„Deutchland, erwache! Juda, verrecke! – harsogott az elvadult tömeg üvöltése a pogromokon. A koncentrációs táborrendszer a nemzetiszocialista halálprogram megvalósításának terévé vált. Bruno Bettelheim a táborok három típusát (koncentrációs, munka- és haláltábor) különböztette meg. Nézete szerint a koncentrációs táborok a tömegtársadalom totális ellenőrzési eszközéül szolgáltak és „nagyon is hasonló koncentrációstábor-szerkezeteket hozott létre spontán módon a két– egyébként radikálisan különböző – totalitárius tömegtársadalom:a lenini és a sztálini Oroszország és a hitleri Németország.” A náci haláltáborokat a zsidókérdés végleges megoldásának tervszerű programja szülte, „vagyis az a feladat, hogy minden föllelhető zsidót a legszakszerűbb módon meg kell ölni. A zsidók, a cigányok … és néhány más fajilag szintén alsóbbrendű s ennek okából a német faj felsőbbrendűségére és tisztaságára veszélyesnek tekintett népcsoport elpusztítása azoknak a Hitlerre jellemző paranoid téveszméknek a következménye volt, amelyekkel követőit megfertőzte – ámbár mindez nem vezethetett volna ily könnyen milliók elpusztításához, ha nem táplálják évszázados előítéletek, diszkrimináció és gyűlölet és ha Hitler követőinek tömegei nem teszik ezt a téveszmét magukévá.”

A KZ-fogoly kívül került az emberi világon, a tábor a zsidóság megsemmisítésének tereként üzemelt. Bruno Bettelheim 1938–39-ben közel egy évig raboskodott Dachauban és Buchenwaldban és ezalatt pszichológiai megfigyeléseket végzett a foglyok körében. Ezek arra voltak elegendők, hogy néhány oldalról megvilágítsák „milyen mélyreható pszichológiai hatást gyakoroltak a táborok a bentlakókra közvetlenül, a náci uralom alatt lé-vő lakosságra pedig közvetve.” Bettelheim legfontosabb megállapítása a két szociális tér lényegi azonossága: mindaz, ami a koncentrációs táborban több évet töltő foglyokkal „végletes módon történt, kevésbé szélsőséges formában megtörtént azoknak a lakosoknak a többségével is, akik a Nagy-Németországnak hívott, nagyobb méretű koncentrációs tá-borban éltek.” A Gestapo rettegést keltett a lakosságban, a KZ meg akarta törni a foglyok egyéniségét és a tábor mint gyakorlóterep, kísérleti laboratóriumként működött, amelyben a polgári ellenállás megtörésének hatékony módszereit dolgozták ki, a foglyok átformálásával hasznos polgárokat akartak nevelni a náci államnak.

(„Akkor Kögel az ágyakra mutatott… Nézzék ezt a szalmazsákot! Nézzék, milyen tömött.  Mindez kizárólag annak eredménye, hogy életre és tisztaságra neveljük a rabokat.”) Bettelheim elsősorban törvénytisztelő, engedelmes polgárokat lát a foglyokban, akiket sokkolt elfogásuk, önbecsülésükben sértett, ahogy ártatlanul bűnözőkként bánnak velük, hogy a törvény ellenük fordult. A felsőbb osztályok tagjai elkülönültek, nem alkottak csoportot; a középosztálybeliek viselték el a legnehezebben a kezdeti sokkot, „nagy többségük teljesen képtelen volt megérteni mi történt velük. Újra meg újra biztosították a Gestapo tagjait, hogy ők sohasem ellenezték a nácizmust.

Viselkedésük világosan példázta a dilemmát, amellyel a politikailag képzetlen német középosztálynak számolniuk kellett, amikor szembesültek a nemzetiszocializmus jelenségével. Nem volt következetes filozófiájuk, amely emberi integritásukat megvédelmezhette volna, amely erőt adott volna nekik a szembesüléshez. Engedelmeskedtek az uralkodó osztályok által kreált törvényeknek, és soha sem firtatták, hogy mi az értelme. Most pedig ez a törvény – vagy legalábbis végrehajtó szerv – ellenük, a leghűségesebb támogatók ellen fordult.” Bizonyos mértékben helyénvaló az a megközelítés, hogy (át) nevelőtáborként értelmezzék a KZ-t és ezen az alapon ítéljék meg a fogva tartó SS-katonák viselkedését. Ugyanakkor alapvető kétségek merülnek fel ezzel kapcsolatban. A náci koncentrációs, munka- és haláltáborok foglyai eltérő szociális (osztály) meghatározottságukkal együtt és ellenére egységesen zsidó halálraítéltek voltak. Az őrök „szórakozása”, a megalázás, a szadizmus, a pöffeteg ugratás abszolút pontosan kifejezte a deszocializációt. Jellemző volt „az az ismételt kijelentés, hogy az őrök nem lövik le a foglyokat, hanem agyonverik őket, mert egy golyó hat pfennigbe kerül, a foglyok pedig annyit sem érnek. Az a gondolat, hogy ezek az emberek – legtöbbjük korábban befolyásos személy – ennyire fikarcnyit sem érnek, láthatóan nagy hatással volt az őrökre.”

