A Kritika megjelenése és az irodalmi nyilvánosság áthangolása

A Politikai Bizottság 1963. június 11-én döntött új hetilapok életre hívásáról, illetve egyes folyóiratok átszervezéséről. Az eredetileg még az Agitációs és Propaganda Bizottság elé szánt május végi tervezet az MSZMP 1962. novemberi, a szocializmus alapjainak lerakását kinyilvánító kongresszusával és az ún. „ideológiai offenzívával” érvelt egy új folyóirat mellett: „Az MSZMP VIII. kongresszusa ideológiai offenzívára vonatkozó határozatai végrehajtásának elősegítése érdekében szükségesnek mutatkozik, elsősorban szélesebb olvasóközönséghez szóló néhány lapot, illetve folyóiratot az eddiginél jobban állítsunk a szocialista tudatformálás szolgálatába”.

Az ott szereplő kulcsfogalmak – ideológiai offenzíva, szocialista tudatformálás – a desztalinizációs folyamattal összhangban a nyitás kontextusában nyerték el értelmüket. Az offenzíva és a tudatformálás immár egy olyan nyilvánosságban folyt, ahol más – akár nyugatról eredő – nézetek is megjelenhettek, ahol a velük való vitában kellett (volna) kibontakoznia a marxizmus hegemóniájának. A tudatformálás ebben a képletben már nem volt összeegyeztethetetlen az informálással, sőt a kettő kölcsönösen feltételezte egymást. Az új irodalomelméleti és kritikai lap – Kritika címmel – azt igazolta vissza, hogy az értelmiségi nyilvánosság még az 1960-as években is erőteljesen irodalomközpontú volt. Ezt képviselte a három lapgazda, az MTA Irodalomtörténeti Intézete, az Irodalomtörténeti Társaság és a Magyar Írók Szövetsége is.

A Kritika ügyét ugyanakkor az APB is „csomagban” kezelte volna – a PB pedig végül még tágabban, a hazai hetilap- és folyóirat-szerkezet továbbfejlesztéseként tárgyalta. Vagyis az új lapra a magyar irodalmi-kulturális sajtó áthangolásának, sőt a politikai nyilvánosság átstrukturálásának egyik elemként tekinthetünk. A Kritika mellett terítékre került az Élet és Irodalom, valamint a Valóság átalakítása. Az ÉS 1957-ben lépett az Irodalmi Újság örökébe, Bölöni György vezetésével egy a kádári centrumtól balra álló írócsoport indította újra a lapot. 1959-től az újjáalakított írószövetség lapjaként – előbb Szabolcsi Miklós, majd Dobozy Imre főszerkesztésében – népfrontosabb hangra váltott. 1963-ban már azt a feladatot kapta, hogy váljon szélesebb profilú lappá, amely nemcsak az irodalom és a művészetek kérdéseivel foglalkozik, hanem bel-, kül- és művelődéspolitikai témákat is felvet, nyit a társadalomtudományok felé, és szélesebb körhöz szól. Ennek jegyében került ki a Magyar Írószövetség égisze alól, amely a Kortársat kapta meg hivatalos lapként. A Valóságot pedig olyan ideológiai folyóirattá kívánták alakítani, amely „világszínvonalon tájékoztatná az olvasót mindenről, amiről a művelt, gondolkodó embernek tekintet nélkül foglalkozására és érdeklődési körére tudnia kell” Egy negyedik, széles tömegeknek szóló közművelődési hetilap (Művelt Nép) indítását a PB elnapolta

A folyamatba illeszkedett a két központi irodalmi folyóirat 1965 februárjában elhatározott profilmódosítása is. Az APB fegyelmi és anyagi büntetések kíséretében a Kortárs és az Új Írás általános kulturális és közéleti jellegének erősítését írta elő. A Kortársnak elsősorban a természet- és társadalomtudományos témákat, az Új Írásnak a többi művészeti ág problémáit kellett szem előtt tartania. Egyben mindkét lap főszerkesztőjét felszólították, hogy bővítse azoknak az íróknak a körét, akik „szocialista alapon hozzászólnak irodalmon kívüli közérdekű, társadalmi problémákhoz is”.

