Forradalom,de milyen?

2013-11-05 kritika

Tamás Pál alapos elemzése1 üdítő (bár szerencsére nem egyedüli) kivétel az arab világ forradalmaira meglehetősen sablonos, pontatlan vagy téves analógiákkal reagáló írások tengerében. Eme figyelemre (és vitatásra) méltó látlelet gondolatfonalát próbálnám meg továbbgombolyítani. Reflektálva cikkének felvetéseire, új dilemmákat bedobva, mások érveit is – helyeslő vagy cáfoló jelleggel – citálva. Jómagam főként Tamás Pál hurráoptimizmussal, a sztereotip nyugati reményekkel kapcsolatos óvatos szkepszisét osztom. „Vagy másfél hónapig így is az eufória volt meghatározó. Miközben a forradalmi hullám eddig nem tűnik túl sikeresnek.”2 forradalmak ugyanis –Tunézia kivételével – sehol nem győztek, már ha azokon egy, a korábbi rezsimet alapjaiban felszámoló, s gyökeresen új politikai felépítményt teremtő mozgalmat értünk. Legtöbb helyen inkább patthelyzetről beszélhetünk. Ez természetesen nem lephetett meg senkit, aki ismeri a régió történelmét. Én is azzal kezdeném, amit Tamás is felvet: miért kerülték el az 1989–90-es változások az iszlám régiót? Pedig a folyamat kezdetével még a térség is szinkronban volt. A felülről vezérelt gorbacsovi reformok mintájára „liberalizálás” kezdődött Egyiptomban, Jordániában, a Khomeini halála utáni Iránban. (A reformtervekkel fellépő Hatamit egyenesen „Gorbacsov ajatollahnak” becézték.). Sőt, még a Szaddam Huszein vezette Irakban is. Ahol „1987 márciusában gazdasági reformprogramot hirdettek meg, amely a privatizálásra helyezte a hangsúlyt… Ezzel párhuzamosan azt is bejelentették, hogy a soron következő választáson lehetővé teszik több politikai párt indulását… a nemzetgyűlés jogkörének kibővítését és szerepének növelését… Ezt támasztották alá az 1989-es nemzetgyűlési választások is… Jóllehet ellenzéki pártok indulására nem volt lehetőség, a baathisták a képviselői helyek alig 40 százalékát szerezték meg, s a választások tisztaságát külföldi megfigyelők ellenőrizték.”3 Algériában diáktüntetések követelték a rendszerváltást.

Az ígéretes olvadás befagyásának (illetve annak, hogy a megtorpanást nem követte demokratikus felkelés) a közvetlen oka az Öbölháború. Kuvait lerohanása után Irakban további demokratizál(ód)ásról szó sem lehetett. (Az amerikai beavatkozás lehetősége pl. Kadhafit a diktatúra fenntartásának helyességéről győzte meg.) 1992-ben Hatamit is leváltják. Afganisztánban a szovjetek kivonulása és a szovjetbarát bábrezsim széthullása után nem demokrácia, hanem polgárháború lesz. Algéria – mivel a lázadó tömegeket a fundamentalista demagógia kerítette hatalmába – a katonai szükségállapot útjára lép, de a külpolitikailag nyugatbarát (az Öböl-háborúban az USA oldalára álló) országok sem folytatják a pluralizálást. Aminek mélyebb eredője úgy foglalható össze: a 80-as évek végén Közép- és Délkelet-Európában (ahogy Chilében, Spanyolországban vagy Dél-Afrikában is) volt hová visszatérni, az iszlám világban nem. Magyarországon a tartós népszuverenitás beköszöntét kérészéletű, de sorozatos demokráciakísérletek (1848–49, 1918–19, 1945–47, 1956) előzték meg. De többi visegrádi országban (ahogy a Nyugat-Balkánon és a Baltikumban is) a többpártrendszerű parlamentáris jogállamnak volt csírányi eszmehagyománya, praxisminimuma, amire építeni lehetett. Ahogy Franco vagy Pinochet távozása után is „csupán” újra össze kellett rakni az általuk megdöntött, tehát korábban létező demokráciát. Az arab diktátoroknak viszont nemigen kellett félniük ilyen tradíciók „fertőzésétől.” Mástól viszont annál inkább. „Még a kemény diktátorok is szabadon elvonulhattak, néhány esetleges későbbi, elhúzódó, csattanós ítélet nélküli perrel megtoldva.”4

