Kortársunk a zenetörténet –mondta egy interjúban Madarász Iván zeneszerző, arra utalva, hogy egymás szomszédságában csendülhetnek fel akár több évszázad különbséggel készült kompozíciók egy-egy koncert keretében vagy egy hangfelvétel műsorán. Magától értetődően él eme bőségkosár kínálatával az előadóművészek sokasága – némelyikük all round repertoárt építve ki, míg mások valamely stílus specialistájává képezik ki magukat. Kortársunk a zenetörténet atekintetben is, hogy egyazon művet különböző korokban élt előadók tolmácsolásában is meghallgathatjuk, hála a hangrögzítésnek. De igaz-e ez a kortárs szemlélet az előadóművészekre, más ízlésvilágok átörökítőire – mindazokra, akiknek dokumentált az interpretációs teljesítményük? Aligha; a repertoár több-kevesebb azonossága nemigen jogosít fel egy hangszerest, hogy régi idők nagyjaihoz mérje magát (a középszerűekhez pedig minek is tenné?). A produktumokhoz képest a produkciók (értsd, interpretációk) világa sokkal szerteágazóbb, a hatásoknak csak egy részét lehet feltérképezni, elsősorban életrajzi adatok ismeretében (tehát, bizonyos szempontból zenén kívüli segítséggel).

Ilyenkor még inkább megtapasztaljuk azt a megfejthetetlen titkot, amelyet röviden tehetségnek nevezünk.

Tudás persze sokféle van – s aligha tévedek azt állítva, hogy sokan épp azt a tudást tartják legértékesebbnek, amely nem készen kapottan, hanem önerőből a sajátjuk. Így vagyunk a véleményekkel is, s nem ritka, hogy élményalapú az a meggyőződés, amelyet semmiféle tárgyilagos ténynyag, információhalmaz nem képes módosítani (elég, ha kedvenc énekesünkre, hangszeres művészünkre vagy épp karmesterünkre gondolunk). A szavak: kiszolgáltatottak.

Nem bizonyulnak objektív mércének, hiszen volt már rá példa, hogy egymástól jelentősen eltérő felvételeket ugyanazokkal a jelzőkkel illettek a rajongóik.

Mindenesetre, sokaknak segít a látvány, megérteni – vagy átélni – a hallottakat. S ha valamely csoda részesei, szilárd meggyőződéssel vallják: nem hiszek a fülemnek – nem hiszek a szememnek.

Kiváltképp fontos a látvány a karmesterek művészetének a megértéséhez; pontosabban, ahhoz, hogy valamiképp elhiggyük: képes „megszólalni” a karmesterpálca. Ugyanakkor, a látvány „kétélű” jelenség. Egyrészt jelenség, amely a lényeghez vezető rejtett út szélső állomása – másrészt tetszetős látszat, amely már-már eltereli a figyelmet arról, ami miatt szükséges: a karmester által elképzelt-megkívánt hangzásról. Hangversenytermekben szinte általános gyakorlat, hogy a karmestert „hátulról” látjuk – mégis, testbeszéde alapján tájékoztatva érezzük magunkat. Akinek megadatik szemből látni a dirigenst (pódiumülésről stb.), minden bizonnyal felértékeli jelentőségét a megszülető hangzásvilágot illetően. A közvetítések kamerái jóvoltából a tömegkommunikációs eszközök szinte mindennapossá tették e kivételes élményt, s ezzel új fejezet nyílt az interpretációmagyarázók élménytárában.

Érthető tehát, hogy a portréfilmek iránt nagy az érdeklődés; s aki csupán kíváncsiságból nézi meg őket, az sem vonhatja ki magát a globális hatás alól. A portréfilmkészítésnek – mint mindennek – van is szabálya, meg nincs is. Hitelét az adja, hogy sikerül-e felmutatnia a kiválasztott művész egyszeri-egyedi mivoltát, elhitetve közönségével, hogy a film által közelebb került a kiválasztott művészt meghatározó lényegi sajátosságokhoz, mint amennyire önmagától – bármennyi zenemű meghallgatása során – kerülhetett volna. Az alábbi három karmesterportré egyetlen közös vonása, hogy az Arthaus Musik kiadványaként jut el az érdeklődőkhöz.

