„Gyilkolni annyi, mint életben maradni – ez az elv, amely harci taktika volt valaha, az államok közti stratégia alapelve lett, ám az az élet, az a lét, amelyről itt szó van, már nem a szuverenitás – jogi értelemben vett – léte, hanem a nép biológiai léte. Semmi kétség, a genocídium minden modern hatalom álma, de nem azért, hogy visszakanyarodjunk a gyilkolás régi jogához, hanem mert a hatalom az élet – a faj, a nép, a néptömeg – szintjén helyezkedik el, s mert a hatalmat az élet szintjén gyakorolják.” A fasizmus ultramodern genocídium.

A nép biológiai léte, az, hogy a hatalmat az élet szintjén gyakorolják és a hatalom most már az életre, az élet folyására teszi rá a kezét, azt jelenti, hogy „a halál ettől fogva a hatalomgyakorlás határa, olyan terület, amelyre a hatalom már nem terjeszti ki fennhatóságát. Ezért válik a halál az élet legtitkosabb, »legmeghittebb« pontjává”. A fasizmus határtalanná tett hatalomgyakorlás.

Foucault arra is felhívja a figyelmet, hogy a biohatalom „semmi kétség, nélkülözhetetlen előfeltétele a kapitalizmus kifejlődésének; az utóbbi csak azután vetette meg a lábát, hogy az emberi test ellenőrizhetően betagozódott a termelőmechanizmusba, illetve a népességgel kapcsolatos jelenségeket hozzáigazították a gazdasági folyamatokhoz. De a kapitalizmusnak ennél több kellett; a lakosság számbeli növekedése, testi megerősödése, használhatósága, fokozottabb engedelmessége. Olyan hatalmi módszerekre volt szüksége, amelyek – meglehet – növelik az erőt, fokozzák a képességeket és általában meghosszabbítják az élettartamot, de oly módon, hogy semmiképpen sem nehezítik meg a felettük való uralmat.” Az élet és a történelem összekapcsolódik.

Az élet kettős helyzetet foglal el: egyszerre van kívül a történelmen, mintha pusztán biológiai környezete volna a történelemnek, s ugyanakkor az emberi történetiség határai között, ahol teljesen áthatják az élet hatalmi és tudástechnikái. A biológiai tényezők évezredeken át rendkívül erősen meghatározták, szorították az emberiséget. „Ennek a viszonynak, mely a halál jegyében alakult ki, a járvány és az éhínség a két legdrámaibb formája.” A gazdasági fejlődés lehetővé tette „hogy enyhüljön valamelyest az emberiségre nehezedő fenyegetés; az éhség és a pestis pusztító hullámai, egy-két kivételtől eltekintve, már a francia forradalom előtt lezárultak; a halál már nem lihegett állandóan az élet sarkában.” A 18. század „az első alkalom a történelemben, hogy az ember biológiai meghatározottságai visszatükröződnek a politikában, az élet ténye már nem az a megközelíthetetlen alapzat, amely csak időnként bukkan fel, a halál és a végzet kiszámíthatatlan szeszélye szerint, hanem bekerül a tudás meg az élet folyamataiba beavatkozni kívánó hatalom hatókörébe.” Foucault olyan fogalmakat vezet be, amelyek hasznos keretet nyújtanak a genocídium és a koncentrációs táborok leírására. „Ha »biotörténelemnek« nevezzük azokat a kényszereket, amelyekkel az élet folyamatai és a történelem fejlődése kölcsönösen hatnak egymásra, akkor »biopolitikának« kell neveznünk mindazt, ami egy egyértelmű számítások birodalmába vonja az életet és annak mechanizmusait, a hatalom-tudás párost pedig az emberélet átalakításának hatóerejévé változtatja.” A biológiai modernség küszöbe az a pillanat „amikor a faj tulajdon politikai stratégiájának tétjévé válik. Az ember évezredeken át megmarad annak, ami Arisztotelész számára volt: olyan élőlénynek, amely alkalmas rá, hogy politikai életet éljen; a modern ember viszont olyan élőlény, akinek politikája tulajdon élete körül forog.” Egy másik következménye a biohatalom kifejlődésének „a norma fokozatos térhódítása a törvénybe foglalt jogrend rovására. Minden törvénynek fegyverrel szereznek érvényt, és ez a fegyver a halál; a jognak, legalábbis végső fokon, ez a válasza a törvénysértésre. A törvény mindig a pallosra hivatkozik. Annak a hatalomnak azonban, amelynek az a feladata, hogy gondját viselje az életnek, folytonos szabályozó és korrekciós mechanizmusokra van szüksége. Immár nem arról van szó, hogy csak a halálbüntetés lehet a szuverenitás megtorló intézkedése, hanem arról, miképpen osszák el az élet és az értékek és a hasznosság területén,” A biopolitikai beszéd tipikus példája Himmler poznani beszéde, melyben „Himmler lényegében minden, a háború állásától az »SS-férfi erényéig« a biopolitika nyelvén fogalmazott meg. A háború állásának bemutatását kizárólag népesedéspolitikai arányszámokra és fajelméleti terminusokra építette: Himmler az ellenséges »embertömeg« mennyiségéről, e mennyiség katonai erejéről, veszteségeiről és a foglyul ejtett katonák munkaórában mért hadiipari hasznosításának a számáról beszélt, valamint a »szláv szubjektum«, e »kevert nép« »faji jellegéről« és e »faji jelleg« katonai jelentőségéről.” A KZ életében naponta felhangzott a munkát, az életet és a halált aláfestő, kísérő zene, a dal, az induló. „A dal kezdettől fogva eleme volt a nemzetiszocialista propagandának, és a kívülről betanult dalok éneklése 1933 után állandó része volt az oktatásnak, a mindennapi életnek, a náci ünnepeknek stb., olyannyira, hogy a korabeli náci sajtó 1938-ban, a nemzetiszocializmus történetére visszatekintve úgy látta, hogy a kor élménye (das Erleben der Zeit) a dalban nyerte el a formáját.” Claude Lanzmann filmjében (Soah) Franz Suchomel SS Unterschar führer elénekli a treblinkai dalt és elmondja az induló állítólagos eredetét: dallama Buchenwaldból ered, ahonnan Kurt Franz (a treblinkai tábor kegyetlenkedéseiről ismert parancsnokhelyettese) hozta magával és írta hozzá a szöveget. A szöveg így hangzik:

