Amikor úgy döntöttél, hogy kilépsz a Magyar Írószövetségből, a következőképpen fogalmaztál: „Ok, beszéd, nyilatkozat (…) lett volna korábban is bőven, most szakadt el a cérna. Most szakadt elebb.” Ennek már közel tíz éve. Mi lett azóta azzal a bizonyos cérnával? Hogyan látod, az akkori történések kapcsolatba hozhatók-e az utóbbi három évben tapasztalt jelenségekkel?

Persze. Ez egy sokszázéves felállás: tudatosan fel- és túlheccelt tömeg előtt némely szónokok többé vagy kevésbé kódoltan zsidózni kezdenek (ott és akkor a Tilos Rádió egy tényleg vállalhatatlan kijelentése ellen demonstrálva). Mostanság ez jóval gyakoribb, ha nem is mindennapos, ahogy a cigányozás. A cérnám már 2004-ben is régóta szakadozott, majdnem véletlen, hogy épp attól a tüntetéstől, azoktól a beszédektől szakadt el. Az egyik szónok prominens tagja volt az Írószövetségnek, én meg úgy gondoltam, kilépek, nem kívánok egy szervezetbe tartozni se az illetővel, se hasonló gondolkodású társaival. Minthogy a szónoklat nyilvános volt, az én kilépő levelemet is elküldtem az ÉS-nek.

Az Írószövetség választmánya azonban a történtek után sem határolódott el egyes tagok vállalhatatlan kijelentéseitől.

Hát, nem. Sajnos, a kilépési hullámra válaszul még inkább összezártak, mintha – megengedem: akaratlanul – azt sugallták volna, hogy emberek vagyunk, magyarok vagyunk,  bocsánatos bűn, hogy időnként eljár a kezünk, és kiszalad a szánkon egy-egy zsidózás… Hiszen, ahogy a Fradi szurkolói fogalmaznak, a magyar már csak ilyen, évszázadok óta. Leginkább ma is a nácik, nemzeti radikálisok, rasszista csoportok szakítják el bennem a cérnát, és persze az, ahogyan az Orbán-rezsim, tán olykor fintorogva, de eltökélten kokettál velük, igen, az ordas eszmékkel, mert a vezér mindenkit a maga hodályába akar terelni. 2004-ben sok minden elképzelhetetlen volt ebből, ahol most tart Magyarország, igaz, 1994-ben sem gondoltam volna, hogy egy olyan tüntetésre sor kerül, mint a Tilos Rádió előtti.

2000-ben mégis nagyon rövid idő alatt, indulatból írtad meg Hősöm tere című regényedet, amelyben szélsőjobboldali érzelmű galambok veszik át a hatalmat Budapesten. Nyilvánvalóan már akkor is eleged volt.

