Az előzetesen kiadott programban az szerepel, hogy én az 1990-ben a folyóirat hasábjain lezajlott antiszemitizmus-vitáról fogok beszélni. Követve Torgyán József hajdani kisgazda vezért, akit ha riporterek kérdeztek, soha nem hagyta magát zavartatni a kérdésektől, mondta, amit akart, én előre jelzem, hogy arról fogok beszélni, amire még idén kora tavasszal e konferencia szervezői, Balogh Ernő és Földes György felkértek: hogy a rendszerváltás körüli években, vagyis értelmezésem szerint 1988-tól 1993-ig a zsidókérdés, az antiszemitizmus és az e nagy témákhoz szorosan kapcsolódó kisebb kérdések hogyan jelentek meg a folyóiratban. Az 1990-es évben egyébként, mint azt egyébként jelezni fogom, több fontos, érdekes cikk, tanulmány is megjelent a Kritikában a zsidókérdésről, az antiszemitizmusról, de vizsgálódásom időhatárát és a tematikát is ezek szerint nem is annyira önkényesen kiterjesztve, úgy vélem, hogy érdekesebb lesz mondandóm. Lehet, hogy a meghívó megfogalmazóinak emlékezetében nagyon megragadt az 1990/4-es Kritika szám, amelyben Ember Mária széles történelmi tablót vázolt a magyarországi antiszemitizmusokról, és egyesek számára nyilván szentségtörő módon említést tett azok zsidó „gyökereiről”, az 1945 után a hadseregben, a Katonapolitikai Osztályon és az ÁVH-n pozícióba került volt munkaszolgálatosokról, akik szerinte „jóvátehetetlen kárt okoztak maguknak és az országnak”. Számukat ugyan csak 30-60-180-ra becsülte és szót sem ejtett Rákosi Mátyásról, Gerő Ernőről, vagy pláne nem Péter Gáborról, de sietett leszögezni, Standeisky Éva kutatásaiból is tudjuk, hogy alaptalanul: „1956 forradalma mégis mentes volt minden antiszemita uszítástól”.

Jean-Paul Sartre antiszemita „vádiratát” akkor sokan ünnepelték, pedig ma már tudjuk, hogy ez korántsem hibátlan írás. Ellentétben a jeles filozófus állításával, valóban volt zsidó „térhódítás” a gazdaságban, a társadalomban, a kultúrában és a politikában is, ami széles tömegek irigységét is kiváltotta. Sartre egyetlen szót sem ejtett ebben az egyébként 1946-ban megjelent művében a holokausztról, és még azt is állította, hogy csak azért vannak zsidók, mert az antiszemiták azzá teszik őket.

Előadásomban két fő tematika köré csoportosítom mondanivalómat: az első a népies-urbánus vita, a második az úgynevezett Csoóri-Csurka-vita és ezzel szoros összefüggésben az MDF és az antiszemiták, nacionalisták kapcsolata.

Jó két évtizeddel később újra olvasni a régi Kritika-számokat számomra döbbenetes élmény, valóságos időutazás volt. Hajdanán, 1990 februárjában még Kerényi Imre nyilatkozott a lapnak, ugyanitt, ugyanekkor Csoóri Sándort 60. születésnapján Berkes Erzsébet köszöntötte. Hajdanán Ludassy Mária TGM-mel vitázott a lap hasábjain a baloldaliságról egy olyan országban, ahol „lassan kétmillió ember éhezik”. Előadásom mottójának is választhattam volna azt, amit a lapban rendszeresen megszólaló, publikáló Radnóti Sándor mondott a késői Kádár-korszakról – mutatis mutandis – „e korszak utolsó 25 éve már az én felnőttkorom, így a szemtanú tájékozatlanságával szólhatok róla”. Igen, két évtized távolából visszatekintve már jól látjuk, hogy a kortárs Radnóti tévedett akkor, amikor a „csőcselék antiszemitizmust”, annak társadalmi beágyazottságát „nagyon vékonynak” gondolta, és (most kissé előreszaladva előadásom egyik központi témájához, az úgynevezett Csoóri-vitához) az MDF hajdani alapító atyáinak egyikét, annak antiszemita írását azzal próbálta mentegetni, hogy a költő „talán öntudatlanul” másolta „szerencsétlen gondolatmenetében” Németh Lászlót. Ráadásul azzal is mentegetve Csoórit, hogy csak antiszemita beszédmódot választott, és ő is tudja róla, hogy nem antiszemita. Sőt, az író magáról is tudja ugyanezt. Mindezt megértve és elfogadva csak nagyon halkan kérdezem meg: ha Csoóri valóban nem antiszemita, akkor az elmúlt 23 évben miért nem szólalt meg legalább egyszer, amikor mondjuk Lezsák Sándor, vagy Boross Péter finoman, vagy kevésbé finoman zsidózott, mondjuk egy Prohászka Ottokár szobor avatása, vagy őfőméltósága Horthy Miklós kormányzó úr dicsőítése formájában? Szalai Pál 1991 nyarán még azzal mentegette Csoórit, hogy csak antikapitalista, és nem antiszemita, és még hívja „magukhoz”, azzal, hogy közéjük, a „harmadik erő” soraiba tartozónak véli.