Feszesen, ütemre lépve

előreszegett tekintettel

rendületlenül a világ szemébe nézve

menetelnek munkába a kommandók!

Számunkra ma csak Treblinka létezik,

Treblinka a sorsunk.

Rövid távon ezért

Treblinkára rendezkedtünk be.

Csak a parancsnok szavára hallgatunk,

Nem ismerünk mást, csak engedelmességet és kötelességet.

Dolgozni akarunk, egyre csak dolgozni,

Míg csak egy csöppnyi boldogság

nem int nekünk – hurrá!

(FORDÍTOTTA MESTERHÁZI MIKLÓS)

A treblinkai indulót a zsidó deportáltakból álló munkáskommandónak (Arbeitskommando) munkába menet kellett énekelnie. A dal feltehetően azért született, mert szükségessé vált az állandó munkáskommandó felállítása, melynek feladata az volt, hogy a náci birodalom instrumentumaként negligálja a „puszta élet” fölötti hatalmat. „Pontosabban: a dal szerpe az volt, hogy a politikailag definiált – például öndefinícióra és ily módon akár ellenállásra képes– élet maradékából segítsen létrehozni a puszta életet, például azáltal, hogy a halálra ítélt deportáltakat szabad szubjektumokként szólaltassa meg, azaz deformálja a »munkászsidók« (Arbeitsjuden) beszédét és öndefinícióját.”

A treblinkai dal „nem dal abban az értelemben, hogy a deportáltak »közössége« szólal meg benne, és nem egy líraian hangolt »én«. Az, hogy ezt az indulót »dalnak« nevezte a szöveget jegyző vagy a megírására parancsot adó archívális hatalom, része volt az alávetésnek, hiszen a Lied műfaja hagyományosan magába foglalja mindazt, amit valaha az indivíduum belső világának spontán és szabad kifejeződésének tekintettek: a Lied hagyománya a verset és az éneket éppen az individuum tiszta »bensőségének« a médiumaként fogta fel.”

Az 1964–65-ös düsseldorfi per anyagából és a túlélők visszaemlékezéseiből derül ki, hogy létezik a treblinkai dalnak egy másik szövege.

„Kurt Franz a treblinkai táborban adott utasítást az induló megírására, és –feltehetőleg – egy varsói zsidó deportált, Artur Gold szerezte a dallamát, egy cseh zsidó, Walter Hirsz pedig a szövegét”, amely így szól:

Szabadon szembenézve a világgal

Menetelnek az oszlopok munkába.

Számunkra ma csak Treblinka létezik,

Treblinka a sorsunk.

A parancsnok szavára hallgatunk,

Követjük kézmozdulatait.

Együtt menetelünk teljesítve,

Amit a kötelesség kíván tőlünk.

Itt a munka kell jelentsen mindent,

És az engedelmesség és a kötelesség,

Míg csak nem int felénk

Egy csöppnyi boldogság.

(FORDÍTOTTA MESTERHÁZI MiKLÓS)

Kékesi Zoltán kommentárja jelentős eltérést állapít meg a két szöveg értelme között: „mint-ha ez a második szövegváltozat valami mást is mondana: az 5. sorban szereplő Ton des Kommendanten összetétel a »parancsszót« (Be-fehlswort) is felidézi, hanem a hangra, de nem a beszédhang (Stimme) értelmében, hiszen a német Ton a ’hangvétel’, ’hanglejtés’ jelentésmozzanata mellett mindenekelőtt az éneklő hangot vagy egy hangszer hangját, azaz magát a dalt konnotálja. Azaz mintha a Ton des Kommendanten összetétel az induló eredeti szerzőjére utalna, és ezen keresztül arra a hatalomra, amely meghatározza a szöveg rendeltetését és kijelöli a jelentését. Ilyen értelemben a »treblinkai dal« túlélői szövege ironikusan reflektál saját eredetére, és a deportáltakat e reflexió szubjektumaiként szólaltatja meg, az archívális hatalom ellenében.” A treblinkai induló tragikus élet-halál mondandója a mindkét szöveg középpontjában álló két sor:

Számunkra ma csak Treblinka létezik, Treblinka a sorsunk.