Úgy éreztem, a torkomig ér az egész kacagányos, antant-szíjas, reverendás, dzsoggingos fidesz-hipokritaság, az egyszerre slampos és cinikus tahokrácia. A szabásminta kész volt, de az akkori populizmus eresztékein kibuggyanó zsidózás és cigányozás a közelébe sem ért annak, ami az utóbbi három évben tapasztalható. A legnagyobb különbség, hogy egy náci párt, egy erőszakos, rasszista, homofób képződmény parlamenti párt lett, s ez nagyon kitolta a nyilvános mocskolódás, sőt uszítás határait, illetve ebben a nagyon megereszkedett határban, ami a magyar közélet, mindenféle ellenállás nélkül növekednek a legmérgesebb és uszítóbb verbáliák. Nagy szükség lenne rájuk, de én nem látom az olyan, nyugat-európai értelemben vett konzervatív fiatal politikusokat, akik, mondjuk, egy kereszténydemokrata irányvonalat képviselnek, a liberális gondolkodásmóddal sok mindenben szemben állva, de abban feltétlenül egyetértve, hogy bizonyos értékek egyetemesek és közösek, és ennek megfelelően nem zsidózunk, nem cigányozunk, nem románozunk, s nem kaparunk magunk alá mindent, csak azért, mert most a kétharmadunk megengedi. A kormánypárt és klientúrája egy csapat túlkoros kamasznak tűnt kezdetben, akik megérezték, hogy üres a lakás, hogy nincs semmiféle ellenőrzés és számonkérés, mindent szabadon megtehetnek. Mostanra azt is tudják, nem jönnek haza a szülők, hisz ők lettek a szülőkké, továbbá aki nem vehető meg kilóra, annak kívül tágasabb. Mindezt persze törvényesen, hisz a kétharmad birtokában mindent a magukévá törvénykeztek. A magánpasszióikat és mániáikat a nemzet üdvévé kommunikálták, mindennek a stadionépítés a leglátványosabb, de korántsem a legnagyobb téttel bíró disznósága. Elrémülve látom, ahogy az ellenzéki oldal némely csoportjai is elveszítik olykor a józan eszüket, hagyják magukat hiszterizálni, képtelenek distinkciót tartani. Az én ízlésem szerint ez a legutóbbi hungarocel-performansz, mely fejrúgdosásba s hasonlókba torkollt, kifejezetten gusztustalan volt. Igazán sajnálom Bajnai Gordont, de nem vétlen abban, hogy a jobboldal a maga zsiványkommunikációjával, szorgos kis karaktergyilkosaival rá tudja kenni mindezt. Hiába nem volt ott már, a heccmesterek közül ez senkit nem érdekel. Szóval, ha a cél a balliberális oldalon is szentesíti az eszközt, hisz kampány van, akkor máris ott vannak a Fidesz térfelén, ahol a Fidesz jobb, mert gátlástalanabb és tényleg az utolsó nagy csatára készül, arra, hogy eltiporjon mindenkit, aki nem hajlandó alávetni magát a rezsimnek.  Pillanatnyilag nemcsak azt nem látom, hogy az ellenzék mi módon lenne képes leváltani a vezért és klientúráját, de azt sem, hogy a következő ciklusban miképpen tud erősebb kontrollt működtetni az addigra végképp megpuccsolt Parlamentben. Ezzel együtt, ha legfelsőbb igény lenne is rá, Orbán rendje mégsem tud igazi, klasszikus diktatúra lenni, legalábbis addig, amíg tagjai vagyunk az Európai Uniónak, amíg nyitva vannak a határok, s nem Felcsúton van az egyetlen szerver, amivel a világhálóhoz kapcsolódhatik Magyarország. Tartani persze lehet, sőt kell is ilyesmitől, de én inkább attól félek, hogy a hazám ilyen marad, mint most, egy Európa hátsó udvarához tartozó hely. Egy vacak, útszéli, nehezen élhető Kakasisztán.

Az a mindent uralni kívánó törekvés, amiről az imént beszéltél, hogyan jelenik meg a kultúrában? Mennyiben értelmezhetők egy kultúrpolitikai koncepció részeként azok az ügyek, esetek, amelyeket a kultúrharc kapcsán emlegetni szoktunk? Gondolok itt a filozófusok lejáratására, a színházigazgatók kinevezésének körülményeire, az Új Színház ügyére, a független társulatok ellehetetlenítésére vagy a Magyar Művészeti Akadémia kiemelt szerepére.

