Egy szempontból mindenképpen rendhagyónak számít a Dilettánsok, ez pedig az, hogy a könyvek az abszolút főszereplői. A róluk való disputával kezdődik, és elpusztításukkal végződik az előadás. Erősen társadalomkritikai élű színművet látunk, azonban ezúttal csak a kályhában lángol a tűz, Ascher Tamás kissé statikus rendezése sokszor nem izzik fel az este folyamán.

A zöld, iskolai táblákra emlékeztető, a teret szinte körbeölelő falakon krétával írt matematikai képletek, anatómiai ábrák, latin idézetek, verssorok, és még ki tudja mennyi mindenféle tudnivalók sokasága virít. Az első pillantásra szembetűnő, hogy a ház lakói fáradságos szellemi munkával töltik mindennapjaikat, és ahogy eszükbe jut valami továbbgondolásra, esetleg feljegyzésre méltó, azonnal rögzítik. A forgószínpadra Khell Zsolt egy kapura emlékeztető vasból készült alkotmányt tervezett, ez egyszerre jelenti majd az enteriőrt az első felvonásban, a másodikban pedig a vidéki városka fő terét. A lépcsőkkel, a felfüggesztésekkel mind vertikális, mind horizontális kiterjesztéseiben nagyszerűen segíti az előadást a látvány. Fekete Ernő hosszú léptekkel szökdelő, vörös hajú Grófja majd rendszeresen a nézőtér negyedik sora helyett lefektetett pallón keresztül jut fel a színpadra, ennek viszont a kukucskáló színpad hagyományának megtörésén kívül nincs igazán funkciója.

Gustave Flaubert az utolsó, 1880-ban befejezetlenül hagyott regényében, a Bouvard és Pécuchet-ben a későbbi burleszk párosokat, Stan és Pant vagy Zorro és Hurut előlegezi meg.

Ezek a filmtörténetből jól ismert figurák nem tudnak egymástól elszakadni, és nyilvánvaló külsőbeli különbözőségeik ellenére, a lelki alkatukat tekintve nagyon hasonlítanak egymáshoz. Csetlenek-botlanak, mulatságos kalandok sorozata esik meg velük, mi jóízűen nevetünk rajtuk, és nem is sejtjük, hogy néha mennyire emlékeztetnek ránk.

Flaubert regényében Bouvard jelentős örökséghez jut, így a két elválaszthatatlan jó barát vidéken házat vesz. Előbb gazdálkodni akarnak, később belekóstolnak a botanikába, a kertrendezésbe, a kémiába, az orvostudományba és még ki tudja hányféle diszciplínába. Felsorolni nehéz, hogy mi mindenbe kontárkodnak bele. Mire igazán belemelegednének valamibe, kiderül, hogy ehhez is fafejűek, akárcsak az előzőekhez, erre otthagynak csapot-papot, és valami egészen mással kezdenek el foglalkozni. Ez a folytonos újrakezdés a szöveg mozgatórugója.

Hőseink csodálkoznak azon, hogy az általuk tölgyfalevélből főzött sör, hasmenéssel járó, járványt idéz elő a vidékükön. Mint ahogy meglepődnek azon is, hogy a nem megfelelően tárolt, nedves szalma tüzet okoz, ami szintén veszélyezteti a környék lakosságát.

Flaubert pikareszk regényében a kalandokat, a hős(ök) által leküzdendő akadályokat a könyvek jelentik.

A Bouvard és Pécuchet a XIX. század végén élő írástudó kiábrándulása az egy évszázaddal korábbi enciklopédisták társadalomjobbító elképzeléseiből. Voltaire, Diderot, D’Alembert és még sokan mások hittek abban, hogy a könyvekből, a rendszerezett, enciklopédiába foglalt ismeretanyagból megismerhető és könnyedebben irányítható a világ. Akkor még élt a remény, hogy talán boldogabbak leszünk, ha olvasunk. Száz évvel később már nem sok maradt e hitből, erről a csalódásról szól Flaubert regénye.

Forgách András, a regényből írt Dilettánsok című adaptáció készítője nem teljes estés drámát, hanem két egyfelvonásost írt. Az első felvonás középpontjába egy társasági összejövetelt helyezett. A cselekménynek ez a pontja alkalmas arra, hogy a két főszereplő mániákus és egyben korlátolt tudásszomját és a kisváros többi tagjához fűződő kapcsolatát bemutassa. Ascher Tamás rendezésének első felvonása élőkép, semmint drámai, kiélezett szituációkból összeálló jelenetsor.

