Nahát ez mindennek a teteje.

Minket bezzeg minden érdekelt! Alig vártam, hogy anyám olykor időt szakítson és meséljen a régi időkről. A családi fényképalbumokat már kisiskolásként kézbe vettem, régi képek abból az időből, amikor apa udvarolt. Nagykanizsa, apám szülői háza, 1936. Anyám hosszú fehér szoknyában, virágmintás blúzban, apám lánytestvérével és nagyanyámmal összekarolva. Persze nem úgy volt, mint lenne ma, azaz anyám, mint menyasszony, majdani sógornőjével aludt egy szobában. És nem ám apával. Mert megkérdeztem. Kíváncsiságból.

Az út Nagykanizsára eltartott vagy nyolc órát, ez így volt még az én gyermekkoromban is. Apa személyvonat másodosztályt vásárolt, sosem költekezetünk. Amikor a büfékocsit célba véve vagonról vagonra kapaszkodtunk, áthaladtunk a bársonypárnás első osztályon, apa megígérte, egyszer majd mi is. A kanizsai utazáshoz a többnapos ünnepeket választottuk, majdnem rendszeres volt a látogatásunk november 7-e körül. Olyankor apám megnézte a hízásban levő disznót a hidasban, nagyapa azt mondta, remélem vágásra jöttök fiam. Na most kedves fiatalok, a november hét a nagy oktszocforr ünnepe volt. Nemrég kérdeztem néhány huszonévest, ismeri-e valaki. Senki sem, de egyikük biztosra vette, akkor volt a felszabadulás.

Az, hogy ötvenhatban nagyanyám megözvegyült, még nem lett volna indok a házat eladni. Annál inkább a nagy távolság, és, hogy nem volt nagyanyánál telefon. A Tavasz utcában is egyetlen, a K. ügyvédéknél. Interurbán telefonálni bonyolult volt. (Interurbán azt jelenti, városok közti, távolsági beszélgetés). A nulla egyet kellett hívni, és bemondani a kért számot. (A hívás a készülékre szerelt elforgatható koronggal, az úgynevezett tárcsával történt. Rajta számok lyukakkal, a mutatóujjnak). Először a központ visszatelefonált, beazonosította a hívót. Apa megkérdezte, mennyit kell várni. Volt, hogy azonnal sikerült, néha órákon át sem. Akkor megszólalt a telefon, egy végtében, vagy szaggatottan csöngetett, sürgetőleg, fontosan. Itt a hívott fél! Tessék beszélni! Telefonja Budapesten is keveseknek volt. A nagy Lehel utcai bérházban sokan jártak hozzánk telefonálni, vagy szaladtunk értük, ha őket keresték. W.-né, naponta többször is jött, mindenfélét intézett, ez jó alkalom volt asszonycsevegésre. W.-né mindig a telefonasztalkára helyezte a díjat, hatvan fillért.

A telefonálás csak 1956 őszének szomorú napjaiban volt szinte lehetetlen, időnként elment a vonal. (Kedves fiatal barátaim, ötvenhatban Magyarországon a kommunista rendszert megdönteni szándékozó forradalom volt. Nem sikerült).

Nagyanyám apám testvérénél lakott aztán, haláláig. Nem messze tőlünk, a Váci úton az ötvenötös, vagy hármas villamossal mindössze két megálló távolságra. Mi a Lehel piac közelében laktunk, ők az Árpád hídnál. Ha éppen a harminchármas jött a Marx tér felől (ez a Nyugati tér neve volt), azzal utaztunk, előbb leszálltunk, mintsem a villamos az Árpád hídra felkanyarodott volna. Minden vasárnap délután ott voltunk, ez volt - mondhatni - a vasárnapi program. Sosem tetszettek bulizni? kérdezte valaki fiatalember. Mert miféle szórakozás az tizennyolcon innen, minden áldott vasárnap órákat tölteni a családdal? Ezt a hülyeséget! Tényleg nem volt bevásárlóközpont-ődöngeni, multiplex, vagy városi maraton, sörfesztivál, kolbásztöltés, görkoriverseny, sztrítball, aszfaltrajzverseny, vagy ilyesmi?

Néha azért akadt efféle. Kisz-es szervezésben. (A rövidítés az egyetlen ifjúsági szervezet, a Kommunista Ifjúsági Szövetség közkeletű elnevezése volt). Jobbára nagy kerületi rendezvények, kirándulással egybekötve. Hétköznapon, tanítás helyett. Élveztük.

És a KISZ égisze alatt szervezték az ifjúság közösségi nevelését, továbbá a nép-, és mezőgazdaság megsegítését célzó nyári önkéntes építőtáborokat is. Két hét a nyári vakációból. Kukoricacímerezés, gyümölcsszedés, útépítés, sínfektetés, földmunka. Az önkéntesség vitathatatlan volt, senkit sem kényszerítettek. Annyi azért a szóbeszéd véletlenes üzenetében elterjedt, aki építőtáborba megy, kedvezőbben ítélik meg az egyetemi felvételin. Az egyetemi KISZ-vezető, a felvételi bizottság fontos tagja, áttekintette a személyes jellemzést, majd politikai kérdést tett fel mondjuk a nyugat féktelen fegyverkezése és a Szovjetunió állhatatos békepolitikája kérdéskörében. Nékem 1964-ben Hruscsov, szovjet pártfőtitkár egyik beszédét kellett elemeznem. Nagyon megdicsértem.

Miképp lehettünk ennyire megalkuvók? kérdezte mégis kíváncsi ifjú barátom. És miért hagytuk, hogy így menjenek a dolgok? Szót kellett volna emelni. Keményen odacsapni. A fiatalság forradalmi hevületével.

Egyszer azért fellázadtunk. Na igen. 1964-ben Badacsonytomajban volt építőtábor. Már túl voltunk az érettségin, elmentünk mégis. Buzgalmunkra mi sem jellemzőbb. Sátrak a vasútállomás melletti réten. Zászlófelvonás, katonás rend. A vágányokon dolgoztunk, krampácsolás, kőzúzalék talicskázása, gyomirtás. Mindig délelőtt 10-kor hozták nagy kosarakban autón a tízórait. Két szelet kenyér, májkonzerv, hosszában felezett paprika, csumástól, barna papírzacskóban. Többünket már fölvettek az orvosegyetemre, ez indokolta megjátszott tisztaságmániánkat. A tízóraihoz kézmosási lehetőséget követeltünk. Hát a f...m nem kéne? kérdezte a bajszos munkavezető, máskülönben vasúti karbantartó. Kitartottunk a követelés mellett és amikor másnap kiosztották az ételt, nem nyúltunk hozzá. Leültünk a töltéspartra és nem folytattuk a munkát. Sztrájk. A bajszos munkavezető a táborparancsnokért rohant, aki a helyszínre sietett, üvöltözött, ez lázadás! Brigádunkat megfenyegette, értesíti a gimnáziumot. Ez bennünket már egyáltalán nem zavart. Tudattuk vele, álláspontunk változatlan. Kivártuk szépen a delet (munkaidő hattól volt), és csak ücsörögtünk. Akkor visszamentünk sátrainkba.

Másnap délelőtt, a Csepel teherautó szokásosan végigjárta a vágány melletti munkahelyeket. Mi középtájt voltunk. Osztották a zacskókat, mint addig. Nálunk leadtak a platóról két zománcos lavórt, szappant és két törölközőt is.

Diadal.

Na ugye, hogy volt, kedves fiatalok, amit nem hagytunk?

Mint látjátok.