Jan SchmidtGarre, miután elkészült nagyszabású filmje Sergiu Celibidachéról, a felhasználatlan („maradék”) anyagban önállóan hasznosítható részleteket talált. Ebből készült egy – később kommentárokkal megszakított – zenekari próba, melynek során a dirigens Bruckner IX. szimfóniájával foglalkozik. Az Adagio, amelynek komponálása után egyetlen befejezett művet sem hagyott hátra Bruckner, kulcsfontosságú Celibidache számára. S mindazoknak, akik végigkövetik ezt a próbát – méltó Bruckner-értők lesznek, akik a későbbiekben kizárólag az előadók számlájára írják majd, ha hosszúnak, unalmasnak stb. találják Bruckner szimfóniáit. Mert ezúttal elrepült az 58 perc – a lelkesült néző azt kívánja: bárcsak folytatódna a próba, ugyanazokkal az előadókkal, a végtelenségig.

Celibidache befelé figyel – érezni vágyik a tétel életre moccanását. Tudja, mit akar hallani – hangzáselképzelése a zenévé formált érzések-indulatok kottaképét valósítja meg. Elképesztő biztonsággal tájékozódik a mikrostruktúra elemei között is. Instrukciói elsődlegesen arra vonatkoznak, hogy reliefszerű viszonyt alakítson ki az egyidejűleg megszólaló hangszerek-hangszercsoportok között, s hogy kiemelje az egymásra reflektáló fragmentumok egymásutánját. Analitikus műismeret birtokában, rövid instrukciókkal eléri, hogy a zsúfolt szövet egyszeriben áttetszővé váljék, melyben a fő gondolatnak biztosít rétegezett differenciált hátteret a többi szólam. A frazírozás titka – tanítja –, hogy hol és hogyan lélegzünk.

Ő mindig együtt a zenével – s hamar eléri, hogy ez az életfunkciók természetességével működjék muzsikusainál is. Úgy megy végig a tételen, hogy tudatosítja a hangszeresekkel, mikor kire irányul az érdeklődés reflektora.

Miközben beszédszerű értéssel formálódik az anyag, mind több játékost ragad magával ez a kollektív közlésmód.

Celibidache animálja a muzsikusokat. Az 1991es felvétel tanúsága szerint a próba folyamán a Müncheni Filharmonikusok Bruckner-hívővé válását követhetjük nyomon. Mind ritkábban kell beavatkoznia a folyamatok menetébe a karmesternek –aki nem betanítja, hanem ráébreszti muzsikusait a mű iránti felelősségre.

A nagy fokozást már nem is kell kérnie mozdulattal – az előzmények során mindenki közös meggyőződése lett a „másképp nem is lehetne” bizonyossága.

Lefegyverzően precíz Celibidache lényeglátó fogalmazása, úgy a próbákon, mint a közbeékelt („bevágott”) epizódokban. És mélyen emberi az a pillanat, amikor félmondattal visszajelzi a fogékony muzsikusnak: örülök az örömödnek. Mert minden zenére figyelés mellett is észlelnie kellett, hogy a zenekar korántsem homogén massza: individuumok eredője, akik különböző tempóban és mélységű meggyőződéssel válnak részeseivé (önként és tudatosan) a karmesteri koncepciónak. (ARTHAUS MUSIK 101555) Eric Schulz filmje Carlos Kleibernek állít emléket. Szerencsére gazdag felvételanyag állt rendelkezésre, így a fekete-fehér próba és koncertfelvételeken megidézett múlt képezi a lényegi vonulatot, amelyhez színes felvételeken kommentárként csatlakoznak a visszaemlékezők. A ServusTV produkciója úgy épül fel, mintha a zenei folyamatok váltanák ki a spontán visszaemlékezéseket, megjegyzéseket. Koncepciózus, ugyanakkor nem íróasztalnál kitervelt forgatókönyv szerepjáték jellegű realizálása.

Művészkollégák szólnak a 20. század egyik legjelentősebb dirigenséről, néha emléket bányászva elő a múlt mély bugyrából, máskor zenei gesztusaira reagálva. Úgy tűnik, mindenki szerette. Talán, mert szeretetreméltó volt. Annak ellenére, hogy „abszolút diktátor”, mint Brigitte Fassbaender mondja – azzal a mosollyal, amit csak a retinán megőrzött emlékképek tudnak kiváltani. Ő, akinek úgy adott könyvet – közös olvasmányt –, hogy eltávolította a borítótcímlapot, tehát a szerző nevének ismerete nélkül irányítva a számára is fontos gondolatokra a kedvelt énekesnő figyelmét.

„Szép, mint egy ifjú isten” – konferálja Michael Gielen, s a kellőképp felcsigázott érdeklődés előterébe egy „energiabomba” kerül, egy csupa zene fiatalember, aki ragyog a boldogságtól, amikor a muzsika megszületésénél bábáskodik a próbákon, és mindezt hatványozottan teszi az előadásokon. A stuttgarti opera egykori karmestere a szó eredeti értelmében volt sztár!