De a korabeli megfigyelők, a „szemtanúk” tájékozatlanságára, pontosabban arra, hogy mennyire nem voltunk, nem vagyunk képesek akár történelmileg rövidtávra is előre látni nagyobb fejlődési, változási tendenciákat, találtam jobb példát. 1993 tavaszán Kis János még azt hitte: „A magyar társadalom véleményem szerint túl van a kritikus időszakon, s ezért nem hiszek abban, hogy nálunk az antiszemitizmusra sikeres tömegpolitikát lehetne építeni.”

Találós kérdésem megfejtésében kicsit segítek: széles európai látókörrel rendelkező emberről van szó, aki még azt is kijelentette: a Szovjetunió és Jugoszlávia utódállamaiban a nacionalizmus ugyan másodvirágzását éli: „Mégis, nagyobb távlatból nézve [a nacionalizmus-KL] átmeneti jelenség, el kell halnia.” Ugyanő 1993 áprilisában még azon örvendezett, hogy: „… nem a parlamenti szónoklatok szorították vissza a szélsőjobboldalt az utcáról, hanem a Demokratikus Charta impozáns tüntetése.”Ma már tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy a szélsőjobb visszahódította az utcát és beköltözött a parlamentbe is.

Egy havilap természetesen nem versenyezhet a napi, vagy hetilapokkal, a nyomdai átfutási idő, az esetleges szerkesztőségi viták lehetetlenné teszik az eseményekre való gyors reagálást. Sokan úgy hisszük, de a Kritikát olvasgatva meg kellett arról győződnöm, hogy tévedünk, emlékszünk arra, hogy 20-25 évvel ezelőtt mi minden és miért történt Magyarországon. Akkoriban közéleti botrány közéleti botrányt követett. Az egyik leghíresebb volt 1992. október 23-a, amikor Göncz Árpádba a Kossuth téren szélsőjobboldali, talán szervezett tüntetők belefojtották a szót. A Kritikában ekkoriban jelent meg egy hosszú interjú a köztársasági elnökkel (decemberben), őt még október 23-a előtt faggatták a riporterek.

Úgy vélem, hogy a mai közéletünk legsúlyosabb politikai-társadalmi-gazdasági problémája az úgynevezett cigánykérdés. Nem nagyon volt ez másképpen negyedszázada sem, de ezt akkor kevesen tudták. Ezen kevesek egyike volt Gellért András, aki „Hétköznapi fasizmus Magyarországon” címmel írt fontos cikket még 1988 júniusában. Ebben részletesen szólt a cigányozó, zsidózó 10-14 éves gyerekekről, a rasszista skinheadekről, akik már akkor mindent tudtak és akartak. Horogkeresztet rajzoltak, egyaránt gyűlölték a cigányokat és a zsidókat, és nem felejtkeztek el a bevándorlókról és a feketékről sem. Abban a dokumentum-filmben, amelyről Gellért írt, megszólalt egy „úriember”, aki kifejtette, hogy ők rendszeresen bejárnak a belvárosba, ahol cigányokat, arabokat és zsidókat „vernek csontra”, valamint mindenféle idegent is, és „eljutottak arra a fokra, hogy a rohamosztagok csíráit képezik”. A cigánykérdést viszont a rendszerváltás környékén az újjáéledt népies-urbánus vita, majd Csoóri Sándor és főleg Csurka István masszív zsidózása, és az erre való reagálás szinte teljesen kiirtotta a lapból. 1988 után legközelebb 1993 elején bukkan ez a téma fel Diósi Ágnes szép, alapos cikkében, amelyet három példával nyit: a kerítésébe áramot vezető gazda, a körtelopó cigányokat agyonlövő mezőőr és a cigányok házára lángcsóvát vető parasztok esetét idézte fel.