A PB elé kerülő 1963. júniusi előterjesztésben két politikai hetilap terve is szerepelt: egy az értelmiségnek szánt, főleg külpolitikai profilú kiadvány (Politika), illetve egy 150 000-es képes magazin (Panoráma). Előbbi Magyarország, utóbbi Tükör címmel jelent meg. A Magyarország, amely feszesen megírt, nyugati stílusú leaddel bevezetett, informatív cikkeivel új színt hozott a hazai újságírásba, illetve a sajtóbírálatok és sajtóban közölt javaslatok megválaszolását a minisztériumok számára előíró 1014/1963. számú kormányhatározat már előrevetítette, hogy a sajtó- és tájékoztatáspolitikában is változások érlelődnek. Az 1965. júniusi PB határozat az informálást a tudatformálással egyenrangú funkcióként ismerte el.

A Magyarország című lapot a PB értelmiségi hetilapként aposztrofálta, és példányszámát 30 000-ben határozta meg. Az Élet és Irodalom esetében viszont az 50 000 példányt tűzte ki célul. Természetesen nem lehet mennyiségi alapon, pláne nem mereven meghúzni azt a határt, ameddig egy lapot az értelmiségi sajtó részének tekintünk. A folyóiratok esetében e lapok jellemzően 5-6000 – vagy még kevesebb – példányban jelentek meg. Az 1960-as években a Kritikát is ennyi példányban nyomták, a Valóságot 10 000-ben, majd az 1970-es évek második felében mindkét lap 20 000 példány közelébe jutott. Az értelmiség napilapja, a Magyar Nemzet 1960 körül mindössze 70-75 ezer példányban jelent meg, ám az 1970-es évek végi 125 000 példánnyal is csak az Esti Hírlap vagy a Népszava példányszámának felét közelítette meg; dinamikus fejlesztését a pártvezetés sohasem tervezte. A hetilapoknál inkább 20-30 000 körül lehetett a határ, ezt nem lépte át például a Figyelő, míg az 1980-as évekre a Magyarország, a HVG vagy az Élet és Irodalom ennél jóval magasabb olvasottságot ért el. A kulturális lapok egy része, így a Film–Színház–Muzsika vagy az Új Tükör eleve tömeglapként indultak.

A korszak nyilvánosságszerkezete kapcsán nem alaptalan lélektani mennyiségi határokról beszélni. Ismert a „körkörös nyilvánosság” fogalma egy olyan rendszer leírására, amelyben az információ a legfontosabb hatalmi privilégiumok egyike volt. A bizalmas tájékoztatók legbelsőbb szférájától kiindulva a szakmai-tudományos fórumokon, majd az értelmiség által keresett kispéldányszámú lapokon át egészen a tömegmédiumokig az egyes orgánumok más-más információs és elemző mélységet céloztak meg, illetve engedhettek meg maguknak. Kádár Jánosnak a Politikai Bizottság 1960. decemberi 20-i ülésén tett megjegyzése is ezt az íratlan szabályt fejezte ki: „Szerintem első a napilap, a rádió, a színpad, második az irodalmi folyóirat. Ott már nem bánom, akármit nyomnak ki. Ez a mi pártunk általános harcát nem nagyon zavarja, de ami a napilapokban, rádióban jelenik meg, az közvetlenül hat társadalmi életünkre és visszahat a politikai harcra.” Hasonló elvet fogalmazott meg az MSZMP vezetése az 1969. júniusi tudománypolitikai irányelvekben, amelyre a Kritikát „átprofilírozó” APB-döntés is hivatkozott. Eszerint tudományos (vagyis belső) fórumon bármilyen téma felvethető, bármilyen álláspont megvitatható, ám az, hogy ebből mi kerüljön közlésre, már felelős mérlegelés függvénye. Azaz, nem mondott ki határozott tiltást, de nem is szélesítette ki általános elvek szerint a közölhetőség határait („harmonikázó nyilvánosság”). Ebben a sajátosan aczéli megközelítésben a viták szabadságát éppen a nyilvánosság leszűkítése garantálja, ugyanis az mentesít a számos taktikai és aktuális szempont figyelembe vételétől.