– Tamás Pál eme diagnózisa csak részben igaz. Térségünk pártállami csúcsvezetői zömében vértelenül (és büntetlenül) távoztak, ám ott voltak a forradalom és az államcsíny stílusjegyeit ötvöző, véres sortüzek után a diktátor hasonlóan brutális kivégzésével végződő romániai események is. Ráadásul a keleties személyi kultuszt, gátlástalan rendőrállami elnyomást megvalósító Ceausescu-rezsim sokkal jobban hasonlított egyes arab kormányzatokra, mint Kádár, Tito vagy Jaruzelski „liberális” diktatúrája. A puccsok, hatalmon belüli „testvérgyilkosságok”, összeesküvések, udvari kamarillaintrikák légkörében szocializálódott arab vezetők nemigen tudtak elképzelni békés, (életüket s kiváltságaikat meghagyó) hatalomátadást. A panamai Noriega tábornok sorsa sem tölthette el őket optimizmussal. A libanoni és jemeni polgárháború, valamint Jugoszlávia széthullása is ama következtetés levonására sarkallta őket: egy, törzsi-etnikai rendezőelv alapján szervezett társadalomban a hatalmi polarizálódás káoszba fullad. A Tienanmen téri mészárlás és az iraki síita–kurd felkelések Szaddam általi eredményes vérbe fojtása pedig azt üzente: ha a diktatúra egységes, valamint kérlelhetetlen, akkor minden nyugati tiltakozás, nyomásgyakorlás ellenére is képes felülkerekedni.

Ennek dacára igaz: a nyugati civilizáció hatalmas lehetőséget mulasztott a „rövid XX. század” alkonyán. „Az arab világban most éppen azok a demokratikus kultúrát teremtő intézmények, azok a civil társadalmak hiányoznak, amire a Nyugatnak már régen áldoznia kellett volna.”5 – Seres László forradalomelemző cikkének ez a legfontosabb mondata. Mi tagadás, így van. Kétféle, egyformán hibás munkahipotézis terjedt el a bipoláris szuperhatalmi világrend alkonya és a 2001. szeptember 11-én kezdődött globális fundamentalista terrorháború közötti évtizedben. Az egyik, hogy a Szovjetunió bedőlése öngerjesztő módon, dominóelvként, minden külső ráhatás nélkül globális demokratizálódási láncreakciót produkál. Olyan tájakon is, ahol a nyugati berendezkedésnek semmilyen komolyan vehető tradíciója nincs. Ennek tarthatatlanságát aligha kell bizonygatni. Legbriliánsabban a méltatlanul keveset idézett neoliberális „anti-Fukuyama”, Guy Sorman mutatott rá erre 1990-ben. „Vigyáznunk kell, nehogy a marxistákéhoz hasonló hibát kövessünk el, s a szovjet birodalom liberalizálásában valami történelmi szükségszerűséget mutassunk ki! Semmiféle bizonyítékunk sincs arra, hogy a Szovjetunió, Közép-Európa vagy Kína feltétlenül a politikai szabadság és a piacgazdaság útjára lép. Vegyük figyelembe Algéria példáját, amely a szovjet típusú szocializmusból a muzulmán integrizmusba lép át, s ezzel talán azt az irányulást jelzi, amelyet a harmadik világ legnagyobb része választ. A történelem demokratikus „irányvonala” semmivel sem szükségszerűbb, mint a másik, amely a forradalmat és az osztály nélküli társadalmat tűzte ki céljául. A történelemnek valószínűleg semmiféle iránya nincs, vagy ha van is, annak törvényei meghaladják felfogásunkat.”6

A másik nézet szerint, ami nem megy, ne is erőltessük, felesleges a demokrácia honosításával próbálkozni e tekintetben életképtelen talajon. Helyette inkább egyezzünk ki pragmatikusan a fejlődő világ diktátoraival, autokrata uralkodóival. Ez a cinikus geopolitikai mentalitás csak arról feledkezett meg, hogy a világnézeti harc pozíciója egyben kulcsfontosságú stratégiai tényező is. Hiába rendelkezem befolyással az olaj- és gázmezők, nemesfémbányák, uránérclelőhelyek, támaszpontok, kikötők és repterek fölött, ha az azokat körülvevő embermilliók gyűlölik az életmódomat. (És az általam patronált önkényuralmat is.) S bármikor készek nekem rontani. A hidegháború közben (és után) a Nyugatnak számos sansza volt, hogy javítsa a demokrácia térségbeli pozícióit. De mindet elpuskázta. A 80-as évek afganisztáni hadurai, az 1990–91-es Kuvait száműzetésben lévő, de facto abszolút uralkodó emírje, az 1999-es délszláv beavatkozás albán nemzetivallási fundamentalista kedvezményezettjei személyében a nyugati civilizáció olyanokat támogatott, akik a saját mércéjével alig voltak jobbak a szovjet, iraki vagy pánszerb agresszoroknál.