A kultúra, illetve ezen belül a művészet a totális hatalomért vívott harc mellékhadszíntere, szerintem. Az uralgók egyrészt nem tartják fontosnak, ugyanakkor tartanak tőle, hisz sokkal nehezebb egy kézben tartani, mint a sportot vagy például a pillanatok alatt és kötelezően bekamarázható közoktatást. Másrészt Orbán rossz tapasztalatokra tett szert előző regnálása idején, eléggé sikertelenül próbálta a kultúrát a pompőz nemzeti reprezentáció eszközévé tenni. Hamar kiderült, hogy a művészetben akit/amit angró meg lehetne venni, azt nem érdemes, illetve nem éri meg a ráfordítást, legföljebb hosszútávon, ami messze van, szemben a Bajnokok Ligájával, ami közel, ha elérhetetlen is. Ami az irodalmat illeti, ide alig kerül közpénz, a filmhez vagy a színházhoz képest elenyésző, a folyóiratok, könyvkiadók minimális támogatást kapnak, és döntően magánkézben vannak. Az írók kevésbé látszanak, kevésbé celebizálhatók, hangjuk, ha közéleti, összesimul az ellenzéki médiáéval. Persze szerencsétlen, tudatlan heccbrigádok bárki irodalmárra is ráküldhetők, az lesz a nemzetellenes köcsög, akire rá lehet kommunikálni, ma Alföldi, holnap más. Egy ilyen rezsim, ha zömmel nem is szervezi, nem bánja a hecceket, a folytonos lejáratást. A kultúrában szerintem nem csak az történik, hogy a vezér és udvartartása kijelöli a területet, amit einstandolni akar, hanem jelentkeznek sértettek és akarnokok, akik örömmel vállalkoznak az üveggolyók átpozícionálására. Lásd Vidnyánszky Attilát, aki jött, látott és belátott, s mostanra mindent ő ural a színházi világban. Az irodalomban nem látok ilyen figurát, mondom, más a terep, jóval kisebb kóved, jóval kisebb pénz, tehát befolyás, tehát hatalom. Én örülök, hogy nem látok jelentős írókat a vezér tribünjén tolongani, a Hűség és hála énekét momentán a popzenében és a közszolgálatban írják.

A Magyar Művészeti Akadémia az MTA berkein belül működő Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiával szemben jött létre, alapvetően politikai-ideológiai alapon. Ez utóbbi tagjaként hogyan látod Fekete György és az általa irányított testület szerepét, kiemelt pozícióját?

Így, hogy politikai-ideológiai alapon, Makovecz baráti társaságaként jött létre, jó és tán kevésbé jó művészekkel, s egyszer csak ott találta magát az Alkotmányban, egy polcon a Magyar Tudományos Akadémiával. Már-már rejtői helyzet, nem? Hogy egy ilyen szervezetbe a nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség jelent belépőt, miáltal jut egy-egy szárny vagy comb az arra kiválasztott kicsinyeknek. Meg kell mondjam, igen kicsi szárny, nem sok pénz,  s a művészek, akik kapják, nagyon is rá vannak szorulva, mert zömmel szegény emberek. Persze ha felmerül a kérdés, hogy a nemzeti elkötelezettségnek mik a kritériumai, arra nincs válasz, csak annyi, hogy azt lehet tudni. Mármint ők tudják, ki a jó magyar. Tán az, aki nem zsidó, ahogy az MMA korábbi elnöke harsányan prédikálta? Azt is látni kell, Fekete és akadémiája bekerülhet az Alkotmányba, kaphat némi aprópénzt magyarságteljesítményre, de abból az összegből, amit az állam a két akadémiára, de akár az egész irodalomra rákölt, abból még tán a béközép alá tolható lelátót se lehetne megépíteni a Fradi-pályán, hogy zavartalanul éltethessék Csatáry bácsit a nemzeti ultrák.

Az utóbbi években színházi területen is megszaporodtak a politikai alapú, szakmai szempontokat nélkülöző igazgatói kinevezések. Ezekről mi a véleményed?

Nézd, ez is mellékhadszíntér, de szimbolikusabb, s több benne a pénz, tehát a hatalom is. Úgy látom, a tág kontextusa az, hogy az orbáni szabadságharc, kampánynevén rezsiharc, az utolsó nagy ütközetre készül az úgynevezett megalvadt struktúrák ellen, a tuggyukkik, a magukfajták, a ballibsik, az idegenszívűek, utcai változatban zsidók és komonisták ellen, mondván, ha most nem tudják őket kiirtani a közéletből, akkor soha. Sok csatán már túl vannak, a színházi fronton Kerényi Imre is, Vidnyánszky is nyíltan kimondta, hogy eddig ti voltatok, mostantól mi jövünk. Ennél pontosabban aligha lehetne megfogalmazni, ami ma történik Magyarországon. 2006 óta megengedhetik maguknak, hogy az igazgatói székekbe saját, lojális kádereiket ültessék, a szakma pedig elkövette azt a hibát, hogy – nem tanulva a korábbi tapasztalatokból – negyedik és ötödik alkalommal is odaküldte a delegáltjait az álbizottságokba, és voltaképpen olyan döntéseket legitimált, amelyek szakmai alapon vállalhatatlanok.