„Értelmiségi lapok” az 1960-as években

A Kritika 1963-ban már egy létező, ám mint láttuk, formálódóban lévő irodalmi-kulturális – ha tetszik értelmiségi – sajtószerkezetbe került bele. E sajtószerkezet szervezőelve nem a piac volt. A forradalom leverése után két hónappal – az autonómiája felfüggesztése előtti hetekben – a Magyar Újságírók Országos Szövetsége megfogalmazott egy tervezetet, amelyben a kívánatos lapszerkezetet a monopóliumok felszámolása, vagyis minél több laptípusban a versenyhelyzet megteremtése révén vélték elérhetőnek. Mindez a példányszámok és papírelosztás központi, adminisztratív meghatározását is megtörte volna. A hivatalos sajtópolitika ezzel szemben kitartott az egy réteg egy lap elve mellett, így fő szabályként megőrizte a sajtószerkezet szovjetizálása során létrejött nagy példányszámú réteglapokat. Az évtizedenként (1965-ben, 1975-ben, 1984-ben) visszatérő laprevíziós hullámok minduntalan zászlajukra tűzték a párhuzamosságok felszámolását, igaz, részben gazdasági megfontolásokból. Mindeközben viszont – főleg az értelmiségnek szóló lapok esetében – megtűrt párhuzamosságokat, az 1980-as években pedig már a lapok közti verseny említése sem számított eretnekségnek.

A Kritika indulásakor két irodalmi-kulturális hetilap és 8 országos folyóirat jelent meg Magyarországon. Az Élet és Irodalom mellett a másik hetilap a Film–Színház–Muzsika volt, amely 170 000-es példányszáma ellenére öszvérszerepbe kényszerült, mivel tömeglap létére a filmes és színházi – sőt egyre inkább a televíziós – terület szakmai lapjaként is kellett működnie, kritikáival egyszerre kellett szólnia a szakma képviselőihez és a közönséghez. Főképp színházi vonalon, mert két zenei (Magyar Zene, Muzsika) és egy filmes folyóirat (Filmvilág) is létezett, önálló színházi lapot azonban nem adtak ki. A képzőművészeteket is mindössze egy különálló lap szolgálta, a Művészet.

