A tavalyi Salzburgi Ünnepi Játékok egyik kétségkívül legsikeresebb produkciója Richard Strauss Elektrája volt, amely 2010 augusztusában hatszor került közönség elé. Korábban (1934 óta, legutóbb 1996-ban) 22 alkalommal adták elő, az 1957-es négy előadást a Felsenreitschuléban, a többit a Grosses Festspielhaus színpadán. A szereposztások az operajátszás aranyalbumát idézik, nagy nevek sorjáznak (a Karajan-fémjelezte előadásokon Astrid Varnay, Claudio Abbado vezényletével Marton Éva énekelte a címszerepet, legutóbb Lorin Maazel Elektrája Hildegard Behrens volt). A fényes múlthoz kétségkívül méltónak bizonyult a folytatás, amelyet a szakma és a közönség egyöntetű lelkesedéssel fogadott. Eretnekség lenne „szereposztás”-ról szólni, hiszen sorstragédia tanúi lehettünk – márpedig ezt napjaink zenés színházi gyakorlatában ritkán mondhatjuk el. Néhány név, akiknek legnagyobb részük volt ebben: Waltraud Meier (Klytemnestra), Iréne Theorin (Elektra), Eva-Maria Westbroek (Chrysothemis), a dirigens Daniele Gatti, s nem utolsósorban a látványért felelős stáb képviseletében is a rendező Nikolaus Lehnhoff (aki 1975-ben ezzel az operával debütált az USA-ban, Chicagóban).

Megkésett recenzió? Az előadást megörökítő DVD megjelenése indokolja, s az a ritka lehetőség, hogy a megélt színpadi előadás élményének birtokában eleveníthettem fel emlékeimet.

Az élő előadáson való részvétel minőségileg más, mint a felvétel kínálta élmény; hogy több vagy kevesebb, még a két verzió ismeretében is csak szubjektíven ítélhető meg. Az első találkozás emocionális töltése kétségkívül erősebb, míg a későbbi (akár ismételten megtekinthető) felvételnek eleve „tapasztaltabb”, ebből adódóan prekoncepció(k)tól nem mentes néző-hallgató jut. A nézőtér egyetlen pontjából tetszőlegesen irányítható a tekintet; koncentráltan követheti az éppen aktív szereplőket, elkalandozhat az atmoszféra hatása alatt – netán a vetített szöveg olvasása vonja el a figyelmet (akár lényeges) látványmozzanattól. Ehhez képest a felvétel (színpadhoz képest mindenképpen) kis képernyőjén másképp érvényesülnek a képi hatások: a tekintet irányított, mert a végleges verzióban a különböző nézőpontokból megkomponált új látványvilággal szembesül.

Ebben az esetben annak a csodának lehetünk tanúi, hogy a színpadi előadással egyenértékű a halhatatlanná archivált felvétel. Most (és csakis most) tűnt fel, hogy az előadás műsorfüzetében is szerepelt a felvételkészítő stáb (Video: Martin Kern). Teammunkának köszönhető tehát e remeklés, pontosabban annak, hogy az átgondolt rendezést értő szemek követték. Lehnhoff nem újat akar mondani a darabról, s főképp nem saját szócsöveként használja – tehetségét annak szolgálatába állítja, hogy a hofmannsthali–straussi elképzelés valósuljon meg. A képi kifejezés erejére koncentrálva a szereplőkről ad olyan többlettudást, amihez képest bármiféle pszichológiai magyarázat mondvacsináltnak tűnne. Lehnhoff a lényegre koncentrál, s ezt az érték-centrikus kalandot kínálja (kizárólagos megoldásként) a közönségnek is. Sorstragédia részeseivé válunk, pátoszmentes katarzis által. Ugyanez „jön át” a felvételen is. Aligha lehet panasza a nézőnek, amiért „vezeti” tekintetét a látvány! A „manipulátor” sohasem pásztáz öncélúan, a mozgással/mozgatással egyenrangúnak tekinti a mozdulatlanságot, míg a ráközelítésekkel a vizuális folytonosság olyan többletét adja, amelyhez fogható szemmel (és látcsővel) aligha teremthető. Lélektani remeklés, ahogyan a kettősökben soksnittes stílust alkalmaz: nem mechanikusan váltva annak függvényében, hogy éppen ki énekel; az aktív mellett a reflektálót is felvillantva, mintegy kommentálva az elhangzottak hatását. A DVD jóvoltából – utólag –megtudunk valami egészen lényegit a színpadi előadásról, mondhatni, a „titok” közelébe kerültünk. A helyszínen, a csaknem kétórányi történet sodrásában, legfeljebb ösztönösen észlelhettük a szereplők testbeszédének, gesztikájának és mimikájának részletes kidolgozottságát, s aligha jutott figyelem arra az intellektuális élményre, hogy szemantikai következetességgel kerül megjelenítésre minden érzelmi rezdülés. A közelítő kamerák jóvoltából derül fény arra, hogy a nagy színpadon is kamatozott – az ott láthatatlan – részletező szerepkidolgozás. Minden bizonnyal megkönnyítette az előadói átlényegülést – amikor az énekesek immár nem énekeltek, hanem a dallamok felfokozott beszédgesztusokká lényegültek át, a ritmus, a metrikus lüktetés, a tempó az érzelmi-indulati kifejezés szolgálatába került.

Az opera bemutatója óta eltelt évszázad során sokszor, sokat változott ízlés és stílus. Nem véletlen, hogy ritkán sikerül előadóknak megéreztetni a kései közönséggel az egykori újdonságokat. A szerencsés csillagzat alatt született szereposztásnak köszönhetően egészen kivételes időutazáson vehetünk részt; észleljük a görög sorstragédiák atmoszféráját, a különböző személyiségek, indíttatások összeütközéséből fakadó frusztrációt, a személyiség világegészét és az átjárhatatlanságok egyirányú utcáit. Az opera idejére megragadható közelségbe került az örök emberi művészi megjelenítése. A Bécsi Filharmonikusok avatottan kalauzolják a hallgatókat Richard Strauss gazdagon burjánzó zenei világában – Daniele Gatti szenzibilitásának köszönhetően.

És akinek ennyi jó kevés: zenehallgatás előtt és után egyaránt élményt jelent meghallgatni Franz Winter felolvasásában Hofmannsthal Elektráját. A németül értőknek főként felkészülésként hasznos-praktikus a hangos könyv – bő másfél óra alatt végigélhető a történet, amelynek további érzelmi dimenziókat ad Richard Strauss zenéje (col legno WWE 2CD 70004).