A Nemzeti Színház ügye kiemelt, vagy pedig Vidnyánszky Attila igazgatóvá választásával egyszerűen folytatódott a politikai alapon történő kinevezések sora?

Azért kiemelt, mert a Nemzeti ügye mindig erős hazafias felhangokat kapott Magyarországon. Amikor a Gödör helyén akarták felépíteni a Nemzeti Színházat, én úgy érzékeltem, a színházi szakma többsége – leszámítva egy maroknyi csoportot – nem volt túl lelkes, úgy gondolták, szerintem joggal, hogy ezt a tenger pénzt oda kellene adni azoknak a színházaknak, ahol jelentős műhelymunka folyik. Hogy a művészi minőség jelentené a nemzetit. Orbánék végül felhúzták ezt az épületet, amely olyan lett, mint amikor Ceausescu Daliról álmodik. Úgy látom, elég pontosan illeszkedik az esztétikai horizontjukhoz. Az utóbbi évtizedekben például Kaposvár, Szolnok, vagy a Katona volt a nemzeti színház, ahogy az utóbbi években a Nemzeti Színház is nemzeti lett. Más kérdés, hogy az ottani előadások nem feleltek meg a fideszkeresztény-kurzus ideológiai elvárásainak. Egyébként Alföldi példája jól mutatja, hogy nem éri meg kussolni, behódolni, sunyizni. Vállalta magát úgy, ahogy van, nem tett lakatot a szájára, nem volt hajlandó megalkudni és megfutamodni. Ki is töltötte az idejét, erővel és nagy tehetséggel kezdte végigvinni, amit pályázatában megfogalmazott, nem igen találtak rajta fogást még akkor sem, amikor jó lett volna a neonácik száját betömni egy esetleges igazgatóváltással, és amikor Vidnyánszky először tűnt fel potenciális trónkövetelőként. Most a jobboldal elérte, amit akart, bár nem hiszem, hogy tudnák, művészileg milyen lóra tettek, hiszen az új igazgató korábbi rendezései éppúgy nem felelnek meg a rezsim elképzeléseinek, mint Alföldi munkái.

Meglátásod szerint miben mutatkozott meg leginkább az, hogy Alföldi jó színházat csinált?

Függetlenül attól, hogy egyik-másik előadás hogyan sikerült, azt érezted, hogy a színháza, a csapata arról a világról beszél élesen, érdesen és érdekesen, amelyben élünk. Nem biztos, hogy a legkedvesebb rendezőm, azzal együtt néhány előadását nagyon szerettem.  Színházcsinálóként korszakot csinált, színháztörténetet írt. Feltette a Nemzeti Színházat az európai színház térképére, tán sose volt ennyire fiatalokból álló és fiataloknak való nemzeti színház. Ehhez persze sok minden kellett, így szerencse is. Meggyőződésem, hogy ha nehéz is volt elviselni, jót tett a neonácik folytonos acsarkodása, mert ennek a primitív, szennyes mocsáriádának a tükrében lehetett igazán látni, hogy itt valami komoly dolog történik, ami úgy is irritálja a szélsőséges csoportok ízlését, hogy nem látták az előadásokat. Alföldi igazgatóságával akkor is nehéz lesz versenyre kelni, ha Vidnyánszkynak minden összejön.  Én nem hiszek benne, hogy magas színvonalon lehet kormánypárti művészetet, kormánypárti színházat csinálni. Meggyőződésem, hogy a művészetben ott kell lennie a hatalommal szembeni kritikai attitűdnek – minél hatalommániásabb ez a rezsim, annál inkább.

Fülkefor és vidéke című könyved ötvenhárom magyar mesét tartalmaz. „Okom bőven volt rájuk, célom velük csak annyiban, hogy egy hagyományos, mégis szabad műformába «becsatornázzam» az írói, állampolgári köz-érzetemet” – fogalmaztál a fülszövegben. Minden bizonnyal nem születhettek volna meg ezek a szövegek, ha nincs a kétharmad, a fülkeforradalom, a szabadságharcos retorika.