Az irodalmi sajtóban 1961-ben az Új Írás megjelenésével már nem az 1956 előtti 1+2-es képlet állt vissza. A korábbi Irodalmi Újságnak az Élet és Irodalom, a Csillagnak a Kortárs, míg az Új Hangnak az Új Írás lényegében megfeleltethető volt, ám a Kortárssal egyszerre, 1957-ben induló Nagyvilág már jellegzetesen desztalinizációs termék volt. A szovjet Inosztrannaja Lityeratura mintájára létrejött lap, amelynek első száma már 1956 októberében megjelent, a világirodalmi termésbe ígérte bevezetni a magyar olvasót. Természetesen mindenekelőtt a szocialista irodalomba, ám azzal nemcsak szerkesztői, hanem a kultúrpolitika irányítói is tisztában voltak, hogy az olvasók tekintélyes hányada elsősorban a nyugati irodalomból válogató részekért vásárolta. Olyannyira, hogy a lap példányszáma az első évek 5000-es szintjéről 1963 tavaszára már 16 000 példányra kúszott fel – igaz, közben az Új Írás példányszáma is magasra kúszott, az 1962 tavaszi 5000-ről 1963 őszére 12 000 fölé. A Kortársnak az első időszakban legdöntőbb feladata az irodalmi élet újjáélesztése, az írótársadalom konszolidálása volt: éppen ezért népfrontos jelleggel azt a célt tűzték ki, hogy a lapban „minél több sípon szóljon az irodalom orgonája”. A célon a pártvezetés szerint a szerkesztőség túl is lőtt, amelynek felfogását úgy minősítette 1958 végén, hogy „az irodalom nemzeti kiszélesítéséről táplált olyan ábránd, amely időnként éppen a politikai éberséget kábította el”. Az 1961 májusától jelentkező Új Írás az MSZMP KB melletti Elméleti Munkaközösség irodalomkritikai téziseinek meghirdetése utáni időszakban jelent meg, amiből kezdeti harcos kiállása is adódott. Illés Lajos főszerkesztő ezt 1962 tavaszán úgy értelmezte, hogy a lap igyekezett nyíltabbá tenni az eszmék harcát, hogy „olvasóink szeme láttára mérjünk csapást polgári és kispolgári irányzatokra”. Nem találta a helyét a negyedik irodalmi folyóirat, a Látóhatár, amely a Kritikával egy időben indult. A Münchenből hazatért Horváth Bélának kitalált lap a megnyerhető Nyugaton élő magyar értelmiséget próbálta megszólítani, de már 1965-ben kiderült, hogy ilyen tömegek nincsenek. A KB Kulturális Osztálya úgy ítélte, hogy a folyóirat – a maga 2000-es példányszámával, a hivatalos kultúrpolitika által nem kedvelt (többek közt Mándy Iván, Mészöly Miklós, Végh Antal, Weöres Sándor,) vagy gyenge szerzőkkel – másodrendű hazai irodalmi folyóirattá vált, vagyis a koncepció csődöt mondott, a lap megérett a teljes profilváltásra. A kudarc nyílt beismerése helyett azonban úgy döntöttek, változatlan címmel, Horváth Béla megtartásával egy irodalmi, művészeti, kulturális és tudományos utánközlő, digest jellegű lappá alakítják. Majd a kudarc burkolt beismerését elkerülendő mindezt csak 1972-ben hajtották végre.

Az 1960-as évek első felének irodalmi nyilvánosságát a vidéki folyóiratok egészítették ki. A vidéki irodalmi folyóiratok és kulturális társaságok engedélyezése már 1958 áprilisában napirendre került. Négy vidéki központ jelentethetett meg folyóiratot: Szeged a Tiszatájat (5000 példányban), Pécs a Jelenkort (5000), Debrecen az Alföldet (2000) és Miskolc végül Napjaink címmel (3500). A fentiekhez még az 1960-as évek végén csatlakozott a kecskeméti Forrás is. Ezen felül már az 1950-es évek végén feltűntek a különböző megyei irodalmi, művészeti, kulturális szemlék, amelyeket többnyire megyei tanácsok adtak ki, ám volt, ahol a megyei TIT-szervezet is részt vett a szerkesztésben. Az 1965/66-os laprevízió során 12 ilyen megyei kiadványt találtak, amelyet a sajtóirányítás igyekezett volna visszaszorítani, de a megyei párt- és tanácsi vezetés eredményesen lobbizta ki e szemlék megjelentetésének jogát.

Az értelmiségi lapok harmadik nagy területét a műszaki-tudományos lapcsalád alkotta. Közülük a TIT elsőszámú folyóirata, a Kritikával közel egy időben átalakított Valóság emelhető ki. A TIT legolvasottabb lapja az 1960-as évek közepén 186 000 példányban megjelenő Élet és Tudomány volt, amelynek terjeszkedését a materialista világnézetet megerősítő tudományos ismeretterjesztés jegyében a pártvezetés is támogatta. A TIT karakteres orgánuma volt az akkor 7000 példányban kiadott Világosság, amely a vallásos világnézet elleni harc jelszavával jött létre az agitációban résztvevőket segítendő. A TIT-hez tartozott ezen felül több, kisebb példányszámú természettudományos lap, a 17 ezres Természettudományi Közlöny, a 10000-es Élővilág, a 7,5 ezres Búvár, az 5000-es Tudomány és Mezőgazdaság, a 3,5 ezres Műemlékvédelem, illetve az 1966-ban indult csillagászati lap, a Föld és Ég.

