Ha a 2010-es, megsemmisítő választási vereséghez mérjük, nagy tett, hogy megmaradtak az ellenzék legnagyobb erejének. Ha azt vesszük, hogy a ciklus felénél tartunk, és még mindig szavazói gettóban vannak, se saját képük újraformálásában, se az elmúlt évtized értékelésében, se társadalmi kapcsolatokban nem jutottak előre, ez rossz kilátásokkal biztat. Ha az Orbán-kormány katasztrofális teljesítményét vesszük alapul, aggasztó, hogy ennyire nem tudnak kormányképes alternatívát nyújtani. Végül, ha azt nézzük, hogy menynyire sikerült megoldaniuk saját belső viszályaikat, és úrrá lenni a szervezeti káoszon, akkor túl vannak a nehezén – megszabadultak Gyurcsánytól, és többé-kevésbé uralják szervezeteiket.

A mai politikai döntetlen helyzetében, amikor minden játékos előtt világos, hogy Orbán Viktor nagyobb erőket hívott ki maga ellen a világban, mint akiket legyőzni képes, viszont ezek az erők nincsenek a belső erőkkel összefüggésben, az MSZP képtelen a főszereplő szerepének eljátszására. A politikai, társadalmi, gazdasági, diplomáciai, szellemi, kulturális, médiaharcokban másodlagos szerepeket játszik: nem ő veti fel a témákat, nem vele, rajta keresztül akarnak a különböző területek szereplői áttörni, érdekeket és értékeket képviseltetni. Nemcsak az Orbán Viktorral menetelő párttal, kormánnyal és tömeggel nincsenek egy súlycsoportban, de a nemzetközi és hazai elit szereplőkkel sem. A pártvezetést az olajozott semmitmondás súlytalansága jellemzi. A szocialisták nem tudták még/ már hitelesíttetni magukat saját törzsválasztói táborukon kívül, se a szélesebb közvéleményben, se a gazdasági szereplők, se a politikai, kulturális és média-véleményformálók előtt. Már kialakult az Orbán-ellenes tábor kritikus tömege – de ez magányos tömeg. Igaz, még csak az ideo lógiai –kultúr- és média- – háború zajlik, és előttünk áll a nagy társadalmi és gazdasági öszszeütközések korszaka. De erre nemcsak a kormány, ellenzéke sincs fölkészülve.

Tükörpárt – a Nagy Árnyék

Az MSZP keresi magát, és nem találja. Ki vagyok én? A keresés immár 1998, a választási vereség és Horn bukása óta tart, amikor az MSZP a posztkádári oligarchikus és kisemberpárt világából kiesett. Kovács László megkísérelte középbal tömegpárttá varázsolni, sikertelenül, majd Gyurcsány fogott bele egy blairi kísérletbe, amely modernizálta a párt választási logisztikáját, de érintetlenül hagyta belvilágát. Mesterházy levezényelte az MSZP-t a Bajnai-féle válságkezelés idején, majd hosszadalmas küzdelemben megszabadította a pártot a gyurcsányi tehertételtől, de mindez nem szabadította meg se őt, se a pártot a Nagy Árnyéktól: az MSZP 2004 óta orbáni módon szeretné Orbánt legyőzni. Orbán sikerreceptjét kívánja alkalmazni mind stratégiájában, mind taktikájában. Mindenütt Orbánt látja maga előtt: jobban kádárista, mint ő, jobban összetartja a pártját, mint ő, jobban szólít meg minden népcsoportot, mint ő, tekintélyesebb, mint ő.

1979 és 1992 között a brit Munkáspárt anti-Thatcher-párt volt – sohase győzött. A francia szocialisták 2007 és 2011 között anti-Sarkozy-politikát csináltak – nem jutottak semmire. Az olasz baloldal évekig volt az anti-Berlusconi-politika rabja – máig nem kormányképesek. Az ellenfél gyűlölete és eszközeinek jó-rossz átvétele nem eredményes. A választó kérdése: te, ti jobban kormányoznátok-e? Ha holnap nektek kell vezetnetek e bonyolult úton, tudnátok-e vezetni? Tudsz úszni? Nem. És ha megválasztalak? Nemcsak az MSZP nem formálható át Fidesszé, de a baloldali politikai szerkezet sem. A jobboldalnak nem lévén meggyökeresedett intézményrendszere, közvetlenül átörökített hagyománya, a politikai kultúrával összefonódott általános kultúrája, ezért Orbán és csapata tehetségén, szorgalmán múlt, hogy ki tud-e találni és működtetni tud-e teljesen új intézményeket, tud-e teremteni jobboldali hagyományokat, mítoszokat, történelmi helyeket és ennek megfelelő érzelmi tábortüzeket.

