Kert nincs - avagy a cseresznyefa metamorfózisa
A meggyes viszont modernebb. Amúgy is édes mindegy, hogy cseresznye vagy meggy. Kert sincs. Az Örkény Színház Meggyeskert című előadásában két roskatag gumipálma nő az égig. Ezen túlmenően egy óriásira méretezett, emberi tartózkodásra is alkalmas, üres macskafej rugaszkodik el Csehov tárgyi realizmusától és a romantikusabb lelkületű néző lágy színezetű sztereotípiáitól. A macska bulgakovi, de mint macskaprincípium szerethető. Ezt erősíti, hogy egy alkalommal gyerekszobának nevezik. A színházban mindent szabad. Zsótér Sándor tudja. A darabot újrafordító Ungár Júlia is. Vendéghaj helyett manapság inkább a vendégszöveg megy. Az én kutyám csak biohúst eszik jellegűekkel beóvakodik a modern humor is. Azért még nem lesz belőle komédia. Farce meg végképp nem, ahogy a színlap ígéri. Játékból ígérget. A mű megmarad rezzenéstelen tragédiának, ahogyan eddig is. Legföljebb Csehov nem örül.
Zsótér Sándor Meggyeskertje nem siratja az életet. Nem lázad, nem ordít, túl van a hisztin. Ennél sokkal komolyabban veszi a létezés lehetetlenségét. Beletörődik. Itt még kevésbé kérdés, ami már Csehovnál sem az, hogy Ranyevszkaja megragadja-e a Lopahin kínálta lehetőséget s fölparcellázza, bérbe adja a birtokot ezzel oldva meg családja egzisztenciális problémáit. Nem adja bérbe. Ez a lehetőség el sem jut a tudatáig. Hiszen a birtok az ő és az övéi valóságos és spirituális élettere. A közös létezésük. Akkor is, ha ő maga épp Párizsban tartózkodik.
Nem adja senkinek. Vegyék el tőle.
A fölparcellázott birtok fáinak kivágásával ugyanis ők és a hozzájuk hasonlók megszűnnek létezni. A bűneikkel, gyarlóságaikkal, erényeikkel együtt. Megy a régi, jön az új. Ugyanúgy, ahogy a természet érzelemmentes körforgásában. Évmilliók rakódnak évmilliókra. Mit tehetünk? Zsótér fojtott érzelmű előadásában ezzel együtt mindvégig ott lebeg a ki nem mondott mondat. Nem lehetne, hogy valaki mégiscsak fölháborodik?!
Az előadást rendező Zsótér Sándor kitágítja a csehovi látóteret, figuráit filozofikusabbá, ugyanakkor homályosabbá, megfoghatatlanabbá teszi. Ezzel együtt fölerősíti azt, amit már a Csehov-szöveg is magában rejt. A politikumot. A mindennapokba beleivódó, az emberi kapcsolatokba átszivárgó, az élet mikéntjét meghatározó politikumot. A birtokot megszerző Lopahinok társadalmi hátszelének enyhe fuvallatait, a „régiek” ernyedt beletörődése mögött az ellehetetlenülés jajkiáltásait. Egy sorvadásra ítélt elit lüktető fájdalmát.
Lerágott tehenek vagyunk. Előre leélt életek.
Állítja saját magáról egy nyár eleji interjújában a rendező. A többes számot jótékony homály fedi. Ilyen az előadás is. Előre leélt életek a gumipálma árnyékában... Kerekes Évának viszem a Cseresznyéskertet, nyilatkozza ugyanitt. Jónak vitte. A törékeny Ranyevszkaja fáradt tekintettel hordozza életének láthatatlan terheit. Az egész környezetében ő az egyetlen, aki a saját életét éli. Aki a többiek számára magát az életet jelenti. Milyen anakronisztikus is ez. Még él, még mozog, de már halott.
Miként az övéi, akikre láthatatlan hatalmasok mondtak ítéletet. Egész Oroszország a mi kertünk. Vigasztalja a régi házitanító, Vajda Milán Trofimovja Ranyevszkaja lányát. De Oroszország már rég nem az övék. Az már újaké lett és – lesz, ami lesz – ezt már nem lehet visszacsinálni. A koraéretten esetlen Ánya (Takács Nóra Diána) talán még talál másutt, másfajta életet, de a többiek... Debreczeny Csaba ernyedt férfialakja ugyanolyan esendő, halálra vált figura, akár a nővére, Ranyevszkaja, s velük a birtokot vezető fogadott lány, a Szandtner Anna formálta Várja, aki sápadtan fojtja magába rég elveszített vágyait...
Hasonlóan enervált színezetű a történet ironikusabb vonulata. Trokán Nóra önsajnáló Sarlotta Ivanovnája vagy a Znamenák István adta Szimeonov-Piscsik, aki az arcára száradt pirospozsgás életörömmel kérincsél kölcsönöket jelzáloghitele kamataira. Innentől indifferens, hogy a szintén eladósodott földbirtokos, Borisz Boriszovics Szimeonov-Piscsik az alkohol vagy a korai demencia hatására alszik bele minden mondatába. Akár így, akár úgy, a valóságot tartja minél távolabbra.
Nagy Zsolt vendégként bátran igazságot szolgáltat a jobbágysorból föltörekvő Lopahinnak, s ezzel Zsótér Csehovját hitelesíti. Lopahinja reflektálatlan alak, aki a maga szögletes valójában nem társadalmi folyamatokat latolgat – a napi praxisban találja meg a saját, korszerű boldogulását.
Nálunk az élet hülye.
Hangzik el a második felvonásban, és nem lábjegyzetelik a kijelentést. Mindegy is, hogy az emberi kultúrtörténet mely szögletéből került elő ez a maga egyszerűségében mélyen sokatmondó mondat. Ha hülye, hülye. Mi dolgunk vele – vallják a birtok lakói, akik közül csupáncsak Firsz, a Békés Itala formálta, matuzsálemi korú inas az, aki hajlandó szembenézni a valósággal. A végén nagyjából belehal. A többiek már rég halottak.