Ha jól értem a Kritika szerkesztőinek törekvését, akkor általában igyekeztek magukat, amennyire lehetett (nem lehetett…) távol tartani a nyílt, direkt aktuálpolitizálástól. Amikor 1992 kora tavaszán, jó tíz évvel az irodalmi Nobel-díj megkapása előtt Kertész Imrével készített Csáki Judit interjút, a beszélgetésben szóba sem került a magyarországi antiszemitizmus, pláne nem a cigánykérdés, igaz, arról sem tett említést az író, hogy a Ma már tudjuk, látjuk, tapasztaljuk,  Ebben Sorstalanság a Kádár-rendszerről szólna. Semmikppen sem tekinthetem magam objektív, távolságtartó megfigyelőnek előadásom témájában. Volt egy viszonylag rövid szakasza az életemnek (1990-1992 között), amikor, némi túlzással, nem nagyon jelent meg a Kritika cikkem, tanulmányom, szövegközlésem nélkül. Akkoriban természetesnek vettem, hogy amikor Gazdag István 1991 nyarán pontosan összefoglalva az akkori legfrissebb holokauszt-tagadó, főleg francia nyelvű „szakirodalmat”, jó kis antiszemita, holokauszt-tagadó cikket közölt a lapban, neki Balogh Ernő felkérésére én válaszoltam.

Rátérve előadásom fő témájára, szeretném leszögezni, hogy hosszú út áll mögöttünk, de úgy tűnik, hogy nagyon sok minden, amivel a 80-as évek végén kellett szembesülnünk, napjaink kormánypárti propagandájában, a propagandisták napi szóhasználatában újra megismétlődik. Kunszabó Ferencet még 1988 márciusában Köteles Pál, Agárdi Péter és E. Fehér Pál közös cikkben bírálta, mert a népies közíró saját magát a „nemzetpárti nézetek” képviselőjének tartotta (ellenfelei ezek szerint nemzetellenesek) és kifejtette, hogy az irodalmi élettel foglalkozó sajtó teljesen kozmopoliták, sőt silány „neoliberalizált veszettjeinek” kezében van, és ha véletlenül megjelenik egy uszítástól, cinizmustól, szolgai felajánlkozástól mentes írás, azt csak a „maffiaműködés rövidzárlatának” tekinthetjük.

A népies-urbánus vita a Kritikában 1988 novemberében kezdődött újra, ekkor jelent meg Széchenyi Ágnes interjúja Fejtő Ferenccel, amelyet még 1987 decemberében készített. Csoóriról és Csurkáról Fejtő azt mondta, hogy nyilatkozataikból arra következtet (ma már tudjuk, ebben súlyosan tévedett), ma már ők is megértik a demokrácia jelentőségét, és ha ez így van, „akkor a népi-urbánus ellentét lényege szinte magától kiküszöbölődik… és a népiesek elássák a harci bárdot és megszűnnek a zsidókérdést… a magyar sors központi kérdésének – egyáltalán kérdésnek – tekinteni.” Szerdahelyi István, aki mint akkori főszerkesztő nyilván ismerte a Fejtő-interjút, a következő lapszámban éles hangon bírálta meg a franciaországi emigrációba kényszerített gondolkodót, mert Németh Lászlót bírálta, aki Szerdahelyi szerint a „legtekintélyesebb, legintaktabb vezéregyénisége” a népi tábornak. Még a „Kisebbségben”-t is megpróbálta tisztára mosni Szerdahelyi elvtárs.

Akinek egyébként az írásmű volt a hattyúdala, az 1989. májusi számot már új főszerkesztő, Balogh Ernő szerkesztette. A két világháború közötti népies-urbánus vita történetéről Vezér Erzsébet közölt 1989 márciusában érdekes cikket, amelyben Cs. Szabó László nyomán a vitatkozó feleket kocsmai verekedőkhöz hasonlította, akik, mivel fő ellenségeikre, a csendőrökre nem támadhattak, egymást szurkálták és szurkálják ma is.