A felsorolás mutatja, hogy az irodalmi lapok az értelmiségi sajtó igen fontos magját alkották az 1960-as években. 1963–65 között e lapok a pártvezetéstől erőteljes impulzust kaptak, hogy szerkesztésükben növeljék a közéletiséget. Ugyanakkor ez a szerep a magyar irodalom hagyományaitól egyáltalán nem állt távol, az irodalom már a XVIII. század végétől visszatérően a politikai nyilvánosság pótlékává lépett elő. Különösen erős volt ez a szerepe 1953 és 1956 között, a desztalinizáció első, ellentmondásos éveiben, amikor az értelmiségi erjedésnek először nem a sajtó, hanem a Révai által addig kiemelten kezelt irodalmi nyilvánosság – az írószövetségi fórumok – biztosítottak terepet. A legaktívabb irodalmár-újságíró csoportok tevékenységét a hatalom is úgy értékelte, hogy azok felelősek voltak az 1956-os forradalom szellemi előkészítéséért: nem csak az író-, illetve az újságíró-szövetség autonómiáját számolták fel, de kommunista irodalmárokat ítéltek el, mások emigrációba menekültek, a népi írókat pedig határozatban ítélték el. A pártvezetés tehát eleinte nem is gondolhatott arra, hogy az íróknak, értelmiségieknek véleményvezéri szerepet juttasson: nem véletlen, hogy ez csak a bel- és külpolitikai konszolidáció lezárulta után merült fel.

Az irodalom közéleti szerepbe tolását elősegítette az is, hogy a korszak magyarországi sajtóstruktúrájából hiányzott egy kifejezetten elemző belpolitikai lap. Mindez persze a belpolitika parttalanságából és meghatározatlanságából is adódott, amit a sajtóirányítás is regisztrált és az 1970-es évek második felétől több megoldást – így a Képes Újság átalakítását, Belpolitikai Szemle címen egy új szűkebb körnek szóló hetilap kiadását – is kidolgozott rá. Hiába volt erőteljesen irodalmi jellege még az 1960-as évek értelmiségi sajtójának, az irodalmi lapok már nem léptek elő a politizálás fő színterévé, ami abból adódott, hogy a desztalinizálódó nyilvánosság egyéb szféráiban már nem volt teljesen elnyomva a vélemény- és érdekkülönbségek óvatos módon történő megjelenítése. Ezt a tendenciát az egyéni, csoport- és társadalmi érdek fogalmát elismerő gazdasági reform felerősítette. Valamilyen szinten minden lap belpolitizált: igaz az eltérő elképzelések legtöbbször mégiscsak a belpolitika olyan szféráiban csaptak össze, mint a gazdaságpolitika vagy a kultúrpolitika.

Mindeközben a közéletiség 1963 előtt sem hiányzott az irodalmi lapokból. Már ebben az időszakban rendszeresen indultak viták e folyóiratok hasábjain. 1961-ben az Új Írásban robbant ki a hatvanas évek elejének egyik legnagyobb vitája, az ún. fridzsiderszocializmus-vita a „szocialista fogyasztói társadalom” és az eredeti mozgalmi elvek és célkitűzések viszonyáról Váci Mihály költőnek az SZKP programtervezete kapcsán írt cikke nyomán. A vitához közel 130-an szóltak hozzá. Az Új Írás 1962 folyamán az alábbi nagyobb vitákat kezdeményezte: kultúra és életforma, képzőművészetünk helyzete, szocialista erkölcs, nemzet-vita. Már ezekben az években megjelentek írói publicisztikák, körkérdések is.