Persze, nagyrészt ennek köszönhető, hallgatni nem tudtam róla, beszélni pedig leginkább a szatíra segítségével voltam és vagyok képes. Az az igazság, lassan meglennék nélkülük, több időmet és energiámat veszik el, mint szeretném, de jövő tavaszig, lényegében a választásokig nem hagyom abba. 2011 tavaszán kezdtem, tetszőleges, bár egyre inkább szimbolikus pontján a történetnek. Most már az olvasóknak, de magamnak is, meg a meséknek is tartozom azzal, hogy egy szimbolikus ponton fejeződjenek be.

Már az elején adta magát a mese nyelve és formája?

Igen, egyrészt egyre jobban izgattak a rövidtörténetek, a Hemingway vignettáihoz vagy az Örkény egyperceseihez hasonló tenyérnyi-két tenyérnyi szövegek. Másrészt kezdtem unni már az én roncsolt mai magyar nyelvemet, és jól jött a népmese archaikus nyelve. Előzménynek tekinthető, hogy néhány évvel ezelőtt jelent meg, Banga Ferenc rajzaival, A pecsenyehattyú és más mesék című könyvem, amiben különböző népek meséit hangoltam át és nyelvesítettem meg a saját eszközeimmel. Erősen magába húzott a mesei nyelv és világ, s valahogy kézenfekvőnek tűnt, hogy azt a népieskedő ömlengést és populáliát, ami a közbeszédet meghatározza, egy imitált mesenyelven szólaltassam meg. Sem a tájnyelv, sem a tájszólás nem beazonosítható, s ez fontos. Bár magyar meséknek neveztem el őket, valójában álmesékről van szó. Ugyan mesés keretbe helyezek bizonyos szituációkat, alig idézek meg különféle mesetípusokat, s nem konkrét mesefigurákat feleltetek meg konkrét közéleti szereplőknek.

Emlékszel arra, mi hívta elő az első Fülkefor-szöveget?

Gyöngyöspata kapcsán írtam meg az elsőt, és elküldtem néhány barátomnak, akikkel az eseményekről leveleztünk. Ha ezek álmesék, hát álglosszák is, persze, hogy az jutott eszükbe, ami egyébként nekem is, hogy küldjem el az ÉS-nek, a páratlan oldalra. Kovács Zoltán azonnal lecsapott rá, megkérdezte, milyen gyakorisággal gondolom írni ezeket, mire meggondolatlanul rávágtam, hogy hetente.

Mivel nem vagy politológus, feltételezem, íróként, értelmiségi emberként szubjektív érzeteid vannak a különböző közéleti-politikai történésekkel kapcsolatban. Mi alapján szelektálsz? Miből formálódhat magyar mese?

Érzeteim nagyon is szubjektívek, másrészt a műfaj, a szatíra nem a méltányosság és az arányosság műfaja. Vonzódom a nyelvileg és/vagy dramaturgiailag groteszk, abszurd momentumokhoz, ezeket tudom megírni, túlhúzni, karikírozni. Manapság a média idiotizálta látványpolitika, s persze a látványpolitika által elhülyített média másból sem áll. Eljött a pillanat, mikor azt vettem észre, immár nem kell túloznom, illetve a „több” már sok lenne irodalmilag. Amikor a felcsúti juhásznak ellopják a trágyáját, az már eleve magyar mese, hozzá se kellett nyúlni. Vagy amikor az igazságos Kádár Viktor lemegy a vidékre kormányülésre, csak „oda kell tartanom a papírt”, és leírni, mit kérdez a kerál, s mit felelnek neki az ottani emberek.

Hogyan merült fel, hogy ezek a mesék saját előadásodban is elhangozzanak, és hogy akár színház is lehet belőle?

Épp, hogy elkezdődött a sorozat az ÉS-ben, amikor Magos György és Varga Viktor – akikkel sokat dolgoztam a Magyar Rádióban, amíg ki nem rúgták őket, most pedig egy kis magán hangkiadót működtetnek – kitalálták, felveszik a meséket az én hangomon, legyenek letölthetőek  az Iglbauer-stúdió honlapjáról. Akkor még a könyv meg sem jelent. Ebből azóta négy cédé is született. Közben Dés László meg én felléptünk egy jótékonysági rendezvényen, ezután Dés megkereste Orlai Tibor producert, akinek tetszett az ötlet, hogy folytassuk a Belvárosi Színházban. Azóta is megy a Fülkefor, Dés fantasztikusakat improvizál, én mesélek, mindketten nagyon élvezzük.

