Bányajelentés
„Emlékszel? Gyermekzsivaj, feleség, gyümölcsfák, pénz a zsebemben, autó az udvaron, lopott benzin a pincében… Semmi se maradt ebből.” „FLORIN: Hát, mind mentem itten a trotuáron, de mindenki, akivel kommunikációba próbáltam kerülni, részeg, mint a szamár segge. Reggelnek fejében. Senki nem még mond semmit. Azért jöttem, mert akartam kérdezni maguktól, kik azok, akik nem isznak, hogy inkább azokkal kerüljek kommunikációba.
INCE: Nincsen olyan személy ebben a faluban.”
SZÉKEL Y CSABA : BÁNYAVAKSÁG
Három mezítlábas zenész adja meg az alaphangot. A szó minden értelmében.
Székely Csaba újabb jelentését a bányából ez alkalommal is Sebestyén Aba értelmezte színpadra. Hihetetlen arányérzék.
Ebben talál leginkább egymásra szerző és rendező. Úgy adagolják a kommersz elemeket, hogy a történet minden mozzanatában mélység rejlik, úgy keserítik a torkunkat a balkáni vircsafttól ránk törő globális szégyennel, hogy közben ráérzünk az önismeret méltóságára, úgy zsonglőrködnek a gyilkos (gyilkolászós) iróniával, hogy ezzel együtt fölkorbácsolják az öniróniára való hajlamunkat.
Welcome to Transylvania – hirdeti a tábla a nappali szoba falára pingálva a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közös előadásában. Nem annyira a gyengébbek kedvéért.
Épp ellenkezőleg. Inkább azoknak, akik – legyőzve az attól való félelmet, amit majd ott látnak– hajlandók a dolgok mögé nézni. Ebben az érzelmileg ellustuló világban, ahol amúgy az alkohol segíti a bányavakságban szenvedőket (értsd: a világ szenvedésétől eltompultakat, vagy: értsd máshogy) a végső mentális és érzelmi ellustulásban. A helyszínre utaló felirat komplexebb, mint első látásra. A közlés naivan igazmondó és leleplezésre váró megtévesztés is egyszerre.
Többről van itt szó.
A Bányavakság csak lazán kötődik Székely trilógiájának tavaly sikerre vitt első darabjához, a Bányavirághoz. Helyszín, plusz egy régi szereplő emlegetése. A Bányatrilógia második részének praktikusan már nem sok köze van a (bezárt) bányához sem. Csupán metaforikus értelemben.
Úgy viszont nagyon. A szerzőt ihlető csehovi „Ványa” és az erre rímelő „bánya” pimaszul egyszerű szójátéka immár végképp univerzális életmetaforává alakul. A történet maga az erdélyi település szokványosan korrupt polgármesterének pitiáner hadakozását mutatja a szélsőjobb ellenjelölttel. Közben görög sorstragédiák bontakoznak ki, továbbá tragikus mélységű magyar népballadák kelnek életre velőtrázó humorba ágyazva.
Mindehhez a tér – egy képkeretnyi a valóságból kiszakítva – a maga életnagyságú tapétaállataival groteszkbe fúl. Kiáltó ellentéte a Bányavirágénak. (Díszlet, jelmez: Bartha József.) Falon az erdélyi táj. Erdők, hegyek. Színes. Falra festett szarvas tekintete mered a nézőre, vádlón és félelemmel pillant ránk a giccses idillből. Stílbravúr, ha elfogadjuk. Lehet vitatkozni, ez vagy a Bányavirág tüntető szürkesége...
A rendező amúgy nem stílust erőltet, a valóság morbiditását, groteszkumát keresi a morbidan groteszk élethelyzetekben. Szereplői jól mutatják a látszólag egy tömbből faragott figurák egyre mélyülő rétegeit – egytől egyig alkalmasak rá. Harsányan valóságos alakok saját múltjukba zárva. Nyomorult férfiak megnyomorította két nőalak (Nagy Dorottya és Czikó Julianna), úgy mint az önmaga árnyéka, férjgyilkos Iringó s a város beszippantotta, fiatal Izabella (csupa i, csupa i), amint hazalátogat a falujába a maga konvertibilissé tehető testi valójában. S ott van még Izsák az ellen, (Ördög Miklós Levente), aki nem csupán ellenjelöltségével keseríti a felemelni szánt magyarság életét. Az előadás nagy duettje Szakács László polgármesterének és Florinnak (az ellenjelölt lebuktatására) a faluba hívott román rendőrnek a kettőse, akik a történet primér fordulatai köré magát a valóságot teremtik. Jelenlétük kultúrákat idéz meg, családi legendáriumokból merít, nemzedékről-nemzedékre szálló, fájdalmas tapasztalatokkal telíti a történet humorát és iróniáját. Bányai Kelemen Barna mélyen összetett Florinja a maga simulékonyan agresszív, ilyen-olyan, de nem utolsósorban emberien esendő mivoltában– dokumentarista látlelet. A figura minden humorával együtt. Alakítását már most díjak és jelölések sora kíséri. Nem véletlenül. Már önmagában a beszédmódja is, ahogy a magyart románul töri, komplex jellemet rejt. Nem csal, nincs min rajtakapni, pedig a kezét is figyeljük.
Tiszta, egyszerű, elsöprően látványos színpadi munka. Ha van benne csavar, akkor az az, hogy a figura román mivolta a magyarságról mesél, két nép szimbiózisáról, ősi, föloldhatatlan, zsigeri gyűlölködésről, amely megpihen néha, elsimulni látszik, hogy aztán a dolgok elrendezhetőségébe vetett hitet elsodorja újra a fölhorgadt gyilkos indulat. Mert itt mindenki gyilkol. Hitves a hitvest.
Vér a vért. Magyar a magyart. Meg – persze – románt is. Mint ahogy fordítva. Welcome to Transylvania. Welcome to Hungary... Welcome to somewhere in Europe... Vagy amit akartok. És ez az a persze, amely térben és időben kiszakítja a jelenéből s történelmi távlatokba helyezi Székely drámáját. Innentől már kár is kiülni az előadást keretező képkeret szélére (nem kár!), és románnak, magyarnak egymás fejéhez vagdosni az emberi létezés rendre visszatérő alapkérdését, a „kiütött először” kezdetűt. Érdekes nézni azt is, ahogy a több száz éves történelmünket megidéző személyes jellegű vita – miként az előadás teljes szövege – a játéktér melletti kivetítőn angolul is megjelenik, ami itt Magyarországon, a szerzőéhez hasonló egzotikus nyelvet beszélők körében enyhén szólva is bizarrnak tűnik.
A szöveg párhuzamosan futó angol fordítása egyébként – azon túl, hogy többletjelentéseket hordozó, izgalmas gesztus, s nem mellesleg az egész világon eladhatóvá teszi az előadást – arra ösztökéli a nézőt, hogy ne csupán belülről szemlélje mindazt, ami ebben az Erdélyben született történetben a mi saját sorsunk. Mindazt, ami a mű táguló spiráljában egyidejűleg erdélyi, magyar és emberi.
Ez ilyen egyszerű.
Székely Csaba a Bányavíz című, frissen elkészült szövegével zárja a trilógiát. Pedig a bányavíz után jöhetne a bányalég. Vagy ki tudja.