A beavatkozás feltételéül demokratikus reformokat nem szabtak (Kuvaitban és Afganisztánban), vagy azok jórészt csak formálisan teljesültek (Koszovóban). Miután a Szovjetuniót kivéreztette, az olajtartalékokat biztosította, a Nyugat visszavonult, átengedve a terepet haduraknak, sejkeknek. Koszovóban (akárcsak Dél-Szudánban) egy gazdaságilag életképtelen törpeállam jött létre, mely a nyomor, maffia és/vagy terrorizmus fészke lesz. Relatív stabilitás is csak NATO-szuronyok által képződött. Mindhárom esetben hadászati-biztonságpolitikai prizmán át nézte a dolgokat a kultúrkörünk. Nem voltak olyan, ciklusokon-generációkon átívelő programok, melyek egy nyugatias, pluralista középosztály és szakértelmiség kinevelését tűzték ki célul. A háborúban elárvult, de jófejű afganisztáni, kuvaiti és koszovói (illetve boszniai, iraki stb.) gyerekek tízezreit kellett volna elitiskolában képezni, hogy ők legyenek majdan a Nyugat szekuláris „ötödik hadoszlopa.” Ennek hiányát, valamint a civilizációnk illuzórikus stabilitásfetisizmusának kártékony voltát a cikkíró is véleményezte Afganisztán apropóján.7 Most ugyanis a terrornak van a mi házunkon belül ötödik hadoszlopa, nekünk viszont a keleti zárt társadalmakon belül nemigen. A hidegháborúban a nyugati kormányok a Szabad Európa Rádió mellett intézetek, emigránsszervezetek, újságok százait pénzelték, hogy győzzenek az ideológiák csatájában. Tették ezt olyan országok lakossága felé, akiket alig kellett győzködni róla, milyen embertelen a szocializmus. Hol van a műholdas Szabad Arábia Televízió, a rengeteg, a nyugati létforma fölényét bizonyító érvgyár? Akiknek olyan tömegeket kéne megnyerniük, akik korántsem utálják annyira a fundamentalista iszlámot, mint hajdanán térségünk népei a kommunizmust. Ha a kormányok nem, akkor a tőke megérti-e: a szabadság és szabadpiac, valamint a fanatizmus ütközetét nemcsak bombákkal, vallatószobákkal, katonákkal, de szóval-betűvel, képekkel is vívni kell? Ha nem, azzal önnön halálos ítéletét szövegezi meg.

Tamás Gáspár Miklós derűlátását, hogy „ilyen vegytiszta demokratikus és liberális forradalmak még soha, sehol nem voltak; zömükben világiak; s még a részben iszlamista iráni ellenállás is mélyen demokratikus”8, tények nemigen, vagy csak alig bizonyítják. Felfogását Tamás Pál elemzése, ami a liberális-demokratikus nyugati értékeket illeti, inkább cáfolja: „Az arab történések azért is érdekesek, mert 1989 és a posztszovjet „színes forradalmak” elsősorban a Nyugathoz akartak közel kerülni. A mostani kairóiak többségének, de a többi arab lázadóknak ez kulturálisan nem programja, a nem iszlamistáknak sem. S nem programjuk geopolitikailag sem, mert az éppen megbuktatott támadott rendszereik alapvetően nyugatbarátok (voltak). Az egyiptomi katonáknak ma is sokkal közvetlenebb amerikai kapcsolataik vannak, mint a lázadó fiatal értelmiségiek többségének.”9 Ablaka Gergely a régió szakértőjeként ugyancsak óv az elhamarkodott ideológiai felcímkézéstől. „...ne legyenek illúzióink! A közel-keleti demokratizálódás korántsem megy majd olyan gyorsan, mint amilyen sebesen az egyiptomi és tunéziai elnökök távoztak posztjaikról. A demokrácia felé vezető ösvényen ugyanis számos gazdasági, társadalmi, kulturális akadállyal kell szembenézni, amelyek leküzdése nem lesz könnyű. A demokrácia az arab fejekben igencsak képlékeny fogalom, sokaknak kétségkívül egyet jelent a szabad voksolással, a szabadságjogok gyakorlásával, sokak számára azonban leginkább a gazdasági kérdésekkel s a pénztárca vastagságával függ össze.” 10

