Legegyszerűbb talán a Práter utcába menni, ha valaki az igazi nyolcadik kerületre kíváncsi. A Körútról befordulva az igazi századfordulós Pest fogadja az embert. A három-négyemeletes bérházak sorát földszintes épületek tagolják, hűvös kapualjuk mögött keramitkockás udvar, ványadt fa, poroló, törött bicikli, lukas lábosban terebélyesedő muskátli. Szinte hallani a Csókos asszony édesbús felvonászáró refrénjét, miszerint umcacca, umcacca, na ja, in der Josefstadt.

A vedlett vakolat és az ostromidéző lövésnyomok között csodákra bukkanhat az ember. Az utca elején, az iskolával szemben például szürkévé halványult falképeken lenge hölgyek hajladoznak az 1898-as évszám mellett; beljebb - egy immár helyreállított - homlokzaton pedig Léda incselkedik a hattyúval. Aztán tovább sétálunk, és hirtelen szertefoszlik a józsefvárosi idill. Balról tízemeletesekkel váltakozó tizenöt emeletes pontházak, a panelépületek között némi porlepte fű, néhány bokor. A betonrengetegben szinte föl sem tűnik, hogy az utca túloldala más képet mutat: ott klinkertéglás bérkaszárnyák fogják körül a világ tán legcsúnyább terét, amelynek a Fővárosi Tanács kiszámíthatatlan szeszélyéből Molnár Ferenc neve jutott. (Ha hiszik, ha nem, 1967-ben az angol-magyar koprodukcióban készülő Pál utcai fiúk forgatása adta a névadás apropóját.)

A dísztelen négyemeletes házakat a bennszülött józsefvárosiak ma is Papházakként emlegetik, a terecske becsületes neve pedig Papgödör. Itt, a VIII. kerület szívében kétszáz évvel ezelőtt kétholdas park volt ugyanis: a fővárosi papnevelő szeminárium pihenőkertje leginkább a közepén álló díszmedencéről volt híres. 1910-ben aztán, amikor a környéket felparcellázták és kialakították az utcák vonalát, az egyház is nagyszabású beruházásba fogott. Józsefvárosi Bérház Rt. néven céget alapítottak és két év alatt felhúzták a kislakásos, gangos bérházakat. A Papházak által közrefogott területen már nem is emlékeztetett más az egykori Szemináriumkertre, mint a díszmedence kiszáradt öble. Ez lett a Papgödör.

Pontosabban, ami maradt a papnevelde kertjéből: a környező utcák elnevezése. A Lósy Imre utca például a szemináriumalapító esztergomi érsekről kapta a nevét és különös csoda folytán 1912 óta őrzi is azt. A Papházak másik utcája, a Práter és Lósy utcákat összekötő mindössze negyvenkét méter hosszú Lippa utca viszont kevésbé bizonyult szerencsésnek. 1953 előtt még Lippai György esztergomi érsekprímás emlékét idézte. Ebben az utcácskában, pontosabban a bérházak között megbújó kis téren állították fel 1916-ban Ligeti Miklós Pálos-kútját, amelyet aztán húsz évvel később átvittek a Papnevelde kertjébe. A kút helyén ma néhány fa áll, köztük betontalapzat, néhány árulkodó csőcsonkkal. Hogy milyen emlékművet sodort el innen a rendszerváltozás szele, rejtély: a nyolcvanas évek végén kiadott emléktábla- és szoborkatalógusokban semmit sem jegyeztek fel erről a helyről.

A környék másik nevezetességének sem találjuk már a nyomát. A Molnár Ferenc térről régen eltűnt az a pad, amely évtizedekig őrizte a világháborús ostrom nyomait. A szemközti, Práter utca 64. alatti Goldmann Mechanikai Cipőgyár Korlátolt Felelősségű Társaság kapuját vetette át ide egy robbanás, és a roncs még akkor is emlékeztetett a hajdanvolt kisüzemre, amikor annak helyén már rég panelmonstrumok terpeszkedtek. Eltűnt a gyár és eltűnt az utca frontján álló lakóház is, Hosszú István műipari lakásberendező egykori lakhelye, benne a királyi palota faburkolatainak másolatával. A mesternek, mondják, annyira megtetszett saját várbeli munkája, hogy odahaza megcsinálta kicsiben.

A Goldmann-féle cipőgyár egyébként létének utolsó perceiben lett igazán híressé. Főszerepet kapott ugyanis: a letarolásra váró nyolcadik kerületi utcákban partizánfilmet forgattak, a gyár veszélyes üzemmé avanzsált, az ellenállók rémületes kalandok árán aláaknázták. A Goldmann család még élő tagjai meg elkerekedett szemekkel nézhették a tévében, hogyan dől össze egyetlen pillanat alatt.