A mából visszatekintve ez a nagy, tizenkilencedik századi történeti munka – ami a magyar kiegyezés évében született – sok tekintetben megelőlegezi a későbbi városfejlődések, városfejlesztések által felvetett elméleti és gyakorlati dilemmákat. A nagyvárosok életminőséget romboló zsúfoltságát, az ipari tömegtársadalmak elszemélytelenedését, a személyiség roncsolódását, a civilizált élethez szükséges tér összezsugorodását. Persze nem véletlenül bizonyult Ildefonso Cerdà alapvetése látnokinak, hiszen a szerző eredendően a katalán nagyváros, Barcelona fejlődését kutatva és terjeszkedésének mérnöki munkálatait végezve jutott el a Teoría megfogalmazásáig. (A mű eredeti címe: La Teoría general de la urbanización.)

Mindehhez járul még, hogy Cerdà nemcsak építőmérnök és várostervező, hanem mindenekelőtt gondolkodó, mondhatni: filozófus. Azt vizsgálja, hogy miért rossz a nagyvárosok lakóinak közérzete. Kutatásai során először azt térképezi föl, hogyan alakultak ki a városmagok, a városok, majd a nagyvárosok. Gondolkodásában, művének építkezésmódjában mindvégig e sajátos kettősség figyelhető meg: a legrigorózusabb mérnöki logika ötvöződik benne az ideális társadalom létmódjáról elmélkedő teoretikuséval.

Egyéni utat jár be Cerdà koncepciójának megalkotásakor. Nem a civilizáció által a tizenkilencedik századig bejárt építőművészeti utat elemzi, s nem is a valóságosan kialakult nagyvárosok építészeti formáit vizsgálva építi föl elméletét. Nem induktív, hanem deduktív logikát követ vizsgálódásaiban, történeti leírás nem fedezhető fel munkájában, még akkor sem, mikor Barcelona településszerkezetét elemezve vázolja fel a városfejlesztés lehetséges útjait. Mérnöki gondolkodása azt diktálja számára, hogy a városfejlődés alapsejtjeiből induljon ki, s azokból bontsa ki a modernizáció lehetséges útjait. A „városi szervezet higgadt anatómusaként” munkálkodva, elméletének alapja a közlekedési utak és a telektömbök relációjának megrajzolása, a mozgás és a tartózkodás (az utak és a házak) viszonyrendszere. E modell megalkotásával leírhatóvá, értelmezhetővé válnak számára az őskori primitív települések éppúgy, mint a tizenkilencedik századi nagyvárosok, Barcelona, Madrid vagy éppen Párizs, amelyeknek települési struktúráját hosszan és behatóan tanulmányozta.

A mából visszapillantva Cerdà teóriájának mélyén naivnak nevezhető társadalomfilozófia és szikár matematikai, algebrai logika húzódik meg. Hogy milyen érintetlen, „szűz” szakterület elvi alapvetésének feltérképezésébe fog, mutatja az is, hogy először a vizsgált tárgy terminus technicusát, alapfogalmát kell létrehoznia. Cerdà a latin „urbs” szóból származtatva alkotja meg, s használja, a teoretikusok közt először, az urbanizáció szakkifejezést. A városfejlődés, a városfejlesztés, a várostervezés, a későbbi modern urbanisztika gyűjtőfogalmát megalkotva ezáltal. S e ponton mindjárt a társadalomfilozófus is megszólal: „Az urbanizáció története az emberiség története”, írja. „A civilizáció és az urbanizáció elválaszthatatlanul összefonódik, és ugyanazt jelenti”, áll a Teoría lapjain. 

A mű felépítésében logicista, mérnöki gondolkodás tükröződik. Cerdà pontról pontra, sejtről sejtre írja le, hogy milyen lehetséges megoldások közül választhatnak a települések tervezői, mikor kialakítják a városok struktúráját, egyúttal azt is rögzítve, hogy választásaiknak milyen konzekvenciái lehetnek. Részletesen elemzi az épületek szerkezetét, a házak rendszerét, a lakások összekapcsolódásának lehetséges formáit. Olyan kategóriákat vezet be, mint „egyszerűen összetett ház”, vagy „bonyolultan összetett ház”. Leírja a városok úthálózatának lehetséges modelljeit, az utak és a telektömbök-épülettömbök kapcsolódásának ideális formáit, a városmagok létrejöttét, terjeszkedését. Részletesen elemzi, hogy milyen városfejlesztési károkat okoztak a városfalak, s hogy miként váltak a védelmi erődítmények az elviselhetetlen népsűrűség forrásaivá.

Sokféle szempontból is izgalmas fejezetek a Barcelona városszerkezetének fejlesztését leíró tervezetek. A Barcelona városstatisztikája című fejezetben Cerdà elvi és gyakorlati alapvetését adja az általa legjobban ismert nagyváros építészeti modernizációjának. A szerző teoretikusként és városi tanácsosként egyaránt érdekelt volt Barcelona fejlesztésében, s elméleti alapművét is lényegében a város építész tervezőjeként vetette papírra. A Teoría lapjain mintegy mellékesen, ám plasztikusan rajzolódik elénk a tizenkilencedik század közepének spanyol társadalomképe is, a feudális elmaradottsággal, a mozdulatlansággal, a társadalmi rétegződéssel, a lassan terjeszkedő kapitalizmus térnyerésével. Cerdà maga is tevékenyen részt vesz a barcelonai munkásosztály életvitelének statisztikai felmérésében, s tapasztalatait bőségesen kamatoztatja elméleti munkájában. A városfalak lebontása, a városszerkezet új alaprajzának elkészítése elválaszthatatlan részét képezi munkájának.

A kötet előszavának írója, egyben a terjedelmes textus átdolgozója, Antonio Lopez de Aberasturi részletesen elemzi Cerdà művének elméleti és gyakorlati jelentőségét, azt a reménytelen küzdelmet is bemutatva, ahogy az építőmérnök-teoretikus harcolni kényszerült a korabeli hatalmasságokkal, s megpróbálta elfogadtatni művét a városi tervpályázaton. „A könyv történelmi esemény, Foucault találó kifejezésével élve csomópont egy hálózatban” – írja. Cerdára, mint az újító lángelmékre annyiszor, sanyarú emberi sors várt, elszegényedés, meg nem értettség, kitaszítottság. Ám nagy, és igazán csak száz év után ismertté vált műve megkerülhetetlen alaptextusa lett mindennemű urbanisztikai elméletnek, kutatásnak.

A magyar kiadás igazi könyvszenzáció, egyúttal gondos, szakszerű munka: mind grafikai-tipográfiai igényességével, mind gazdag illusztrációival, mind a szövegek gondozásával, bő jegyzetapparátusával kiemelkedik a hasonló karakterű szakkönyvek mezőnyéből. A fordítást, Farkas Ildikó alapfordításának felhasználásával, Bajnai László és Ernhöffer Mónika készítette. A mű a budapesti Francia Intézet és a Városfejlesztés Zrt. támogatásával jelent meg. (Scolar)