A cikkíró ehhez szintén hozzátenne pár megszívlelendő dolgot. 1. A Facebook (ami lassacskán a fejlődő régiók spontán mozgalmainak jelképe), illetve általában a posztindusztriális nyugati társadalmak eszközeinek használata önmagában senkit nem tesz demokratává. A forradalmár nem szükségszerűen demokrata. Ráadásul a Facebook-használat perdöntő jellege igencsak vitatható. „A január 25-én induló megmozdulások csúcspontja január 28-ra esik, amikor az országban nem működött sem telefon, sem az internet (ami a Facebook döntő szerepéről ezerszer elismételt mendemondákat azért nehezen hihetővé teszi.)… a hálózatok „gyenge kapcsolati hálói” önmagukban nem lehetnek elégségesek egy olyan kockázatos akció résztvevőinek szolidaritásához, mint egy igazi tüntetés egy brutális diktatúrával szemben.”11 2. Egy, formailag demokratikus követelésekkel fellépő tömegmozgalom tartalmilag nem biztos, hogy az. 3. Hiába akar a bizonytalan, de jóindulatú tömeg demokráciát, ha nem tudja, hogy működik, illetve nem tudja megvédeni. 1917-ben a februári polgári forradalom orosz többsége nem a bolsevikokra szavazott, de mégis 70 évig ott maradtak. (S továbbra se feledjük: itt – egy kivételével – a legjobb indulattal is csak félsikeres-félkész, befejezetlen forradalmakról van szó.)

„A Közel-Keletet eddig elkerülte a demokratizálódás szele, de ne gondoljuk azt, hogy az arab társadalmak immúnisak lennének a demokrácia eszméje iránt, vagyis ne vágynának a jó kormányzatra, az ellenőrizhető és elszámoltatható politikai berendezkedésre.”12 – írja Ablaka. Tényleg ne gondoljuk, ám egy jóindulatú, de határozatlan tömeg – hisz a „tüntetések mögött semmiféle szervezett erő vagy ideológia (ellenzéki párt vagy vallásos szervezet) nem áll, azok döntő többségükben a társadalmi elégedetlenség spontán jellegű kifejeződései.”13 – simán alulmarad a zárt, fegyelmezett, bolsevik típusú iszlám totalitárius elitpártokkal szemben, amelyeket eddig épp a világias-laikus, nasszerista diktatúrák tartottak kontroll alatt. (Nemcsak békepapok, békeimámok is voltak.) „Az arab országokban eddig a demokratikus időszakok mindig csak rövid közjátékok voltak. Komolyabb tapasztalattal ezen a téren egyik arab állam vagy társadalom sem rendelkezik.”14 – ismeri el Ablaka Gergely is. Működőképes, nyugati típusú piacgazdasági pluralizmus 1989–90 után ott lett, ahol annak organikus, „törzsökös” hagyományai voltak (a görög-római, nyugati keresztény civilizáció, euroatlanti térség keleti pereme az 1848-as és 1918-as polgári forradalmaival.) Ahol nem voltak, ott rövid közjáték után valóban helyreállt a keleties-bizánci önkényuralom (Belorusszia, Oroszország, Közép-Ázsia) vagy eleve fennmaradt a diktatúra (Észak-Korea, Burma, Vietnam, Kína stb.) Szerbia, Ukrajna és Grúzia ma is kétesélyes határeset.

