Bódvalenke kétszáz-egynéhány lelkes - pontos adat nincs és nem is lehet - gyönyörű fekvésű falucska, Aggtelektől pár kilométerre, a szlovák határnál.

Hajdan magyar, református, paraszti őslakosából pár családnyi maradt mára a falu közepén, a XVIII. századi kazettás mennyezetű református templom és a hasonló korú egykori Lenkei-kúria körül.

Bódvalenke szép, kontyolt tetős palóc parasztházainak zömét cigányok lakják ma már. Van köztük évtizedek óta itt élő, de a zöm az elmúlt években telepedett meg.

Délután van. A falu népe az utcán tartózkodik, alighanem hiánytalanul; itt vonul, sétál, diskurál, cigizik, sörözik, ácsorog, ücsörög. Mint megtudjuk, a munkaképes lakosságnak körülbelül a felét tudja az önkormányzat foglalkoztatni - napi hat órában. Más munkaadó nincsen a faluban és a környéken sem. Eszterék alapítványa ad még öt főnek munkát - egyelőre. Segélyosztás napja van éppen. Attól nem kell félni, hogy a kis pénz a kocsmában köt ki, mert kocsma nincs, állítólag soha nem is volt, amit kétlek, mi tagadás. Bolt van, mikor arra jártunk, éppen zárva volt; egy helybéli - speciel nem cigány - puskával talált betérni, igen fáradtasan, ártalmatlanná kellett tenni odabenn.

Tizenöt perc alatt kiérünk a falu túlvégére. Itt, az utolsó ház falán már készen pompázik az első freskó, mely a Nap és a Hold elrablásáról szóló, Bari Károly rögzítette cigány népmesét illusztrálja.

Visszasétálunk a központba. Útközben kivétel nélkül mindenki megáll, és vált Eszterrel pár szót, akibe szinte mindig csimpaszkodik egy-két cigány gyerek. A kislányok olyan szépek, olyan szabályos arcúak, hogy az már túlzás.

Eszter bérleménye egykori módos gazda háromszobás "hajtott" háza, amelyben még megvan a szabadkéményes tűzhely építménye is. Itt van Eszter irodája, hálóhelye. Hátul a tágas istállót két helybéli úr reparálja éppen, itt lesznek majd a közösségi foglalkozások.

Eszter elmondja, hogy a színpompás házfaltárlat nem cél, pontosabban nemcsak az, de eszköz is, afféle figyelemfelkeltő nyitány, felütés, a nehezebb munka csak ezután következik.

A freskó jelkép; jelképe annak, hogy igenis lehet tenni, lehet változtatni, hogy mehetnek másképpen is a dolgok, mint ahogy mentek eddig.

Eszter fejébe vette, hogy kiemeli a falut a bajból, a nyomorból, a tudatlanságból, az uzsorából.

Az utóbbiak munkáját afféle szegények bankja venné át, gyógyszerkasszát alapítottak, mert az adósságspirálba gyakran a betegség löki a népeket. A tehetséges gyerekek továbbtanulását alapítványok segítenék - a falunak jelenleg mindösszesen három érettségizett lakosa van -, munkát adnának az alakuló műhelyek, a beinduló falusi turizmus - páratlan berek van a falu határában, sőt, kicsit benne is, mert a bűzös mocsáron is áll néhány ház, vagy mi, mindenesetre emberek laknak bennük. De már nem sokáig. Pályázaton nyert pénzmag lehetővé teszi, hogy egészséges otthonba költözzenek az itt lakók, és a mocsár kizárólag természeti kincs legyen, amiben teknősök élnek, nem emberek.

Eszter és kollégái, mert már vannak azok is, járják az asszonyokat, háztartási könyv vezetésére, kertművelésre, aprójószág tartására agitálják, nevelik, tanítják őket. Emellett persze ruhát, könyvet, segélyt adnak. De nem osztanak. Mindenért fizetni kell. Munkával, kicsi pénzzel, de valamivel okvetlenül.

Felméréseik szerint a falu nyolcvankét gyermekéből húsz rendszeresen éhezik, további negyven pedig súlyosan alultáplált. De akkor is: valami kapásért mindig adni kell valamit. Nem jótékonykodás folyik, hanem talpra állítás. Meg kell tanulni adózó polgárnak lenni.

Tíz fiatalt küldtek Téka táborba, népi mesterségeket tanulni, fiatal iparművészeket hívnak foglalkozásokat tartani, szereztek már két ipari varrógépet is.

Pásztor Eszter patinás fordítócéget vezet már hosszú évek óta. A cég ültette át magyarra az uniós törvények nagy részét, egyebek között.

És akkor bejött a gárda. És a befutott vállalkozó asszony úgy döntött, hogy ő tesz valamit. És keresett egy falut, és idejött, és most itt tölt a hétből négy-öt napot.

Eszter édesanyja ősi, történelmi magyar köznemesi családból való. Édesapja református lelkész volt, nem csak saját közösségében híres és megbecsült. De Eszter szerint ezek nem fontos dolgok.

Annak azért lehet valami máig tartó hatása, hogy a lelkész papát 1970-ben egyháza Kenyába küldte. Eszter itt végezte be a középiskolát, és innen került - ismeretlen ösztöndíjosztó segedelmével - skóciai egyetemre. És aztán hazajött, mert itt volt izgalmas az élet, amibe bele is vetette magát: népművelt, színjátszott, ellenzékieskedett. Aztán vállalkozott, mint említettük. És most itt van.

Alapítványa minden segítséget örömest fogad, de elkél itt minden régi komputerdarab, ruhanemű és gyerekkönyv mindenekelőtt.

Falusi turistaebédet kapunk, háznál, Gizi néninél. Ő és családja itt él évtizedek óta, a parasztoktól sok mindent eltanult, kertje példásan beültetve zöldell, virágokkal ékes, lakása tiszta, rendes, töltött káposztája hibátlan. Gizi néni Eszter egyik fő támasza.

De azért és persze: gyanakszik az ember. Lehető-e mindaz, mit a pesti nő kitervelt? Minek ez a nagy publicitás, amit szemlátomást igényel? Lehet-e kintről benyúlni?

Aztán idegen autók tűnnek föl az utcákon. Segélyosztás volt aznap. És kiviláglik lassan, hogy a publicitás, a szem előtt lét itt lét kérdése is lehet. Életé-halálé. Aki az uzsorával szembefordul, az életével játszik. Eszter nagyon elszántnak tűnik.

Azt mondja: kell a publicitás. Kell, hogy jöjjenek ide népek, figyeljenek és segítsenek. Persze és mindenekelőtt: az ittenieknek kell maguknak fordítaniuk a maguk sorsán. De ehhez segíteni kell nekik.

Ami a messziről jött embert illeti, arról egy példázatot mesél. Kenyában történt, hogy egy arra bóklászó magyar agronómus az egyik törzsnél vendégeskedett. Itt azt tapasztalta, hogy a kunyhók közepén raknak tüzet, minek következtében súlyos szembajoktól szenvedtek a bennszülött bennlakók. Nosza, aktivizálta magát a derék magyar, hozatott otthonról kályhacsöveket, és fölapplikálta a kunyhókra azokat. Meg is szűnt a füst és a könnyezés. Csak éppen nem mindenki tudott örülni ennek. A törzs tagjainak fele egy év alatt elpusztult ugyanis. Maláriában. Amitől addig megóvta őket a jó kis légyölő füst.

- Én igyekszem vigyázni, megtalálni az arányokat - nevet Eszter. - Egyelőre nem hoztam magammal kályhacsövet.