Azonban hiába pontosan kidolgozottak a karakterek és a szituációk, idővel kiszámíthatók lesznek a „fordulatok”, amelyekből így jobbára nem lesznek poénok.

A közös étkezés alkalmával Bouvard és Pécuchet sorra mutatja a társaságnak értékesnek hitt kincseiket, archeológiai szempontból fontos vélt tárgyaikat, amelyek természetesen fabatkát sem érnek. Az utóbbi minden jelenlévő számára egyértelmű, csak ők ketten nem veszik észre magukat. Minden, amit csak feltálalnak a vacsorán, ilyen például a pezsgő, amely saját készítésű és éppen ezért ihatatlan, sőt isten tudja miért, még a sült kutyahúsból készült fogás sem nyeri el a vendégek tetszését, akik méltatlankodva távoznak.

Az I. felvonás legemlékezetesebb pillanata a két címszereplő által előadott jelenet lehet(ne) Moliére A mizantrópjából, annál is inkább, mert ez a darab látható a Katonában, egy kiváló előadásban, és a szereplők közül többen ott is érdekeltek. Ám addigra elvész a lendület, így a színház a színházban szituáció sem váltja be a hozzáfűzött reményeket.

Az első részben néhány jól eltalált kabinetalakítás segíti át a zökkenőkön a produkciót. Kocsis Gergelynek kevés is elég ahhoz, hogy a félkezű, waterlooi csatateret megjárt Kapitány szerepében emlékezetes legyen. A többiek által feldobott magas labdákat imponáló magabiztossággal csapja le.

Vagy itt van Rajkai Zoltán Doktora, aki elméletben teljes mellszélességgel támogatja ugyan a női egyenjogúságot, de otthon szereti, ha terhes felesége inkább csendben marad, és nem hangoztatja a véleményét.

A II. felvonás fókuszába az 1848-as forradalom eseményei és későbbi következményei kerülnek. A kisváros lakói úgy változtatják véleményüket a közélettel, politikával kapcsolatosan, ahogyan a szél fúj: előbb köztársaságot akarnak, szabadságfát ültetnek a közterekre, később azonban a császárságra és Louis Bonapartéra szavaznak. Aki addig hithű, templomjáró katolikus volt, ezután lehet, hogy hirtelen liberális szabadgondolkodóvá válik. Semmi sem biztos, nem árt vigyázni, ki kinek, mit mond el és hogyan. Hiszen nem lehet tudni, hogy a nagy felfordulásban melyik agyalágyult ideológia lesz a meghatározó a későbbiekben, és melyik politikai erő szilárdítja meg a pozícióját a hatalomban. Arról a folyamatról szól ez rész, ahogyan a kis ember életét deformálják azok a társadalmi változások, amelyeknek eredője ugyan messze van, de előbb-utóbb itt, az isten háta mögött is érződnek a hatásai.

Bár az előadás jó érzékkel nem operál konkrét politikai áthallásokkal, mindez nagyon ismerős lehet nekünk, magyaroknak mostanában. Ascher Tamásnak és a társulatnak jól érzékelhetően erről a témáról van több mondanivalója, ennek köszönhetően ez a felvonás a jobb és a lendületesebb.

Az adaptáció szerkezetének köszönhetően Máté Gábor és Elek Ferenc kettőse nincsen könnyű helyzetben. Többször ott sem válnak az előadás főszereplőjévé, ahol kellene, és ezen a rendezés sem tud segíteni. Különösen a második felvonásban inkább szemlélői az eseményeknek semmint alakítói. Általában meggyőzőbbek a mellékfigurák, szuggesztív például Ónodi Eszter a groteszkül széles vigyorú, pénzéhes özvegy Bordinné szerepében.

Két ellentétes felvonást láthat a közönség a Katona József Színházban. Ascher Tamást sem a burleszk, sem a pikareszk nem érdekli, inkább a két korlátolt, elismerésre vágyó kispolgár hányattatásait hangsúlyozza, előbb a társasági élet mindennapjaiban, majd a történelem viharában.

Az első rész az elméletben, a második a gyakorlatban járatja be a nézővel azt az utat, amely a könyvekből és különféle társadalom- és világjobbító ideológiákból való csalódás okoz, és amelynek a végén, bármennyire is fájdalmas ez sokunk számára, a könyvégetés az egyetlen lehetséges megoldás. Nem kétséges, hogy az évad egyik legkeserűbb előadását látjuk, de messze nem a legjobbat.