Szüzességét elvesztve a polgár és a polgári nyilvánosság alighanem 1992-ben lett kurtizán, amikor a Szomáliában partraszálló amerikai csapatokat döbbent meglepetésükre televíziós stábok fogadták - a parton. Szemből ugyanis látványosabban lehetett filmezni a csapatok mozgását. (A zsenge Robert Capa! Milyen életveszélyes elánnal vetette magát a D-Day katonáinak nyomába!) Szerepcsere: a valóság igazodott a médiához, a fotelben terpeszkedő hírfogyasztó tömeg igényeihez.

E dévaj kurtizánság aztán vérbő módon kiteljesedett, amikor a közönség minden érzékiségét felkavarva jelentkeztek be a hadban álló országok tudósítói az első, majd a második iraki háborúból - egy bagdadi szálloda teraszáról. Az újságírók katonai cenzorok sikálta szavait szárnyas rakéták robbanásainak vörös fénye festette alá, abba a hitbe ringatva a tévék előtt ülőket, hogy úgy tudnak helyszíni résztvevői lenni a történelemnek, nem mellesleg emberek pusztulásának, hogy egyben kívülálló szemlélődők maradhatnak. Miközben a lényegről, a háború valódi okairól senki sem beszélt. Indokoltan szemérmes csak otthon volt az amerikai sajtó a New Yorkot ért 2001-es támadásról "önként vállalt" visszafogottsággal nem adtak le egyetlen véres képsort sem. Hol volt ekkor már a Roosevelt rádiós nyomát követő első "tévéelnök", John F. Kennedy? Hol az első lakásba hozott hétköznapi háború, a vietnami, amelynek véres képsorait még felháborodott tisztesség forgatta. Húsz év után a látványéhség ideje jött el, a lúdbörző morbid szórakozásé, igazolva: a nyilvánosság instrumentumai mind inkább szórakoztatnak, semmint tájékoztatnának.

Elolvadt a polgári nyilvánosság és sajtószolgájának szent eszméje. A bulvárdemokrácia lakója mindenevő. A média pedig a többség megelégedettségére azt szolgálja fel neki, amit kíván.

Milyen szent eszme? S honnan került e többség?

A XVII. században kezd szétválni magán- és közszféra, kezd sűrűsödni a nyilvánosság fogalma. Ekkor következik be Jürgen Habermas német filozófus nyilvánosság-korszakolásának első szakasza, a reprezentatív időszak, amelyben a nyilvánosság a hatalom csúcsán pózoló uralkodó hatalmának a része. Bukott kiváltság: a társadalmi piramis derekának alapos hízását jelzi a "negyedik hatalom" megjelenése. Szokás Edmund Burke, XVIII. századi angol politikust és írót emlegetni. Azt írja: három rend van jelen a parlamentben, a klérus, a nemesség és a polgárság. "De ott fönn, a Tudósítók Galériáján foglal helyet a Negyedik Rend, amely mindnyájuknál fontosabb". A "the fourth estate", a negyedik hatalom, a sajtó a demokrácia ellenőre, amely a választók nevében felügyeli, hogy a választott politikusok hogyan bánnak az ideiglenesen rájuk ruházott hatalommal. A gondolat, mintha nem volna mindegy, sokak szerint Montesquieu-é: ők A törvények szelleme (1748) nyomán különböztetik meg a három hatalmi ágat, a döntéshozóit, a végrehajtóit és a bíróit. Nyomukban pedig a sajtót, a "nyilvánosság őrkutyáját" - public watchdog - mint negyediket, amelynek egyetlen, de mára romantikába vesző ereje önnön maga, a nyilvánosság. Bekövetkezik Habermas második korszaka, a polgári, ahol a polgár, a burzsoá véleménye garantált legitimációt kap. A publicitás, a nyilvánosság ekkor kerül be a közfogalomtárba. Az 1791-es The Oxford English Dictionary szerint: "közönség előtti jelleg, valamely állapotnak, ténynek közszemle, vagy köztudomás előtt nyitott volta".

Habermas 1962-ben publikálta könyvét a társadalmi nyilvánosságról, amely nála az az intézmény- és jelenségrendszer, amelyben a polgárok észérvekkel vitatkoznak a kulturális, illetve a politikai életről. A nyilvánosság egyszerre feltétele és garanciája a demokráciának, mert csak így kristályosodhat ki a közvélemény, illetve közérdek, amelyet az állam iránytóinak figyelembe kell venniük. Ez a nyilvánosság a korai kapitalizmus technikai leleményeinek - közlekedés, hírközlés, Marx nyomán: az érintkezési viszonyok egyetemessé válásának - köszönhetően születhetett meg. A burzsoázia, a polgárság érdekeinek megfelelően, s közreműködésével jött létre az a közszféra, amely megteremtette a közmédiát, mint "őrkutyát". Ám az aranykor nem tartott soká. A demokrácia eszméje megszilárdult, kiterjedt, s ezzel a polgárság kiemelt szerepe gyengült. A nyilvánosság a benne megjelenő mind nagyobb számú érdek mentén széttöredezett.

