Tudom, anyu, hogy nem hiszed el
Varázslatos érzés, hogy erre a nyárra új életet kaptam. Nem mintha az otthoni nem volna elég varázslatos, de hát nekem mindig kell a változatosság.
Amerikai életem feleannyira sem tűnik viccesnek, mint az otthoni. Be vagyok zárva egy kis helyre, amelyben ugyanolyan rosszak a körülmények, mint egy közepes magyarországi táborban. Tíz másik lánnyal osztozom a szobámon, amin az ablakok helyén szúnyogháló és egy palatábla van. A zuhanyzók hatalmasak, mert a legtöbb táborozó kerekes székkel közlekedik, a WC-ken nincs ajtó, csak függöny. Egész nap a konyhán dolgozom, az én dolgom, hogy az ebédlőben minden rendben legyen, poharak, evőeszközök, kávé, almalé, szalvéta, pirítós, dzsem, gabonapelyhek, szóval minden, emellett én csinálom a gyümölcssalátát és a zöldet is, meg segítek minden másban, krumpli, tojás, süti, ilyesmi.
Eddig a mosogatás is az én feladatom volt, de ma jött egy nagyon kedves fogyatékos srác, ő csinálja. Amúgy eddig hárman dolgoztunk a konyhán, Maureen, a kitchen manager és Reid, a séf. Reidről azt kell tudni, hogy egy 23 éves nagyon amerikai srác. Maureen nehéz eset, imád dirigálni, és nagyon stresszes nő. De egy hét alatt jóban lettünk, és most már szeret, azt mondta, hogy soha nem látott senkit ilyen gyorsan és jól dolgozni egy konyhában, pedig 20 éve csinálja ezt. Tudom, nem hiszed el, anyu.
Az elején nem volt könnyű. Az első héten nagyon súlyosan fogyatékos emberek voltak itt, kiáltoztak, csúsztak-másztak a földön, nyögtek, tépték a lány felügyelők haját, rémisztő volt. Hálás voltam, hogy én a konyhán dolgozom. A többieknek a rájuk osztott táborozóval kell lenniük. El tudjátok képzelni, ezek az emberek magatehetetlenek, meg kell őket pisiltetni, etetni, egyebek, nagyon kemény, de hihetetlen jól csinálják. Pedig mindenki egyetemista.
Szép lassan én is kimerészkedtem közéjük, amit nagyon jól tettem, mert találkoztam lenyűgöző emberekkel. Nem tudtak beszélni, de láttam őket nevetni, hálásak voltak, ha rájuk mosolyogtam, és áradt belőlük a szeretet. Így van ez az új csoporttal is. Ők mind mozgássérültek, legtöbbjük mentálisan is sérült, de nem súlyosan. Haláli jó fejek.
Ma este tábortűz volt. Negyven tolószékes ember a tűz körül. De énekelnek, nevetnek és beszélgetnek. Beszélgettem egy néma fickóval. Szuper kis szókészlete van maga előtt a tolószékén, azon mutogat. Megértem őt, itt nekem is vannak kommunikációs problémáim. Gyakran én is csak mutogatok, vagy nekem is le kell írnom dolgokat.
A staff többi tagjával is jó a viszonyom. Izgalmas emberek, izgalmas országokból. Kedvencem a francia Nicolas, a kínai CK, a brit Emily és Saun, a spanyol Juan, az ausztrál Hailey és a kertész Matt, aki itt él.
Minden nap ugyanolyan itt, monoton a meló. Szabadnapjainkon sem megyünk távolabb a közeli bevásárlóközpontnál. A többiek elmennek bulizni péntek esténként, én be sem tehetem a lábam egy klubba, alkoholra pedig gondolnom sem szabad. Itt húszévesen gyerek vagyok megint. Miért imádok mégis itt lenni? Mert tanulok. Megtanulok egy szót angolul (vagy spanyolul, vagy kínaiul), megtudok valami újat valakiről, hallok egy történetet egy másik kultúráról, kapok egy hálás mosolyt egy fogyatékos embertől, amiért segítettem neki kezet mosni, akármi.
Féltem attól, hogy egyedül leszek, de egyszerűen nincs időm ezen gondolkodni. Ez egy másik élet, mint amit eddig éltem. Mégis olyan, mintha nagyon rég itt lennék, mintha mindig is ismertem volna ezeket az embereket. Természetes, hogy itt vagyok, természetes, hogy mindennap felkelek fél 7-kor, besétálok a konyhába, és elkezdek dolgozni. Mert úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem másodéves hallgatója. Önkéntesként utazott az Egyesült Államokba nyári munkára egy táborba, amelynek neve: Camp Allen. (Bedford, New Hampsire állam)
