Az ’56-os forradalom leverése után Kádár János bővíteni szerette volna külpolitikai mozgásterét, s miután biztos lehetett abban, hogy az ország a szovjet érdekszféra része marad, Moszkvával egyeztetve, engedett a belpolitikai gyeplőn. Az ’56 utáni kérlelhetetlenül kemény Kádár engedékenyebb arcát mutatta. E békülékeny politikai taktika eredménye volt a híres mondat születése: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”

Több forrás úgy jelzi, hogy ez a Magyar Szocialista Munkáspárt 1962. november 20-án kezdődött VIII. kongresszusán hangzott el. Ami egyrészt igaz, másrészt nem teljesen előzmény nélküli. A többnapos kongresszus 24-én fejezte be a munkát, Kádár vitazáró beszédében tért ki az ellenség és a barát közti különbségtételre.

„Szeretnék néhány szót szólni egy elég nagy zajt okozott jelszóról – mondta. – Arról a jelszóról van szó, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. (...) Ez a megállapítás természetesen nem tudományos tézis, hanem egyszerűen politikai megállapítás, ha úgy tetszik, agitációs jelszó, amely emberek viszonyára, nem pedig világnézetére vonatkozik. Az ideológiában ez a jelszó használhatatlan. Az ideológiában nem lehet válogatni ellenséges vagy nem élesen ellenséges között. Ellenséges minden elmélet, amely nem marxista–leninista, mert az ideológiákat nem lehet összekeverni, összebékíteni. Még egyszer ismétlem: az, hogy ki van velünk és ellenünk, nem az ideológiára vonatkozik, hanem az emberi viszonyokra.” Kádár ezután kitért arra, hogy a kommunista pártokban elterjedt harci jelszó, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát ellenség. „Arra gondoltunk – jegyezte meg –, hogy fordítsuk meg ezt a jelszót, hisz különösen ma nálunk az a helyzet, hogy aki nincs ellenünk, az tulajdonképpen a dolog lényegét tekintve velünk van.”

Példákkal sem maradt adós. Azok, akik munkával keresik a kenyerüket – és nem „összeesküvéssel, bombakészítéssel töltik az éjjeleket és a nappalokat” –, a valóságban a párttal tartanak. Még akkor is, ha ez részükről nem tudatos. Aki pedig dolgozik, az a szocialista társadalmat építi. „A nagyvonalúság ez esetben azért jó és hasznos – mondta Kádár –, mert a kommunistáknak (...) arra kell törekedniük, hogy ne gyarapítsák ellenségeik számát, ne taszítsanak ellenségeik közé embereket, akik helyzetüknél vagy szemléletüknél fogva saját táborukba hozhatók.”

Kádár a kongresszus előtt egy évvel, 1961 decemberében a Hazafias Népfront országos tanácsának ülésén alapozta meg később kiérlelt rendszerjelszavát. Felszólalása tele volt oldott poénokkal, a hallgatóság ezt derültséggel és tapssal fogadta. „Azt mondják a nyugati publicisták – mert ők is böködnek minket, s ez nem is baj, mert mi úgy vesszük őket, mint ingyenmunkatársakat, akiket az imperializmus fizet (derültség), hogy folyton keresgéljék a kommunisták hibáit –, nos, most ők mondják: ezek a Kádárék rendkívül ravaszak, mindenkit be akarnak csapni. Mert Rákosiék azt mondták régen: aki nincs velük, az ellenük van; ezek a Kádárék most azt mondják, hogy aki nincs ellenük, az velük van. (derültség) (...) Mi ezt teljes nyugalommal vállalhatjuk. Igenis úgy vesszük: aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a népfront ellen, az vele van.”