A hasonlat szellemes, de a szerző nem mondta meg, hogy ma kik a „csendőrök”, akik miatt a népiesek és urbánusok egymást csépelik. Valamint azt sem árulta el, hogy az antiszemita antidemokraták és a nem antiszemita demokraták összecsapásában kinek volt/van igaza. Fejtő persze nem maradt adósa Szerdahelyinek, 1989. márciusi viszontválaszában Németh Lászlót (Lukács György mellett) a magyar szellemi élet „legkártevőbb elemének” nevezte. Éppen azért, mert „fantasztikus műveltsége, a zsenialitást súroló írói tehetsége miatt komolyan vették és veszik sokan ma is… félelmetesen zavaros volt, és magas színvonalú, emészthetetlen zűrzavart hagyott örökül.”

1990 februárjában Fenyő István alapos recenziót írt a lapban Németh László „Sorskérdések” c. tanulmánykötetéről. Ebben természetesen nem hallgatta el, hogy az író az 1918-1919-es forradalmakat zsidó ügynek vélte, világméretű zsidó világösszeesküvésről írt, amely ránőtt a magyar életre, hogy azt uralma alá vesse, és többek között azt javasolta a zsidóknak, hogy gyakoroljanak önkritikát, vallják meg bűneiket.

A vita összegzését Radnóti Sándor végezte el 1992 júniusában, megállapítva, hogy az 1930-as-negyvenes években a populista-népies(ch) oldalról eljuthattak nyíltan antidemokratikus, antiszemita nézetekig és/vagy Gömbössel, vagy akár Szálasival való szellemi/politikai kollaborálásig (Sinka István, Féja Géza, Erdélyi József, Nyírő József példáját említette, nyilván nem is sejtve, hogy fog még a magyar parlament elnökének aktatáskájában utazni Magyarország és Románia között a Nyírő hamvait tartalmazó urna), ahová urbánus oldalról már „egyszerűen származási, faji” okokból sem vezetett út. A két világháború közötti népies(ch)ek mai utódait Radnóti fölényes iróniával, kegyesen vállveregető, megvető gúnnyal intézte el, mint a hajdani nagyok, Németh László, Veres Péter és társaik nyomába sem érőket, akik a régi populista eszmék pusztán gondolattalan majmolói.

Hogy mennyire ásatag, ósdi nézeteket szedtek elő Csoóri, Csurka és társaik, arra többek között Berend T. Iván mutatott rá, amikor 1991. szeptemberi interjújában kifejtette, hogy az úgynevezett „nép-nemzeti keresztény eszmekör reneszánsza” nem egyéb, mint valamiféle ideológiai reakció, pusztán „régi, kéznél lévő eszmei hulladékkal” próbálják betölteni azt az űrt, ami akkor keletkezett, amikor az államszocializmussal együtt összeomlott a régi vallásos ideológia.

Ezt nem teljesen értem. Eltekintve attól, hogy többek között a vallásos hit különféle formáinak is reneszánszát éljük, a marxista-leninista ideológia összeomlása nem jelentette sem a hagyományos, nagy történelmi egyházakhoz kötődő vallások, sem a kisegyházak, bázisegyházak meggyengülését. A kéznél lévő régi eszmei hulladékra meggyőző példát mutatott Ludassy Mária, aki Charles Maurras: Zsidók és szabadkőművesek c. írásának közzétételével bizonyította, mennyire nem új a nacionalizmussal kevert antiszemitizmus és annak „érvrendszere”.

A Csoóri-Csurka vita 1991 nyarán kicsit még tovább gyűrűzött. Elek István ugyan éles vitában volt ekkoriban Csurkával, de egy szóval sem említette, hogy nem a lóverseny- és italkedvelő korpulens drámaíró, hanem a magát Illyés Gyula szellemi örökösének tekintő költő írta az első, igazán nagy hatást gyakorló és botrányt keltő antiszemita cikket a Hitelben.

Elek határozottan kijelentette, hogy nincs közös nevező közte és Csurka között, ők nem férnek meg egy pártban.

Ez igaz volt, de ekkoriban még Elekben fel sem merült, hogy esetleg, a kissé modernizált kétfrontos harc jegyében Csurkát is, és őt is egyszerre fogják az MDF-ből eltávolítani. Ma már tudjuk, hogy Litván György is hiába reménykedett abban, hogy Csoóri néhány szerencsétlen mondatát majd megbánja (ezeket egyébként jeles történész kollégám akkor, 1992 júliusában a nemzeti önsajnálatnak és rosszirányú magyarságféltésnek tulajdonította). Litván udvariasan, de határozottan bírálta Csoórit, rámutatva arra, hogy a II. világháború átértékelési kísérlete közben a költő nem említi, nem elemzi azt, hogy nem a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, hanem fordítva, hogy a világháborús vereségünk nem egyszerű katonai vereség volt, hanem a „zsákutcás, önámító, bel- és külpolitikájában egyaránt torz, szomszédjai helyett a nagy rablókkal összefogó úri Magyarország csődje” (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Magyarország a történelmi területeinek jó részén osztozkodó szomszédjaival, még ha akart volna, akkor sem tudott volna összefogni, ilyesmire csak a szovjet megszállók kényszeríthették a Varsói Szerződés és a KGST tagállamait.)