Forradalom, felkelés pedig nemcsak demokratikus lehet, hanem soviniszta, nacionalista, fundamentalista vagy totalitárius is, lásd a kínai boxerlázadástól a kulturális forradalmon át Irán vallási forradalmáig húzódó ívet. A nyugati világon kívüli mintademokrácia az indiai, a japán és a török. Elsőnél volt egy angol emlőkön szocializálódott kvázi-demokratikus (és nagyjából erőszakmentes-kompromisszumpárti) elit, másodiknál Hirosima sokkja, harmadiknál a Nagy Péter nyomdokain zajló véres kemáli modernizáció, (a török jakobinus éra) amely egyszerre fejezte le a klérust és a dinasztiát. Mindenütt volt karizmatikus vezető –Nehru, Hirohito, Atatürk – aki „polgárosította” a keleti tömegeket. Lesz az araboknak most olyan Kerenszkijük, aki „lenyomja” az iszlám Lenint? Meglátjuk. Mindenesetre az egyiptomi forradalom tudatos résztvevőinek oroszlánrésze nem épp nyugatos liberalizmusáról híres. A Muszlim Testvériség fiatal radikálisai, valamint újbalos ifjak, akik „a neoliberális világrendet az iszlámnál nagyobb veszélynek tartják.”15 aligha lesznek rögtön a nyugati minták lelkes követői. Nem feltétlenül az a gond, hogy a diktatúrák romjain létrejött törékeny demokráciák Nyugat-ellenesé válhatnak. Jómagam például szívesebben fogok kezet egy Nyugat-ellenes demokratával, mint egy nyugatbarát diktátorral. (Persze kérdés, egy Nyugat-ellenes valaki mennyiben hajlandó magáévá tenni olyan értéket, mint az alapjában nyugati eredetű modern demokrácia? Nagy próbakő lesz: összefér-e Nyugat-ellenesség és a nyugati demokrácia részbeni adaptálása?) Nem is követelném meg egyetlen reménybeli arab demokráciától sem, hogy polgárai kollektíven szeressenek bennünket. A polgári demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus lényege, hogy (ellentétben a diktátorokkal) nem kötelező rajongani értük. Nincs azzal semmi „hézag”, ha egy fejlődő világbeli, vallásközpontú demokráciának van értékvitája, konfliktusa a szekuláris Nyugattal. A „hitetlen Nyugat” csak annyi kér, annyit szab feltételül: mindez ne úgy nyilvánuljon meg, ahogy a Mohamed-gúnyrajzok közlése után. Nem teljesíthetetlen elvárás. Karikatúrákon felháborodni lehet, még perelni is a rajzolót, de miattuk gyújtogatni-lincselni nem. Csak azokat szabad támogatni az arab forradalmárok közül, akik respektálják ezt.

A Vatikán már belátta, hogy békés „életvédelem” szabad, abortuszklinika-robbantás nem. Ha nekik megy, akkor az iszlám civilizációban miért ne mehetne? Nem a Nyugat-ellenesség a baj, hanem annak erőszakos módja. Bár igaz lenne, amit Ablaka Gergely prognosztizál Egyiptommal kapcsolatban. „Az iszlamisták többségének pedig – ahogyan azt a vallási vezetők és központok is megfogalmazták –nem az iráni teokratikus modell az iránymutató, hanem a kvázi-demokratikus törökországi berendezkedés.”16 A magam részéről nagyon várnék már egy olyan iszlám klérusra, mely, ha nem is dalolva, ám önként (nem pedig valamelyik világi diktátor fegyverei előtt behódolva) hajlandó lenne áldását adni a polgárosodáshoz elengedhetetlen szekularizációra, egyház és állam különválasztására. Én örülnék a legjobban, ha elhihetném, „a közel-keleti és észak-afrikai események láttán mindenképpen bizakodnunk kell, mivel azok egyfajta arab felvilágosodásról tanúskodnak.”17 Engem nem zavar, ha az arab átlagemberek többsége úgy gondolja, hogy a nyugati értékek erkölcstelenek, istentelenek. Ha őket sem zavarja, hogy az országaikban van egy növekvő létszámú kisebbség, akiknek viszont tetszik a nyugati életforma. Ha az arab társadalmak Nyugat-ellenes része képes tolerálni, békében élni hagyni nemzetük Nyugatbarát részét. Az unióban élő mozlim kisebbségnek nem tetszett az, amit Thilo Sarazzin mondott róluk.18 (A Bundesbank csúcsvezetésében ülő szocdem politikus a muszlim bevándorlók integrációs anomáliáiról értekezett könyvében.) Le is mondatták, pedig Sarazzin (sok, nyugatiakra terror-fatvát mondó imámmal szemben) nem követelte az arabok halálát, csupán vitatható módon, de a szólásszabadság határait nem átlépve bedobott egy-két tabutémát. Talán nem eltúlzott igény, ha viszonossági alapon mi is elvárjuk, hogy a demokratizálódó mozlim társadalmak is közösítsék ki azokat, akik nem elégednek meg nemtetszésük civilizált formában való képviselésétől. Remélem, fentiekből egyértelműen kiderült: a szkeptikusok nem ellendrukkerek, ők is a demokratizálódásért szurkolnak. Csak éppen tudják, a reális helyzetfelmérés a győzelemnek nem akadálya, hanem szükséges, de nem elégséges alapfeltétele.