Mit tapasztalsz, mire vevő a közönség? A szövegek megalkotottsága, nyelvi működése, vagy pedig a benne rejlő téma ismerőssége ragadja meg inkább a befogadókat?

Nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy a kötet viszonylag nagy példányszáma nem elsősorban a megformáltságnak, hanem az irodalomba oltott politikumnak köszönhető. Nyilván előadás közben is erősen hatnak a politikai utalások, de ezeket mégiscsak a nyelv és a modus emeli ki, tartalmat és formát itt sem lehet elválasztani. Az a tapasztalatom, hogy olyan nézők jönnek be az előadásra, akik tudják, mire számíthatnak. Leginkább kormányváltó érzelmű értelmiségiek, akik amellett, hogy nyelvileg kompetensek, érzékenyek az anyag politikumára, és arra különösen, hogy közönség előtt világosan kimondassék: a király meztelen.

Hogyan dolgoztok Dés Lászlóval? Úgy tudom, nem kötött sorrendben adod elő a meséket, hanem Déshez hasonlóan magad is improvizálsz.

Nem, én, illetve tán azt is mondhatnám, hogy az író általában nem tud improvizálni a zenére, Dés viszont tud a szövegekre. Ne felejtsük el, hogy színházról van szó, és nem hullhat darabjaira az előadás, tehát a keret, a szövegek sorrendje, hossza, satöbbi, ki van találva előre. Iszonyú jó Déssel dolgozni, mert vérprofi, következetesen figyel a legapróbb részletekre is.

Milyennek látod a viszonyt saját színházi munkáidra gondolva fordítás, átültetés, átdolgozás között? Mitől függ az, és hogyan alakul ki, hogy az eredeti szövegből „csak” fordítás vagy átültetés lesz, esetleg mélyebben bele kell nyúlnod, és a kézbe vett darabból alig marad valami, mert teljesen új mű születik? Mondanál erre példákat?

Kérdésedre van egy nagyon egyszerű, praktikus magyarázat: a szó klasszikus értelmében fordítani csak németből tudok, más nyelvek esetében nyersfordításra van szükségem. Német nyelvű színdaraboknál fordul elő, hogy csak addig a határig megyek el, mint nagyszerű műfordító kollégáim. Így született meg Werner Schwab Elnöknők, Kroetz A vágy, illetve Hauptmann Patkányok című drámájának magyar változata. Amikor Bagossy László megrendezte a Kasimir és Karoline-t az Örkény Színházban, finoman közölte, hogy ő nem Parti Nagyot akar, csupán azt, hogy fordítsam újra Ödön von Horváth darabját. Más esetekben viszont kifejezetten arra szól a felkérés, hogy „turbózzak fel” egy darabot, vagyis adjak neki nyelvet. Szóval állítsak elő egy működőképes színpadi szöveget. Időnként elég bulvárközepes alapanyagból kellett elfogadható változatot létrehoznom, ilyen volt a Hat hét, hat tánc, a Sírpiknik vagy a Sógornők.

Ez utóbbit nemrég elővették a Pesti Színházban.

Igen, mert Alföldi a nagyszínpadon próbálja a Danton halálát, amelyben a színésznőknek kevés feladat jut, így a Sógornők kapóra jött, hiszen tizenhárom jó női szerep van benne. Alföldi Aliz fordította le a szöveget joualból, ebből a Montreál környékén honos, nem is tudom, szociolektusból, ami nyelvnél kevesebb, dialektusnál több. Lényegében egy mondatot se hagytam meg az eredetiből, csupán a helyzetek és sorsképletek maradtak. Ilyenkor fel kell tenni a kérdést, kié a darab? Akié a nyelv, vagy akié a történet? Én azt választottam, hogy a színlapon én legyek a „magyar szöveg”, hisz végül is szövegírás ez, átirnokoskodás.

Olyan is előfordul, hogy az adott színdarabnak van jó fordítása, ám a rendező és a színház mégis kifejezetten Parti Nagyot akar.

