Az arany középút
A karácsonyi égőkkel felszerelt, fehér szakállas Szent Péter biciklin ülve figyelmezteti a háború miatt már csak jegyre kapható húsért sorba álló Tótnét a veranda sarkában álló esernyőre. Bizony bármelyik pillanatban feldőlhet az a bizonyos esernyő, megzavarva ezzel Varró őrnagy nyugalmát. Még belegondolni is szörnyű, hogy a vendég rosszul érezze magát a mátraszentannai nyaralásán, hiszen itt mindig csend van és nyugalom, és sohasem történik semmi rendkívüli. Ezért aztán a Gyula fia boldogulásáért majd mindenre elszánt asszony otthagy csapot-papot és hazarohan, hogy megelőzze a bajt. Hiába is keresnénk a frenetikus humorú jelenetet a Tóték című drámában, hiszen Gáspár Ildikó dramaturg a darab kisregény változata mellett voksolt.
Bármennyire is furcsa, a Tóték kisregényváltozatára sokkal inkább jellemző a szerző szórakoztatóan intellektuális, a normális keretekből kizökkent világot a maga abszurditásában ábrázoló humora. Ezért eshetett Mácsai Pál rendező választása a jóval kevésbé ismert prózai verzióra.
Gáspár Ildikó dramaturg úgy alkalmazta színpadra a kisregényt, hogy az adaptáció megőrizte prózai jellegét. A fentiek miatt hosszú perceken keresztül akklimatizálódnunk kell az előadáshoz, hiszen a színészek nemcsak a dialógusokat mondják, hanem a narrátorok is egyben, akik a közönségnek címzett kiszólásaikban a figurák lelkiállapotát is közlik. A színészek részéről vélhetően a tetemes szöveg mellett az jelent nehézséget, hogy a szerepek megformálását pont középen kell tartaniuk a pszichológiai megalapozottságú, átéléssel járó technika, és az inkább felmutatásra törekvő színházi elképzelés között. Az előadás finoman eltávolítja a nézőt a teljes érzelmi belehelyezkedéstől, de egy pillanatra sem válik zavaróan didaktikussá. Ez utóbbi a rendezés legnagyobb erénye.
Mácsai Pál a Tótéknak a bábszínház stílusához közel álló változatát készítette el, ahol a figurák mozgatásához elengedhetetlenül szükséges láthatatlan zsinórt a végzet és a történelem fintora tartja a kezében. A sors, amely százhúszezer magyar életét követelte a Don-kanyarban, a 2. magyar hadsereg összeomlásakor, igazán nem kíméli a családot, hiszen mi már a darab elején megtudjuk azt, amit a színpadi figurák nem, hogy Gyula fiuk elhunyt, így a família erőfeszítései, amelyek az célozzák, hogy Varró őrnagy minél jobban érezze magát, és minél többet pihenhessen, teljesen értelmetlenek. Az előadás abszurdba, groteszkbe hajló színei a bábszínházi formában teljesednek ki. Ilyen például az a jelenet, amelyben a szereplők saját bábjukat mozgatva verbálisan hajtogatják és gyártják papírdobozokat éjt nappallá téve, kielégítve ezzel a vendégük legképtelenebb kívánságát is. A figurák legtöbbször felénk fordulva ücsörögnek a székükön a Bagossy Levente által tervezett pódiumszerű, színes égőkkel megvilágított színpadon és beszélnek vagy állnak, és úgy mondják a dialógusokat. Látványelemet nem sokat építettek az előadásba, ám annál több szöveget, amelyet a szereplők a legtöbbször szuggesztíven adnak elő. A szmokingba, csokornyakkendőbe öltöztetett férfiak uniformizált világa éles ellentétben áll a nők elfojtott vágyait jelképező ruhákkal. Benedek Mari jelmezei sokatmondóak: a Varró őrnagy elcsábítására törekvő és egyébként is mindig tetszésre áhítozó Ágika piros ruhája, vagy a fiáért mindenre kész Tótné egyszerű, szürke kardigánja nagyban segíti a színészek munkáját, és sokat tesz hozzá az összhatáshoz.
Lehete még újat mondani erről a ronggyá olvasott és játszott darabról? Minden bizonnyal igen, hiszen éppen ez az ismertetőjele egy klasszikus drámának. A rendezői elképzeléseket pedánsan szolgáló teljesítménnyel rukkol elő a Csuja Imréből, Epres Attilából, Ficza Istvánból, Pogány Juditból és Takács Nóra Diánából álló színészgárda.
A statikus előadásmód és a szövegcentrikusság miatt a virtuális világok korában egy kamasz biztosan nem Mácsai Pál rendezése alapján fog beleszeretni Örkény István remekművébe, de aligha vitatható, hogy az előadás radikálisan szakít a Tóték megszokott értelmezéseivel, és érvényes esztétikai minőséget jelent.