Litván akkor még abban bízott, hogy a jobboldalra átment Csoórinak „lesz ereje és ideje bebizonyítani, hogy ez csak rövid kitérő volt egy tiszteletre és becsülésre méltó életpályán.”

A Csoóri, Csurka és az MDF kapcsolatáról Petri György 1992 márciusában állapította meg (az esetleges aktuálpolitikai áthallásokért semmiféle felelősséget nem vállalok): „a kormány láthatóan arra játszik, hogy elvegye az emberek kedvét a demokráciától, vagyis térjünk vissza egy kemény, tekintélyelvű etatizmushoz.” Az Antall-kormánynak a Horthy-rendszer az ideálképe, és a miniszterelnök azért hagyja „burjánozni” a költő szerint „Kónyát és Csurkát…, hogy ő tölthesse be a jobbközép szerepét, karjait széttárva, karjait széttárva ezekre az urakra mutatva azt sugallja, inkább őket akarjátok, mint engem?”

Ebben Petrinek igaza lehetett, vagy volt, de azt látjuk, hogy de azt látjuk, hogy tévedett, amikor azt mondta, hogy nálunk nem lehet antiszemitizmus, mert nincs zsidó vagyon, amibe be lehetne ülni. Ha egy közhellyel akarnám elintézni ezt a megállapítást, akkor csak annyit kellene mondanom, hogy az antiszemitizmushoz nem kellenek gazdag zsidók, sőt, még zsidók se nagyon. Petri optimizmusát 56-os tapasztalataira építi, a skinheadeket csak gyerekcsoportoknak látja, a cigánykérdésről ő sem tud, és még csak nem is sejti, hogyan is sejthetné, hogy alig tíz évvel interjúja megjelenése után, a 2000-es évek elején megjelenik majd Magyarországon egy olyan politikai párt, amely az antiszemitizmust a cigányellenességgel ötvözve 2010 tavaszán az első fordulóban listán 855.000 szavazatot szerezve végül 47 képviselőt juttat majd be a parlamentbe. Kis János 1993 májusában megjelent interjújában teljesen jogosan állapította meg: Antall hosszú ideig védte Csurkát, és a demokráciát fenyegető veszélyt csak akkor kezdett látni irredentizmusában, zsidózásában, amikor őt magát kezdte támadni.

Kodolányi Gyula államtitkár, Antall tanácsadója körme szakadtáig védte 1992 tavaszán Csurkát, többek között azzal „érvelve”, hogy a „politikai cselekvésben” milyen rendkívül higgadt, hogy nem tőle kell félni a magyar demokráciának, hogy nem is szélsőséges, és jogos indulattal szól a hatalomátmentés visszaélései ellen.

A magunk részéről, immáron újabb húsz év tapasztalataival a hátunk között hajlunk arra, hogy Kodolányival szemben inkább Fodor Gábornak adjunk igazat, aki 1992 áprilisában azt fejtegette, hogy az MDF-ben két év alatt a „populista, népnemzeti irányzat vált domináns politikai erővé”.

Csurka nem idegen test ebben a pártban, „szellemisége korrekten egybeépül mások nézeteivel”. Jeszenszky Géza szerint kizárólag a kormánykoalíció képviseli a nemzet érdekeit, Kónya Imre Csurkáét megközelítően tekintélyelvű pártprogramot vázolt, Bogdán Emil szerint: „Közönyös, individuált tömegben csak szexklubot, maffiát, rablóbandát lehet szervezni, és persze liberális pártokat” és hozzátette: „ha következetesek akarunk lenni, vagy ki kell zárni embertestvéri közösségünkből a pigmeusokat, vagy be kell vennünk az orangutánt!”, Raffay Ernő irredenta emlékművet avatott (akkoriban, vagyis a 90-es évek elején ezek még ritkák voltak, a Teleki Pálról elnevezett utcák sem léteztek, nem is beszélve Horthy Miklós-terekről, utcákról, mellszobrokról, emléktáblákról). Sükösd arra is felhívta a  figyelmet, hogy Antall József Csurkától elhatárolódó beszéde kétharmadában Göncz Árpádot, az ellenzéket, a sajtót kritizálta és egy szót sem ejtett alelnöke rasszizmusáról, antiszemitizmusáról.