A „politizáló” írások másik legnagyobb válfaja a kritika volt, amelynek révén az irodalmi lapok szélesebb művészeti-kulturális lapokká is váltak. E szerepet 1961-ben az irodalomkritikai tézisek csak megerősítették. A kritika volt az a terület, amelyben biztosítani lehetett – és kellett – a marxizmus hegemóniáját: a nem marxista szemléletű, a hivatalos kultúrpolitikai elvárásokhoz nem illeszkedő versek, novellák és regények közlésének a kritika egyszerre volt „helyretevője” és védernyője. Problémás művek és gondolatok megjelenhettek – megfelelő elő- vagy utószó, bevezető, válaszcikk közlése esetén. Ám az egész koncepció ingatag volt. Nehezen feltételezhető, hogy a mellécsatolt kritikának hasonló erejű hatása (és olvasottsága) lett volna, mint magának a műnek, másrészt gyakran maga a kritika sem látta el ezt az „ideológiai őrkutya” szerepet. A kultúrairányítók által és számára termelt feljegyzések sora regisztrálta, hogy még az értelmiségi lapokban megjelenő kritikák jelentős része is csupán ismertető jellegű, gyakran elmarad a művészi, illetve ideológiai alapon bírálandó bírálata. Ezzel együtt a folyóiratok e politizálóbb alaphangja félig-meddig el is leplezte, hogy maga a szépirodalmi anyag veszített közéletiségéből.

A kultúrpolitikai irányítás és a folyóirat-szerkesztőségek viszonyába a konfliktusosság kódolva volt. 1964-ben például a Jelenkort a megyei pártbizottságon úgy ítélték meg, hogy „fórumává vált a szocialista eszmeiséggel szembenálló szépirodalmi és kritikai műveknek, polgári eszméknek. A tévedések és a torzítások egységes koncepcióvá formálódtak”. A szépirodalmi anyagban eluralkodik az egyéni líra és a pesszimizmus, amelyből a „kapitalista ember vergődésének kilátástalansága” szólal meg, és optimista hősök helyett nem tipikus alakokat, lumpenproletárokat, prostituáltakat, huligánokat és különcöket állítanak középpontba. A „kísérletezés” elfogadott törekvése nyugati modernista megoldások másolásához vezet. A kritikákban olyan nézetek kaptak hangot, amelyek a marxizmus központi állításaival ellentétesek voltak: így a sajátos művészi megismerést a tudományos tapasztalás elé helyező, a művészetek pártirányítását kétségbe vonó vélemények. Igaz, a pártközpont és a Művelődési Minisztérium kevésbé szigorúan ítélhette meg a lap munkáját, mivel 1963-től immár nem kéthavonta, hanem havonta jelenhetett meg. Azonban kisebb dózisban minden irodalmi-kulturális lap szembesülni volt kénytelen hasonló szemrehányásokkal. Védekezni pedig azzal védekeztek, amivel a kultúrpolitika sem igazán tudott mit kezdeni: a folyóiratok gyengesége nem a szerkesztésből, hanem az irodalom állapotából származik.

Profilváltás és változó környezet a ’70-es és ’80-as években

1972-ben a Kritika profilváltáson ment keresztül. Az Agitációs és Propaganda Bizottság döntését három értelmezési szinten szokás interpretálni. Egyrészt volt a döntésnek egy személyes szintje: az 1960-as évek nagy irodalmi triásza, a Kritika lapgazdáját, az Irodalomtudományi Intézetet vezető Szabolcsi Miklós, az Aczélhoz legközelebb álló Pándi Pál és a népiek felé húzó Király István útjai elváltak. E konfliktus önmagában nem magyarázza, miért kellett az Irodalomtörténeti Intézettől elvenni a lapot. A másik válasz azt emeli ki, hogy a Kritika és a mögötte álló MTA intézet eltávolodott a marxista elmélettől és esztétikától, és egyre nyilvánvalóbban nyugati irányzatok – modernizmus, strukturalizmus és avantgárd – hazai recepciójára vállalkozott. Az ideológiai offenzíva helyett tehát a behódolást valósította meg, így a főszerkesztőnek mennie kellett. A Kritika átalakítását kimondó APB döntés azonban semmi ilyesmit nem mondott, írásos előterjesztés pedig nem őrződött meg. Az APB mindössze a tudománypolitikai irányelvekből vezette le egy – a beköszöntő szerint – szélesebb körnek szóló, közművelődési kérdéseket hangsúlyosan szerepeltető művelődéspolitikai és kritikai lap létrehozását. Az 1970-es év folyamatait tekintve azonban szembeötlő a kulturális lapcsaládon belül egy új csoport kialakulása, amelyet az 1974-ben hozott művelődéspolitikai határozat is megalapozott. E lapok körébe tartozott az 1974-ben a Népművelési intézet orgánumaként induló Kultúra és Közösség, illetve egy profilváltoztatással kialakított közművelődési, irodalmi és kulturális hetilap, az Új Tükör. Mindez a szűk (értelmiségi) és irodalmi nyilvánosság meghaladásának kísérletét is jelentette.