Volt ilyen, például McDonagh Leenane szépe című drámája esetében, melyet Upor László kitűnően lefordított korábban. Az Örkény Színház, illetve a rendező, Guelmino Sándor azt kérte, készítsem el a saját átiratomat. Olyannyira eltértem az eredetitől, hogy jobbnak láttam, ha új címet adok, így lett a Piszkavas. Szigarjev Fekete tejét Tompa Andrea fordította le, Gothár Péter azonban arra kért, hogy dolgozzam át a szöveget a saját nyelvem szerint.

Milyen módon dolgoztál a klasszikusok estében? Hogyan jutottál el például Moliére-hez, akivel kapcsolatban akár azt is gondolhatnánk, hogy világa nem áll közel hozzád?

Alföldi Róbert keresett meg hét vagy nyolc évvel ezelőtt – akkor még nem volt a Nemzeti Színház igazgatója –, hogy megrendezné  a Tartuffe-öt, és fordítsam le neki. Ott a Vas, és ott a Petri, mondtam neki, különben sem tudok franciául. Erre azt felelte, neki Parti Nagy-szöveg kell, ami leginkább a mából szólal meg. Azt hiszem, azt várta, hogy Moliére, illetve a fordítók nyelvét maimagyarizáljam meg. Szabad kezet kaptam, el se vállaltam volna máshogy, elkezdtem dolgozni. Valóban nem vagyok egy Moliére-fan, de a Tartuffe-öt remekműnek tartom. Az ember lepattan a történetről, azt épp ezért változatlanul hagytuk, elhagyva az utolsó felvonást, amire se nekem, se Alföldinek nem volt szüksége. Rossz, hazug, fölösleges, ha jellemző is. Munkahipotézisként elképzeltem, milyen lenne, ha Csokonai fordította volna le a darabot. Ez persze csak kiindulópont volt, nem vihettem konzekvensen végig. Hosszas aprómunkával létrehoztam volna egy szöveget, ami nem jön át a rivaldán, hisz Csokonai darabjait is szinte lehetetlen játszani. Olyan nyelvre volt szükségem, ami a színpadon is működőképes, mégsem „mai”, ezért próbálkoztam evvel a kevert nyelvvel, ami klasszikusnak hat, de mégsem a szerző korát imitálja, hanem közelít a mához, elbírja a szlenget is, az archaizálást is, szóval nem tulajdonsága, hanem létmódja a kevertség. Az alexandrint ugyan rímek nélkül, de megtartottam, nem volt értelme Vas István klasszikus fordítása után belemenni a rímelésbe, és azon görcsölni-modoroskodni folyton, hogy ha elődöm úgy csinálta, akkor én majd így csinálom.

A színlapra az került, hogy „Moliére: Tartuffe, írta Parti Nagy Lajos”.

Azért, hogy a középiskolás diákok ne higgyék, ezzel a jobban olvasható parafrázissal kiváltható Moliére-Vas István Tartuffe-je. Ezt muszáj volt egyértelműen jelezni a színlapon.

És mi a helyzet a Farsanggal, Caragiale drámájával? Ahhoz hogyan fogtál hozzá?

Réz Pál nyersfordítása alapján dolgoztam, és próbáltam elképzelni, milyen lehetett magyarul a Caragiale által használt nyelv. Mondjuk, hogyan hangzana, ha Tersánszky Józsi Jenő ültette volna át magyarra. Egy félig városi, félig falusi dús és rontott, igen eleven nyelvet gondoltam el, valami olyasmit, amit a Kakukk Marci hősei beszéltek.

Mi az, ami továbbra is kihívást jelent számodra a színpadi munkákban?

