Ambrus bá, a vágóhídi szkanderbajnok a Szuper nevű vendéglő előtt áll, cigarettázik. Régebben ő szokta masszírozni nagyapát. De egy ideje már nem jön. Ambrus bá arca egészen vörös, a ruhája gyűrött. Közelebb érek, érzem, hogy izzadság-, és pálinkaszaga van.

Megöröklött árnyak közt élt egész életében, de ezt egy csöppet sem bánta, megszokta és humorral kezelte őket, kellettek neki, edzésben tartották, hogy tudja magát mihez tartani. Aztán az ezredforduló környékén történt valami: elpárolgott a humor, és következett a kilencévnyi önkéntes szobarabság, hogy aztán most szeptemberben legyintsen egyet és végleg kiszálljon.

Jól tettem, hogy elővettem a szótárt - de nem tettem eleget. Az interneten is rá kellett volna kattintanom a szóra. Akkor rádöbbenek, hogy ha akaratlanul is, de plagizáltam, vagyis hivatkozás nélkül használtam a szakállszárító szót.

Akkoriban indult a nyárvégi zsidó fesztivál, gondoltam, ez remek alkalom, hogy előcsalogassam a besötétített lakásból. A nyarat amúgy is nehezen viselte, mintha ez állna a legélesebb ellentétben a hangulatával. Az augusztus végi szelek, az őszbe forduló idő, s talán a nagyünnepek közelsége felélénkítette, bár előfordult az is, hogy épp ellenkező hatást váltott ki: akkor bújt el a világ elől.

Az egyik elfekvő álmában felül, ordítva ásít egy hatalmasat, mire a másik csak annyit morog: „Mi a fasz van?” Megnézem órámat, hajnali fél kettő.