Az őrök problémája a (nemzetiszocialista) törvényesség betartása volt, hogy minden szabályosan működjön, jogszerűen történjen.

„Az SS például megölhette a foglyokat, de nem lophatott tőlük; ehelyett eladatták a foglyokkal az ingóságaikat, s azután »odaajándékozhatták« a pénzt valamely Gestapo-alakulatnak.”

Zsidónak lenni a Harmadik Birodalomban vallási és kulturális meghatározottság volt, és az antiszemitizmus mint a nemzetiszocialista állam törvényesített praxisa és ideológiája különös emberi minőséggé emelte a zsidó létet. „A holocaust idejében zsidónak lenni talán annyit jelentett: nem érteni.

Egyaránt visszautasítva a gyilkolást mint a túlélés eszközét, és a halált mint megoldást – értelem nélkül elfogadni az életet és a halált. Egyedül az akarat számított: zsidónak maradni. Tehát áldozatnak, tehát embernek” A KZ foglyának egyetlen tulajdona már csak élete volt (amely felett ugyanakkor valójában nem rendelkezett) és maradt „a fő feladat életben maradni és ugyanannak maradni.” Sajátos moralitás érvényesült, amelynek alapszabálya, hogy „amit csinálok, ami történik velem egyáltalában nem számít, itt minden megengedhető, ha a túlélésért teszem”.

Bettelheim megfigyelte, hogy végbement a fogoly azonosulása az SS-magatartás elemeivel. Aki hosszabb időt töltött a táborban átvette az SS magatartását az úgynevezett „gyenge” foglyokkal szemben. „Amikor egy fogoly elérte a táborhoz való alkalmazkodás végső stádiumát, személyisége már annyira megváltozott, hogy az SS értékítéleteit a sajátjaként fogadta el.” Bettelheim leírja azt a szélsőséges esetet, amikor a „Kínzóikkal való azonosulásuk odáig fajult, hogy szabadidő-tevékenységüket is utánozták. Az őrök egyik játéka az volt, hogy kiderítsék, ki tűri leg-hosszabb ideig az ütlegelést zokszó nélkül. Akadt a régi foglyok közül néhány, aki utánozta ezt a játékot, mintha őket nem ütötték volna elég gyakran és elég hosszan ahhoz, hogy ne akarják ezt az élményt fogolytársaiknak is megszerezni.” Végbement a személyiség le-épülése, az infantilizálódás. „Azok a büntetések például, amelyek hasonlítottak a szülő-gyermek kiróttakra, különösen érzékenyen érintették a foglyokat.” Gyermekivé vált a foglyok időérzéke, csak a pillanatnyi jelenben éltek és nem érzékelték az idő múlását, már nem voltak képesek a jövő tervezésére. Akár a kiskamaszok foggal-körömmel harcoltak egymás ellen, „majd néhány perc múlva ismét a legjobb barátok voltak. Dicsekedtek, történeteket meséltek múltbéli sikereikről vagy arról, hogyan sikerült becsapni a felügyelőket és az őröket, hogyan szabotálták a kötelező munkát. Mint a gyerekek, nem zavartatták magukat, ha nagyzolásukban hazugságon kapták őket.”

Rendkívül jellemző volt a személyiség leépülésének ellentmondásos folyamatára a munkához való ambivalens viszony. „A gyermekkorba való visszaesés másik oka a foglyok által végzett munka volt. Kiváltképp az új foglyoknak kellett értelmetlen munkát végezniük, például nehéz köveket cipelni egyik helyről a másikra, majd vissza az eredeti helyre. Máskor csupasz kézzel árkot ásniuk, bár voltak ott szerszámok is. A foglyok rosszul viselték az ilyen értelmetlen munkát, pedig számukra közömbösnek kellett volna lennie, hogy hasznos vagy haszontalan munkát végeznek. Megalázónak érezték, hogy »gyerekes« vagy ostoba munkára kényszerítették őket, még nehezebb munkára is szívesebben vállalkoztak, ha valami hasznos eredménye volt. Kétségtelen, hogy a végzett feladatok is hozzájárultak személyiségük dezintegrálásához, nem csak a Gestapo bántalmazásai.”