1904-re a nyilvánosság fogalma szinte teljesen azonosult a sajtónyilvánossággal. Burke nyomán ekkor ugyan még fennkölt lelkesültség leplezte a sokszor komor valóságot. Hogy a nyilvánosság nagy üzlet, ha felismerik, a tájékozódás nem csak az iskolázott polgárság előjoga, a tudatlan nagyközönség is fogyasztója lehet. Az 1896-ban megjelent brit Daily Mirror, mindjárt azoknak szólt, "akik nem tudnak gondolkodni, olvasni". A makói születésű Joseph Pulitzer (1847-1911), pedig a William Randolph Hearst sajtómágnással folytatott gyötrő piaci harcában ötlötte ki a "sárga újságírást", amely kíméletlen bulvárhíreivel töltötte meg a hangulatformáló filléres lapokat. Azért ne legyünk igazságtalanok vele: korrupciós ügyek, politikai botrányok, gazdasági visszaélések is a köz tudomására jutottak ezeken a hasábokon. Élete vége felé Pulitzer "megtért". 1904-ben újságíró-iskolát szorgalmazott azzal, hogy "Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati szellemű sajtó, amely képzett intelligenciával tudja, mi a helyes, és bátor azt megcselekedni is, képes megőrizni azt a közerényt, amely nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás. A cinikus, zsoldoslelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga".

Az elhivatottság szavakban még élt, de már felderengett Habermas harmadik korszaka, az előállított sajtó kora, amikor a lapok gazdasági nyomás alatt készülnek, hirdetések által befolyásoltak, azoknak kiszolgáltatottak. Eladható tömeglappá kell válniuk, olyan tartalommal, amelyet a legszélesebb fogyasztói tábor is meg tud emészteni.

Habermas a XX. században már egyfajta újrafeudalizálást emleget. Amelynek végére - tapasztaljuk ma - a klasszikus politikai sajtóra súlyos gazdasági nyomás nehezedik. A hirdetési bevételek erőteljesen csökkennek, a hírközlésben az új technológiák gyorsaságával kellene konkurálnia, ami lehetetlen. Végletesen megváltoznak az olvasási szokások. A következmény: a minőségi újságírás befolyása gyengül, a politikai nyilvánosság szerepe szűkül, formálissá válik, veszélybe kerül a felvilágosult demokratikus akaratképzés, s bár meglehet, nem érzékeli, a politikai döntésekre a közvéleménynek már alig-alig van hatása.

Ha igaza van is Habermasnak, megoldást ő sem lát. A gyakorlatban romantikus. Hogyan lehetne a polgárokat hatékonyabban bevonni az unió építésébe? A pártoknak fel kellene gyűrniük az ingujjukat, és ki kellene menniük a "piacterekre", hogy megkérdezzék őket, milyennek szeretnék látni Európát. Kérdezzük közvetlenül a népet? Lenne itt mindjárt százmillióféle unió...

Megoldás híján sirassuk tovább az írott szó elsorvadt befolyását, a közértelem sorvadását a felszínes tömegdemokrácia felszínes bulvárkorában - előrébb nem jutunk, csak a polgári nyilvánosságot emlegetjük vissza. Az pedig veszve van végleg, minden értékével és etikájával együtt. A polgár-burzsoá megszülte a nyilvánosságot és annak "őrkutyáját", a tömegdemokrácia elsilányította azt. Európában is felbomlott a társadalom korábbi osztályszerkezete, amely végigkísért bennünket a XXI. század elejéig. Elmosódtak az osztályhatárok, a társadalmat - a nyilvánosság szempontjából mindenképp - masszává olvasztotta a demokrácia kiteljesedése, a társadalmak új erővonalak mentén osztódnak. Alapja ennek a második világháború utáni Amerikából eredezett új közgazdaság (is), amely a magántulajdon általános gyarapodását hozta. A napjainkban megingó tömegtermelést, tömegfogyasztást, amely többnyire nem valódi tőketulajdonon alapult, hanem a hitelképességen, a megelőlegezett virtuális munkán. Már nemcsak a tőke kapott kölcsönt, hanem bárki, aki bankzálogba tudta adni jövőbeni munkaerejét. A társadalmi piramis dereka óriásira hízott, ez tömeg-életszínvonalat, tömegerkölcsöt hozott, amely Európában is legyűrte a hitelt tagadó hagyományos polgári etikát, s átvette az Amerikát éltető modellt. Tömegkultúrát és tömegízlést, amelyen felszínes érzelmek, hangulatok uralkodnak, semmint az elmélyült ráció. Felszínes tömegfogyasztói igényeknek megfelelő felszínes tömegtájékoztatást. A hír szenzáció lett, a háttér érdektelen, mert elmélyülést kíván. A látvány, a kép uralkodik az írott szó felett, mert könynyű befogadni.