Orbánon múlt, hogy a kiváló médiapárti teljesítmény után következetes munkával kialakította faluról falura, városról városra tömegmozgalmát, kapcsolati hálóját, amelybe beolvasztotta pártját, s nemcsak megtalálta a nyelvet a választók minden rétegéhez, nemcsak politikai vallást teremtett a hívek között, de megszerezte azt a tekintélyt is, ami kizárja, hogy a jobboldalon engedelme nélkül véleményformálók, autonóm gazdasági, politikai és médiaszereplők legyenek. Rabul ejtette az érzelmet. Orbán úgy vitt győzelemre egy nemzeti jobboldali pártot, hogy tömegeivel és központosított pénzügyi és személyi rendszerével maga alá gyűrte a polgári középjobbot és a radikális szélsőjobb egy részét.

A baloldali szerkezetben, amely intézményi hagyományait a nyolcvanas és kilencvenes évekből nyeri, vagyis a széteső kádári szisztémából és a rendszerváltásból, nem ismernek el egyetlen központi tekintélyt sem. A párton belül és körül a befolyásos gazdasági, politikai, szellemi és médiaszereplők versengése zajlik. A diktatórikus kísérleteket visszafogják az ’56-os, a ’68-as és a ’89-es történeti emlékek és a belső ellenállás. Nem lehet nulláról indítani, ezért az anti-Fidesz Fidesz előállítása lehetetlen. Ellene vethetik, hogy felnőtt egy apái ellen lázadó nemzedék, amely az idősebbek eltakarításával, az intézmények központosításával, a véleményformálókkal és a hagyományos gazdasági szereplőkkel való szakítással új világot teremt – ám ehhez program, karizmatikus személyek, politikai, kulturális koncepció és ikonok, pénz, paripa, fegyver kell. Az ifjú szocialisták mindent tudnak, amit a Fidesz második vonala – csak azt nem, amit Orbán tud.

Szocialista rétegpárt vagy szociáldemokrata néppárt

Az egyik út, hogy „kivörösödsz”, és a kelet-európai Horn, Fico, illetve a nyugateurópai Bersani, Aubry mintájára „átveszed a nép követeléseit”. Szocialista rétegpárt leszel, amely rástartol olyan választói célcsoportokra, amelyek a legtöbbet veszítik, és legjobban utálják a fennállót. Az elégedetlenekből létrejön a megválasztáshoz szükséges tömeg, az inga visszalendül, és negatív váltópártként, érdemi alternatív javaslatok nélkül győzni lehet. A tömegek szociális osztály- és rétegharcot vívnak, s ha az orbáni politika folyamatosan hátrányos helyzetbe hozza az alul lévő többséget, akkor a szocialista balpárt egyedül is győzhet. Csak akkor sikerülhet megnyerni a hátrányos helyzetű vidékek és rétegek érzelmi alapú szavazóit, az alacsonyabb képzettségű és helyzetű szociális elégedetleneket, ha a balpárt nem erőlködik a középen lévő, nehezen megnyerhető, magasabb státusú szociáldemokrata és szociálliberális szavazók meghódításával. Minden egyes középen lévő szavazó megszerzésével két balpárti szavazót veszíthetünk.

E pillanatban Orbán, Vona és Mesterházy mindnyájan ebbe az irányba beszélnek – üresen hagyva a közepet. Orbán világosan nem a budapesti, a pannóniai polgároknak szánja az Európa-ellenes, Nyugat-ellenes szavait, a szélsőjobboldali hitbeli szövegeket, ahogy Vona ebben verseng a Fidesszel. A szocialisták a 47 ezres kisemberrel, a szociális követelésekkel ugyancsak megkerülik, hogy kormányképes alternatívát nyújtsanak. Csakhogy Orbán tartósan elállta és el fogja állni a populista utat. Nem lehet elébe vágni szociális népszavazással. Nem lehet bekeríteni balpárti gazdag-, bankár-, multi-, zsidótőke-ellenességgel, cigányellenes rendcsinálással. Nem lehet fölülmúlni állami protekcionista ígéretekkel. Mindent elmondott és részben megtett. Orbánnak és a Fidesznek immár tízéves elmélete és gyakorlata van, hogyan kell kádári típusú atyáskodó rendszert építeni és abban viselkedni. A Horn utáni szocialisták erre alkalmatlanok. Nincs Ficójuk. Nincs hiteles ha zugsággyártójuk – sőt 2006-ban még le is lepleződtek. Orbán nagyüzemileg gyártja le az államosított buborékgazdaság és társadalmi viselkedés termékeit, a szocialisták ebben kézművesek. Ha az EU és az IMF észszerű kormányzásra kényszeríti Orbánt, akkor a szocialisták minden kísérlete az ésszerűsítések ellen egy sorba állítja a Jobbikkal és a Fidesz suttogó ellenállásával –lehetetlenné teszi, hogy kormányképes alternatíva legyen.