Mindeközben az irodalmi és kulturális lapok köre tovább bővült. A fenti vonulatba illeszkedett az 1974-től hetente jelentkező Rakéta Regényújság, amely 130-160 000 példányban olyan nem értelmiségi rétegek olvasásra nevelését célozta, mint a vidéki parasztság, ingázók, szakközépiskolások és sorkatonák. Széles tömegek számára ígért népszerű ismeretterjesztést 1975-től az Interpress Magazin is. 1979-ben – História címen – egy az olvasóknak és nem a szakmának készülő történelmi folyóirat indult, amely 1982-től már kéthavonta jelent meg. Az APB határozata szerint a cél egy „társadalmi közgondolkodást foglalkoztató történeti kérdésekre frissen reflektáló” lap volt, amely kerüli a „kiforratlan”, „túlzottan az érdekességre törekvő” írások közzétételét és a marxista álláspontot juttatja érvényre. A deklarált célok tehát mit sem változtak az 1960-as évekhez, az eredmény azonban még inkább kétségessé vált.

Új tudományos lapok is megjelentek, amelyek egyes – korábban kitagadott – társadalomtudományok hazai újraintézményesülésének folyamatába illeszkedtek. Így 1972-ben indult a Szociológia című folyóirat, míg az 1960-as évek végétől létező Rádió- és Televízió Szemléből 1980-ban alakult meg a Jel-Kép című kommunikációelméleti folyóirat a Tömegkommunikációs Kutatóközpont (TK) gondozásában. A TK adta ki 1978 és 1984 között a Műhely című sorozatot is.

Szűkebb irodalmi téren a Nagyvilág „mulasztásait” is pótolta az 1975 áprilisában induló Szovjet Irodalom, amely a Szovjet Írók Szövetsége lapjának magyar nyelvű kiadása volt. Az 1970-es években jelent meg – előbb csak esetenként, majd 1975-től kéthavonta, később havonta a Mozgó Világ. Utóbbi lap a fiatal írók és költők orgánumaként jött létre – miután a mindenkori újonnan jelentkező nemzedékek az 1950-es évek vége óta sürgették egy új folyóirat létrehozását. Ami az irodalmi-kulturális sajtónál továbbra is főszabálynak számított: nem válhattak ún. „irányzatos” lapokká. Az irodalmon és ideológián belül a hatalom számára elfogadhatók voltak a nyitott kérdések és eltérő válaszok, de az ellen mindvégig fellépett, hogy ezek irányzatokká álljanak össze, és saját fórumot kapjanak. Abban ugyanis a hatalom – nem alaptalanul – már a pluralizmus csíráját látta. Bár az irányzatos szerveződésre már az 1960-as években megvoltak a törekvések – Haraszti Miklós például a fiatal írók 1969. augusztusi lillafüredi tanácskozásán kifejtette, hogy „nem egységes társadalomban egészségtelen jelenség az egységes irodalom” – Aczél György (igaz Pozsgay Imre már kevésbé) még az 1980-as években is a leghatározottabban elutasította az irányzatosodást. Ezért táncolt vissza a pártvezetés az Eszmélet című folyóirat engedélyezése elől 1969-ben, noha a Horgas Béla és Levendel Júlia által szerkesztett lap két száma már nyomdába került, és ez volt a fő oka annak, hogy a népi írók majd egy évtizeden át hiába kopogtattak Aczélnál, sőt Kádárnál egy saját folyóiratért; a Hitel csak 1988-ban jelenhetett meg. Ezzel együtt – a népfrontos alaphang mögül – időről időre megszólaltak irányzatos felhangok is.