A kép e növekvő hatalma szimbolikus. Mindig ott nagyobb, ahol a civilizáció renyhe, az érzület erős. Misztikum, amely törzsi rettegést váltott ki a sztálini Szovjetunió büróiban, s amelynek hatalmát nem véletlen sulykolta saját propagandistáinak agyába Lenin, mondván, "minden művészetek között számunkra legfontosabb a film". Betűt nem ismerő muzsikok millióit agitálták a filmkockák. Ma: olvasni tudó, de nem olvasó, s ami rosszabb, olvasni nem akaró tömegeknek mindennapi tájékozódási forrása. John Lukacs amerikai-magyar történész száz éve tartó folyamat kiteljesedéséről beszél. A tagolatlan társadalomban az írott, nyomtatott szó leértékelődik, s a szóbeliről, a könnyen befogadható képi "kultúrára", sőt egy másfajta gondolkodás- és látásmódra váltunk át. Egy új, sötét középkor eljövetelét vizionálja, amelyben összeomlik a "normális" kommunikáció, ráadásul olyan időben, amelyet információs kornak propagál mindenki. A veszély azonban ennél is nagyobb: a nyomtatott szó háttérbe szorulásával a társadalmi asszociáció gyengül, s vele az a képesség, hogy a tájékozódó egymástól különböző események között öszszefüggést fedezzen fel, azokat hálóba szője, s így szembesüljön a világgal, amely ennek híján külső hatalomként tornyosul fölé.

De: nem lehetünk ennyire elkeseredve, hiszen az írás maga is kép. S meglehet, a középkor sötét volt, de a templomi freskók, amelyek az írástudatlanok agyába voltak hivatottak égetni a papi szónoklatok mondanivalóját, bizonyos erkölcsi normákat, vesztve közvetlen funkcióikat, az egyetemes civilizáció részeivé váltak.

A kép, a látvány - főként a televízió - persze delejez, mert közvetlenül hat, a gondolkodás fáradtsága nélkül befogadható, azonnali érzelmi reakciót vált ki. Azonosulni kell vele vagy tagadni. Könnyen teremt felszínes közösségeket, amelyek a tömegdemokrácia velejárói, s amelyek igényei sajátosan nivellálódnak. Minél szélesebb körű az azonosulás, annál felszínesebb a közösség.

E civilizációs nivellálódás, és színvonalsüllyedés messzire vezet. Habermas veszélyt észlel, amikor azt mondja, a komoly sajtó elhalásával a demokratikus akaratképzés is eltűnhet. Már Tocqueville felfigyel a többség zsarnokságának lehetőségére, megelőlegezve Ortega y Gasset modern tömegemberét, amelyre mint "a népre" hivatkozni magában hordozza a sötét politikai populizmus lehetőségét. Ebben a közegben aztán gombamód szaporodhatnak azok az őszintétlen politikusok, akik eszményítik a "nép" embereit, a "népre" hivatkoznak, s az új "osztály nélküli társadalom" szellemi vagy politikai vezetőjének kenik fel önmagukat. Ezt a tömegdemokráciát inkább a néphangulat vezérli, semmint a közvélemény, meggyőződés, uralkodóvá lett eszme. A hangulatot pedig a polgári étoszát vesztő tömegsajtó megrendelés szerint alakíthatja. John Lukacs figyelmeztet: megvalósult a "kemény" kisebbségek és "puha" többségek mindegyre visszatérő jelenléte, amelynél az előbbiek - a tömegmédia segítségével - befolyásolhatják, vagy akár irányíthatják az utóbbiakat.

A felgyorsult technológia papjai sem lehetnek igazán nyugodtak. A francia forradalom híre két hét alatt ért át az Atlanti-óceán túlsó partjára. Ma percek alatt tudna róla a világ. A hírterjedés tempója már-már felfoghatatlan. Ám, az információ sebessége növekedésének arányában csökkent a gondolatok uralkodóvá válásának sebessége. Befogadó közeg és információtermelő hasonult egymáshoz. Felszínes ikrekké nőttek össze. A médiafogyasztás mindenkit megillet, ám ahogy a fogyasztói kör kitágult, úgy esett annak gazdasági csapdájába a média. Mind bizonytalanabb: melyik eszmét, mikor, s hogyan hajlandó magáénak gondolni a többség.

Pörög a világ: már csaknem kétmillióan olvassák telefonjaikon az internet legújabb "csodáját", a twitter csiripjeit. A "legnagyobb" twitterező maga az amerikai elnök, Barack Obama. A brit kormányzati szervek - követve az amerikai példát - gyorsan tanulnak: twitterezésre szólítják fel alkalmazottaikat, hogy erősítsék a "public relations"-t. Fedezzük fel a világot 160 karakterben!