Mozaikokból válik többdimenzióssá a felidézett pálya, bár nem lesz összerakható egy élet, amely nem nélkülözte a szélsőséges momentumokat sem (nem véletlen talán, hogy oly hatásosan tudta a kirobbanó feszültségeket megjeleníteni). Felvillan az apa alakja, Erich Kleiberé, a korszakos jelentőségű karmesteré, aki azzal torkollta le 16 éves fiát, amikor megpendítette, hogy ő is karmester szeretne lenni, hogy „egy Kleiber elég!”, Karajané, aki afféle pótapa figura, akinek sírját (Anifban) felkereste Carlos, valahányszor Salzburgban járt. A visszaemlékezők között a rokonokat nővére képviseli, Veronika, aki öccse gyerekszájmondataiból olyanokat elevenít fel, amelyek kulcsot adnak felnőttkori gesztusaihoz is. Felvillan a feleség alakja, a táncosnőé, akinek mély vallásossága minden bizonnyal befolyásolta férje utolsó éveinek már-már miszticizmusba hajló gondolkodásmódját.

Sorjáznak a felvételek az ellenállhatatlan karmesterről, egykori muzsikusai ragyogó szemmel tapadtak a filmekre, s korántsem megtervezett dramaturgiának engedelmeskedve tört fel belőlük egy-egy emlék. S megható volt látni a karmestervendégek kezének-karjának önkéntelen mozdulatát, egy-egy varázsos pillanat életre keltésekor. Aztán megfordulnak az arányok – mai tájon kísérjük a felesége hazájába, Szlovéniába mindig „hazavágyó” utazásaira emlékezve, színes fényképeken kimerevítve látjuk magánember alakját, koncertprogram emlékeztet az utolsó évekre, amikor mindinkább visszavonulva már csak akkor vállalt el szereplést, ha pénzre volt szüksége. Utolsó diadalmas zeneként a veszteséget pótolhatatlannak ítélő Domingo Otellója jelenik meg – Beethoven VII. szimfóniájának II. tétele ezúttal a kérlelhetetlen belenyugvás jelképe. Megannyi konkrét „info”, csábításról és hűségről, önkritikáról, depresszióról és prosztatáról. Ezek egyfajta „földi” síkon maradnak – felettük időtlenségével tüntet a zenélés, staccatissimo-kérésekkel és láttató képi asszociációkkal. (ARTHAUS 10553)

Nem sokáig váratott magára a szakmai elismerés a közelmúltban megjelent SoltiDVD esetében, s méltán. Andy King Dabbs filmje (Maestro or Mephisto) színesen pergő, adatokban-információkban gazdag, kitekintéssel történelmi körülményekre, földrajzi sajátosságokra, muzsikusmentalitásokra. Külön örömöt jelentenek az időjátékok, így Bartók kétzongorás-ütőhangszeres Szonátájának felvétele, amelyen Solti zongoristapartnere az ifjú Murray Perahia – aki ma ismert megjelenésével emlékezik vissza a számára is meghatározó produkcióra.

Ez a film konkrét forgatókönyvet realizál. Gergiev keretezi (Solti tüzes karakterét említi az elején, s lekerekítéskor mint a tűz őrzőjéről szól róla), aki Solti utóda lett az általa alapított Világzenekar a Békéért karmestereként.

Gergiev tesz utalást Solti Bartók-növendékségére – de a magyar muzsikus szomorúan veszi tudomásul, hogy a nemzetközi közönségnek készült filmben nem hangzik el Weiner Leó neve, akiről Solti megkülönböztetett hálával és elismeréssel írt Emlékeim című memoárkötetében. A film erénye a pártatlanság; nem hallgat el kínos epizódokat, gesztusokat, s a megannyi időpontban készített Solti-interjúk részletei is kendőzetlenül őszinték. A szélsőséges pólusok érzékeltetése sem hiányzott a filmkészítő szempontjai közül; a nagyságnak kijáró megbecsüléssel visszaemlékező muzsikusok mellett szót kap az „ellentábor” is (igaz, mozdulatait kritizáló felszín-tapőr epizódistaként). Sokat megtudunk

Solti pályájáról, művészetéről – mégis, a magyar néző örülne a Maestro kései magyar tervei felemlítésének. S azt se bánná, ha az angolok is tudomásul vennék azt, hogy keresztnevének német ejtésével emlékezett/emlékeztetett a Sir pályája jelentős szakaszára. (ARTHAUS 101 662)