Kevesen voltunk akkoriban, akik rendszeresen olvastuk a Hunniát, a Szent Koronát, figyeltük mit mond a parlamentben és azon kívül Csurka, Maczó Ágnes, Torgyán József. Perecz László éles szemmel figyelt fel arra, és írta meg már 1992 elején a Kritikában, hogy Csurka folyamatosan uszít lapjában, és valóságos hadjáratot indított a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság ellen is.

Lányi Andrást 1993 tavaszán érdekes cikket írt a Kritikában az akkori jobboldali veszélyről. Jól látta, hogy a rendszerváltás kárvallottjai a jobb, vagy baloldali etatizmus hívei lesznek. Kicsit talán túl óvatosan fogalmazott akkor, amikor azt írta, hogy az MDF csak „bizonyos mértékig” rokonszenvezett a jobboldali fundamentalizmus eszmevilágával. Ma már látható, hogy Vona Gábor és neonáci hívei Csoóri és Csurka köpönyegéből bújtak elő. Tőlük tanulták az állandó harc, az ostromlott erőd pszichózisát, amely persze jól hasznosítható, ha az ostromlottak összetartását, összefogását kell erősíteni. Lányi némi gúnnyal jegyezte meg, hogy könnyebb egy láthatatlan és tegyük hozzá, nem is létező magyarellenes nemzetközi összeesküvés ellen hadakozni, mint a valóságos nehézségeken úrrá lenni. Lányi azt is jól látja, hogy Csurka a magyar fasizmus egykori érvrendszerét (szerintem csak próbálta) rekonstruálni, miközben a baloldali, liberális és szociáldemokrata pártok csődöt mondtak és csak egymással hadakoznak. Ugyanakkor ellentmondásba keveredett önmagával, amikor egyszer azt írta, hogy a magyar szélsőjobbnak megbízható, hallgatólagos szövetségesei a szomszéd országok szélsőségesei, nem sokkal később viszont már azt említette meg, hogy a környező országokban a szélsőségesek erejét a „kölcsönös fenyegetettség keltette nacionalista hisztéria” (is) adja.

Ha jobban belegondolunk, akkor a két állítás kizárja egymást. Ha a szomszédos országokban ténykedő szélsőjobboldaliak nem lennének többek között, sőt, sok esetben elsősorban magyargyűlölő nacionalisták, ahogy egyébként a magyarországi szélsőjobboldaliak is alapvetően és elsősorban irredenta nacionalisták, akkor össze tudnának egymással és honi rasszista-xenofób-antiszemita társaikkal fogni.

Befejezésül először Konrád Györgyöt szeretném idézni, aki 1993 májusában, 60 éves korában írta, hogy a magyar újnyilasmozgalomnak két iskola- és nemzedéktársa, írókollégája a feje. Ugye mondanom sem kell, hogy Csoórira és Csurkára célzott itt. Konrád ekkor még úgy vélte, vagy mondhatnám azt is, azt ígérte, hogy elmegy ebből az országból, ha a helyzet rosszabbra fordul. Amit ő ebben a cikkében többek között akkor bírált, mára az Alaptörvényünk Preambulumába is bekerült. „Saját felelősségünk elenyészik, cinkosokból előbb ártatlanok, majd akár vértanúk is lehetünk.”- állapította meg keserűen Konrád, majd hozzátette: ő már két nagy őrültséget végigcsinált (a fiatalabbak kedvéért jegyzem meg, hogy a Hitler-Horthy korszakra és a Rákosi-Kádár rezsimre gondolhatott) és a „harmadikat, ha felülkerekedik, már messzebbről fogom nézni, nem szolgáltatom ki magam neki.”

Bródy András szavaival zárom előadásomat: „Naftalinszag terjeng mindenütt: a turulmadár és a munkásököl mellett erős a túlkínálat a svarcgelb, az árvalányhaj, az Árpád-sáv és vélhetően a díszmagyar piacán is… A pluralizmus kivívott hadállásai sorra vesznek s holnap új, rendkívül praktikus zsarnokságban ébredünk.”

Igaza lett.