A szociáldemokrata balközép néppártnak három alapvető feltételt kell teljesítenie. Valamennyi társadalmi csoportot és régiót meg kell tudni szólítania, vagyis nem lehet egy-egy réteg (vesztesek/győztesek, szegények/alsó közép/közép/felső közép), régió pártja. Szavazókat kell nyernie alulról, középről és felülről, a Tiszántúlról, Budapestről és a Dunántúlról. Orbánnak ez úgy sikerült, hogy mindenkit megfelelő ígérettel, civilizációs eséllyel hitegetett. Itt kormányzóképességet mutatott, ott lázított. Nyolc évig tartott, és a baloldal mindent megtett, hogy sikerüljön neki. Van erre az MSZP-nek és a magyar társadalomnak további hat éve?

Ebből következik a második feltétel: a koalícióképesség bizonyítása. A szocialistáknak nem 2014-ben, hanem most kell mindenütt – országosan és helyben – igazolniuk, hogy képesek az együttműködésre, a megállapodásokra, a koalíciók megkötésére. Nem kis Gömböc. Nem mindenki felfalása vagy eltüntetése. El kell fogadniuk, hogy 2014-ben csak koalícióban lehet Orbánt és a Fideszt legyőzni. Ezért valamennyi demokratikus kezdeményezésnél, időközi választáson azon igyekszik, hogy társakat, együttműködő partnereket keressen, nem verseng, hanem mindent megtesz a koalíciós partnerek élesztésére. A koalícióképesség alapja a hitelesség. Hiteltelen, lejáratott, szalonképtelen partnerrel senki se köt koalíciót. A hitelesség alapja az elmúlt évekkel való őszinte szembenézés és önbírálat: ezt rontottuk el, ebben hibásak vagyunk. Orbán hibái, sőt bűnei nem fedik el a szocialisták hibáit és bűneit – a „két rossz közül válaszd a kevésbé rosszat” politikája a csőd politikája.

A kompetencia és a kormányzóképesség igazolása nélkül egyetlen társadalmi csoport sem veszi az MSZP-t komolyan. Szakpolitikusok, szakpolitikai programok nélkül ugyanolyan buborékpolitika születik csak, mint a Fidesz oldalán. De egyet meg lehet tanulni tőlük: évek szívós munkájával készítették elő saját hatalmi rendszerüket, gondolták végig az ellensúlyok eltüntetését, rakták össze a kizárólagos hatalom puzzle-ját. Ennek a Fidesz-puzzlenak a szétszedése nem elég, új alkotmányos jogállami rendszer kirakósát kell végiggondolni és kirakni. Sőt az ortodox liberális és az unortodox állami káosz-gazdaságpolitikák bukása után végig kell gondolniuk a heterodox gazdaságpolitika elemeit is. Itáliában Mario Monti tudta, hogy mit tegyen, amikor kormányra került, a baloldal nem. Vajon hiszi-e ma a leghívebb híveken kívül valaki, hogy a mai szocialista – LMP, DK, Szolidaritás,Milla, 4K! – vezetők ki tudnák vezetni az országot a válságból, meg tudnák nyerni maguknak a szakértő elitet? És hihető-e, hogy két év alatt, gyorstalpaló módján megtanulják?

Vagy azzal szólítjákmeg valamennyi választói csoportot, kötnek egyezséget, mutatnak kormányzóképességet, hogy közösen találnak alkalmas kormányzó szereplőket, akik képesek programok kialakítására és összehangolására, vagy veszítenek. És ha a másik oldal öngyilkos politikája miatt mégis nyernek, akkor nem tudnak kormányozni, és visszatértünk a kiinduló ördögi pontra. Az MSZP-ben azé a jövő, aki először tud hitelesen tárgyalni és kompromisszumokat kötni a Haza és Haladás, az LMP, a DK, a Milla, a Szolidaritás, a szabadelvűek vezetőivel, és bizonyítani saját és a többiek lehetséges választói előtt, hogy az ország és a köz érdekét előbbre valónak tartja pártja és személye magánérdekeinél.