Részben ebből élek, ezt nem tagadhatom, másrészt mindig élvezet nyelvet adni és nyelvet teremteni. Tudod, világéletemben gyűlöltem történeteket kifundálni, e színházi munkákban viszont adott a történet, nekem az a dolgom, hogy ezt a vázat fel- legalábbis újra öltöztessem. Nekem, aki számára az irodalom mindenekelőtt nyelv, ez nagyon inspiráló és szabad állapot. Tudom, látom, és láttam, jó néhány színi történet a bulvár határait súrolta, ezzel együtt egyetlen olyan mondat nincs – úgy értem, nem a konkrét színpadon nincs, hanem az általam autorizált szövegekben –, amit ne vállalnék szakmailag is, morálisan is. A szövegemért felelek. 17 éve dolgozom színházaknak. A néhány „saját” darabommal együtt ez komoly mennyiség, vagy harminc-harmincöt színpadi mű. Regények, tán verseskötetek születhettek volna helyettük, de be kell látnom, a regényírás távol áll az írói alkatomtól, miközben örök vágy van bennem egy nagyregény létrehozására. Jó lenne hosszú éveken keresztül bejárni, munkába járni ugyanabba a világba, építeni, alakítani a katedrálist. Erre nincs sok esélyem, viszont úgy érzem, az úgynevezett írói műhelyem, a számítógépem merevlemeze – a meséken és a színdarabokon túl is – tele van olyan szövegekkel, amik most még nem találják a helyüket, de egyszer bizonyára könyvvé formálódnak. Mire ez az interjú megjelenik, boltban lesz az utóbbi évek novelláiból összeállt könyvem, Mi történt avagy sem címmel. A Se dobok, se trombiták óta eltelt két évtizedben irdatlan mennyiségű tárca gyűlt össze, de emellett van egy csomó kisprózám, amelyek szintén érnek, ketyegnek odabent, össze akarnak állni valamivé. Az átírt színdarabokat ugyancsak kötetbe kellene rendezni. És akkor még nem beszéltem arról, hogy negyven éve írok a mesterségemről és a művészetről alkalmi vagy kevésbé alkalmi szövegeket, érdemes lenne ezeket is elővenni, megnézni, hogyan viselkednek egymás közelében.

És a vers hogyan van jelen az életedben?

A vers továbbra is a legfontosabb, állandóan ott van a közelemben, de nem kell minden nap foglalkoznom vele. Ha egyre közelebb is kerülnek egymáshoz bennem, máig valamivel jobban izgat a próza, mint a vers, tán mert a versben, a vers áttetsző tájain vagyok leginkább otthon. Mindkettő bonyolult és kétesélyes játszma a nyelvvel, mégis, a vers inkább ír engem, a prózát inkább én írom. Azt hiszem, nem vagyok egy közélettelen literátor, még sincsenek úgynevezett közéleti, rendszerkritikus verseim. Ami közérzetileg a torkomig ért, meg tudtam és meg tudom írni prózában. Nekem a vers személyesebb, magánabb. Úgy is mondhatnám, a lírai anyag egyszerűen beépült a prózai munkákba, tárcákba is, novellákba is. Ha egyszer, a játék kedvéért, például a Se dobok, se trombiták kötet nem kis hányadát „áttördelném versbe”, előállna egy-két kötetnyi szabad-líra, köz is, magán is. Az tény, hogy a vers nem mindennapi rutinként van jelen az életemben, holott jó lenne naponta legalább négy-öt sort leírni, hisz a versíró kéz nagyon be tud rozsdásodni, ha nem használom rendszeresen. Azt is mondhatnám, gyakorolni kell, még ha verset nem is lehet szakmányban gyártani, mert könnyen elvékonyodik, felhígul. Amióta az Őszológiai gyakorlatok-ciklus megjelent a Grafitnesz kötetben, nemdumpf verset alig-alig írtam. A dumpfság van annyira tágas, hogy szinte mindent fölvesz. Dumpf Endrének, az én hősömnek, pszihómnak, ha tetszik, a fikció szerint a magyar és a világirodalom minden szövege ott zsong és szorong a fejében, csak éppen semmire nem emlékszik egész pontosan, tehát valamennyi parafrázisa, rontása és persziflázsa harc az emlékezettel. Úgy működik a memóriája, mint bármelyikünké, szelektív, romlékony, viszont a kopásokat kiváltandó igen kreatív, képes és alkalmas a nyelvteremtésre, a költészetre mindaddig, amíg a belső szabadságát meg tudja őrizni. Most úgy gondolom, hogy a Dumpf-sorozat velem fejeződik be, vagyis kitart, amíg élek.