Az 1980-as évek első felében az sajtóirányításbeli nyilvántartások szerint immár 29 irodalmi folyóirat és 29 kulturális-művészeti folyóirat jelent meg. Ebben a felsorolásban a szaktudományos, illetve műszaki- és természettudományos lapok nem is szerepeltek. Az értelmiségi lapok köre úgy szélesedett ki az 1960-as évek elejétől fogva, hogy a sajtóirányítás az 1960-as évek közepe után lényegében a fennálló sajtószerkezet konzerválására törekedett, ám az újabb és újabb – legtöbbször a szakmai körökből induló – törekvéseknek nehezen, csak ideig-óráig tudott ellenállni. Az 1984-es sajtóstruktúra felülvizsgálat fő megállapítása újra csak az lett, hogy az adott keretek megfelelnek a kultúrpolitikai céloknak, sem jelentős szűkítésre, sem bővítésre nincs ok. „A kialakult irodalmi folyóirat-hálózat vívmány, az értelmiségi és nemcsak értelmiségi közvélemény közvetlen befolyásolásának, mozgósításának nem lebecsülendő eszközrendszere.” Új elemként mindössze két irodalomközlő olvasmányos folyóirat, az Európa Kiadó által jegyzendő Európa Magazin és egy tudományos-fantasztikus irodalmi lap (Galaktika), illetve két „korszerű” elképzelés jelent meg. Egy széles körnek szóló, a vizuális nevelést szolgáló közművelődési magazin, amelyről 1964-től kezdve több variánsban is készült már előterjesztés, illetve egy ifjúsági popzenei lap. Természetesen ezeknél is szerepelt a kultúrpolitikai orientáció kívánalma. Utóbbiakkal ellentétben megvalósult 1987-ben egy másik több évtizedes terv, és – ideiglenes lapengedéllyel, Taps címen – színházi magazin indult. A lapindításnál az „irodalmi” még az 1980-as években is fontos hívószó maradt: a Pozsgay vezette Hazafias Népfront szárnyai alatt megjelenő Liget című folyóirat – amelyet az 1969-es Eszmélet-kísérlet szerkesztői készítettek, és amelynek első számát 1986-ban még a terjesztés megkezdése előtt bevonták és bezúzták, irodalmi és ökológiai lapként hirdette magát. A Liget nem volt kivételes az 1980-as években: bár 1982 után a sajtóirányítás is merevebbé vált, és sor került az összes napilap-főszerkesztő, sőt az MTV és a Magyar Rádió vezetőjének a cseréjére is, a nagy botrányok az irodalmi lapokhoz – a Mozgó Világhoz, a Tiszatájhoz –, illetve az egyetemi-ifjúsági nyilvánosságban feltűnő társadalomtudományos lapokhoz (Medvetánc, Századvég) kötődtek. A betiltott számok, szerkesztőségi átszervezések után a hatalom újra csak ugyanazzal a dilemmával szembesült: e lapokat felszámolni nem akarta, a tartalmat viszont azok állították elő, akik korábban is, míg a folyóiratok élére állított személyek – hiába hangsúlyozta a kultúrpolitikai irányítás, hogy a főszerkesztőség „politikai feladatkör” – legalább annyira formálódtak maguk is, amennyire képesek voltak önmérsékletre inteni a szerkesztőséget.

Az 1980-as évekre tehát egy a korábbit többszörösen felülmúló, a sajtó- és kultúrpolitikai irányítás számára is egyre nehezebben áttekinthető, a hazai és a nemzetközi szellemi életbe jóval árnyaltabb betekintést nyújtó, önmozgásában egyre kevésbé feltartóztatható, a határokat egyre többször áthágó, és az alkukat egyre kevésbé betartó értelmiségi sajtó jött létre.