Bettelheim megfigyelte, hogy a tábori érintkezés, amely egyre több verbális agresszivitással telítődött, megtelt az SS szókincsével. „Az SS verbális agresszióinak másolásától az SS fizikai agresszióinak másolásáig már csak egy lépés volt az út, ez az egy lépés azonban több évig tartott. Nem volt szokatlan, hogy a régi fogoly, akire rábízták a társait, rosszabbul viselke-dett, mint az SS. Néhány esetben így akarták kiérdemelni az SS kegyeit, de gyakrabban egyszerűen csak azt gondolták, hogy a foglyokkal való viselkedésnek ez a legjobb módja.”

A KZ foglya nem vált hőssé, ugyanakkor az életben maradásért való küzdelem nem vezetett automatikusan tömeges pszichikai-morális leépüléshez. Akik tartották magukat, azokra érvényes volt, amit Dosztojevszkij egyszer mondott: „Csak egytől félek, hogy kínomra méltatlan vagyok.” Viktor E. Frankl pszichológusként élte át a koncentrációs tábort és a szörnyűségek dacára arra szólít fel, hogy „… mégis mondj Igent az Életre!” A 119104-es számú fogoly beszámolója egyfelől hitet tesz a tragikus optimizmus mellett („Auschwitzban a még sokkos állapotban levő fogoly egyáltalán nem fél a haláltól.

Már ottléte első napjától fogva nem rémíti a gázkamra, szemében olyasmit jelenít meg, ami megkíméli őt az öngyilkosságtól.”), másfelől megadja a halálfélelem diagnózisát: „a halálraítélt éppen a kivégzése előtti utolsó pillanatban kezd bízni abban, hogy éppen ebben az utolsó pillanatban fog kegyelmet kapni.” A KZ foglya állandóan számként, a létszám egyikeként van jelen, számon tartottként. „A legfontosabb a létszámlista – az ember maga annyiban számít, hogy fogolyszáma volt, a szó szorosabb értelmében már csak vagy sem, teljesen közömbös. Még kevésbé számít ez, ami emögött a szám mögött, emögött az élet mögött van: egy ember sorsa – története–, neve.”

Az önazonosításból kivész az élet. „A koncentrációs táborban az ember belső életformája retrospektív életformává válik azok számára, akik emberileg elhagyták magukat, mert nem kapaszkodhattak meg egy jövőbeni célpontba.” A KZ foglya élő halottként azonosítja magát. „Este, lefekvés előtt, saját meztelen testünk láttán mindegyikünk hozzávetőlegesen ugyanazt gondolta: ez a test itt az én testem, tulajdonképpen már egy hulla.” Frankl felidézi, hogy az „élő hullának lenni” élménye Thomas Mann: A varázshegy c. regényére emlékeztet, amely „jövőtlen” emberek lelki fejlődését ábrázolja. „Az egyik lágerfogoly, aki annak idején újonnan érkező táborlakók hosszú sorában menetelt a pályaudvarról a koncentrációs táborig, később egyszer beszámolt nekem arról, hogy olyan érzése volt akkor, mintha a saját holtteste mögött lépdelne. Ennyire intenzíven élte meg akkor saját jövőtlenségét, mely arra kényszerítette, hogy egész életét kizárólag a múlt szemszögéből tekintse, mint valami már elmúltat – mint egy halottét. De ezt az élményt »élő hullának lenni« még más tényezők is elmélyítik. Míg az időben a fogság időtartamának határtalansága addig a térben a behatároltság, a bezártság érződik: mindaz, ami a szöges dróton kívül esik, rövidesen megközelíthetetlennek, elérhetetlennek és valahogy valótlannak tűnik. Ha módjában áll kifelé tekinteni akkor a kinti életet úgy nézi, mintha már halottként a túlvilágról nézne le a Földre. A normális világgal szemben tehát a fogolynak idővel az az érzése támad, mintha »a világ számára elveszett« volna.”

Saul Friedländer megállapítása szerint a nemzetiszocialista zsidóüldözés és -irtás mindenekelőtt a kollektív pszichopatológia körébe tartozik. A paranoia hallatlan esete, hogy Hans Frank bejelenti miszerint 1941. november 1-jétől Krakkót a zsidóktól meg kell tisztítani, és a városban, 60000 zsidó lakójától „megtisztítva”, végül majd németek élhetnek, akik „német levegőt” szívhatnak.

A zsidók paranoid degradálásának csúcspontja hivatalos-rendeleti eltiltásuk a német állatokról.

„1936-ban a német állatokat védik meg attól, hogy zsidókkal érintkezésbe kerüljenek, akiket az állatorvosi foglalkozástól eltiltanak.

1938. november 29-én újabb intézkedés az állatok védelmére: eltiltják a zsidókat a postagalambok tartásától.”