Bár a látszat az ellenkezőjét mutatja, Thomas Bernhard 1988-ban született darabja nem mindenben állja ki az idő próbáját.

(UTÁNÉRZET)

Finomabban fogalmazva, nem a legjobb irodalmi szövege. Bernhard zseniálisan pimasz írói habitusát ez alkalommal fölülírta az írói énjén fölülkerekedő indulat. Az Anschluss ötvenedik évfordulóján bemutatott darab legnagyobb értéke a bátorsága. A mindent elsöprő lázadó hajlam. És az, hogy a Hitler bevonulásának anno igencsak örvendező, a nemzetiszocializmusra (legalábbis a darab szövege szerint) zsigerileg fogékony, bár ezt bőszen tagadó osztrák népet önnön mivoltával szembesítő szerző partnerre talált a Bécsi Burgtheaterben. Egészen pontosan Claus Peymannban, aki nemcsak, hogy a Burg igazgatója és a német nyelvterület egyik legnevesebb rendezője egy személyben, de ügyeletes fenegyerek is az adott időpontban. (Egy alkalommal például azzal kavart vihart, hogy állítása szerint Kurt Waldheim hátulról nyakon csókolta, miközben gyanútlanul üldögélt a Hotel Imperialban.) A bemutatót követő botrány, miként az alkotók várták, annak rendje és módja szerint végighömpölygött Ausztrián, sőt még a határain is túl. A bernhardi eszme egyik oldalon megteremtette ugyan a maga rajongótáborát, a másik oldalon viszont – mint „az osztrák nép gyalázása” – haragvó elutasításnak ütközött. Színházon kívül és belül.

A darab tematikája, az antiszemitizmusra, a kirekesztő gondolkodásra való hajlam ostorozása a mai Magyarországon enyhén szólva is aktuális. A nyolcvanas évek végi osztrák közeget ily módon könnyen behelyettesíthetjük a jelenkori magyar viszonyokkal. Talán túl könnyen is. Bár Bagossy László, a Kamra előadásának rendezője jó előre megjósolta, hogy a produkció inkább a vájtfülűeket fogja vonzani, és nem kavar majd olyan hullámokat, mint anno a szomszédunkban, a tény azonban tény marad. Az ember mindvégig nehezen szabadul a gondolattól, hogy amit lát, csupán utánérzet. Emlék. Olyan előadás emléke, amely huszonnégy évvel ezelőtt Bécsben szólt igazán nagyot. (Hozzávetőleg akkorát, mintha az itteni bemutató szövegét Kertész Ákostól rendelték volna...) A nehézkes indítás, a monotonul el-elkalandozó figyelem óhatatlanul megkérdőjelezi a mű értékeit, attól a ténytől függetlenül, hogy a történelem fölháborító gaztetteivel a művészet s benne a művészszínház nem tudja elégszer szembesíteni korának társadalmát.

(HŐSÖK TERE)

Az övéit a szimbolikus jelentésű bécsi Heldenplatzra költöztető zsidó családfő – Hitler 1938-ban itt ünnepelte az Ausztriába való bevonulást –az Anschluss után fél évszázaddal ezzel a gesztussal kényszeríti a családját, hogy nap mint nap szembenézzen a rettentő múlttal. Végül ő maga lesz az, aki elsőként föladja, s még a történet kezdete előtti napon kiveti magát a nagypolgári lakás ablakán. A dráma az itt maradottak drámája. Azzal együtt, hogy az elhunyt – Josef Schuster matematikaprofesszor – leginkább csak Zittelnének, a vele közeli, ám végső soron tisztázatlan viszonyt ápoló házvezetőnőnek hiányzik. (Szirtes Ági kellőképp rezzenéstelen alakítása.) A családot amúgy sem a nagy érzelmi kitörések jellemzik. A professzor felesége, fivére és három fölnőtt gyermeke közötti viszony, vagyis a családot összefogó érzelmek eleve meglehetősen hűvösek és kimértek. A bernhardi irodalom tán legfőbb erényeként – mindannyian koruk társadalmának lenyomatai. Rideg magányuk, büszke individualizmusuk, az önmagukra kényszerített érzéketlenség integráns része annak a hazának, ahol születtek, élnek és halni fognak.

Mert bárhonnan is nézzük, Bernhard szövegének központi kérdése a haza, a hazaszeretet. Egészen pontosan annak lehetetlensége. A huszadik századi zsidó sors jó példa erre. Nem csupán a drámai hatás kedvéért. Amúgy pedig a hazaszeretet ellehetetlenülése/ítése a társadalom többségi részét is érinti. Hogyan legyen képes egy haza gyermeke olyan hazát szeretni, amely ciklusonként másként definiálja magát. Hol a határ, kérdezheti magától a huszadik század végi vagy éppenséggel a mai közép-európai, a haza és a mindenkori kurzus között? Mit kell/lehet a hazában szeretni? És mit nem?! Egyáltalán létezhet-e a hazaszeretet, mint fogalom ott, ahol a mibenlétét a napi politika határozza meg? Kétségtelen, hogy Thomas Bernhard dühödt színpadi vitairata a maga szélsőséges túlzásaival együtt ott rejti az okos és kifinomult társadalomkritikust, aki nem csupán saját társadalmát nem hagyja nyugodni, de vegzálja, azaz bősz gondolkodásra kényszeríti az utána következő korokat is.

(GEIST...) Mindenesetre azzal, hogy Bernhard Ausztriát „lélektelen és civilizálatlan pöcegödörnek” nevezte, a hazaszeretet jogát még nem lehet tőle elvitatni. Bár ez az álláspont sokak számára kétségkívül megkérdőjelezhető. Az volt ’88-ban, és az ma is.

Akár e gondolaton is elidőzhetünk az első fölvonás némiképp drámaiatlan drámája közben, mikor is a személyzet két tagjának parallel futó monológját hallgatva a soha nem látott professzort kellene siratnunk. De elidőzhetünk akár Antal Csaba multifunkcionális díszletén. A két szintre osztott tér alsó felén az elhunyt szépen sorba állított cipői. Ruhásszekrény vs. Duna-part. Később ugyanez a tér temetővé, majd családi ebédlővé alakul. Miközben szimbolikusan jelzésszerű, képes hullámzó érzelmeket közvetíteni. Antal tervezte a jelmezeket is. Legérzékenyebben talán a professzor két gyászoló lányáét. Pelsőczy Réka Annájának és Rezes Judit Olgájának már-már az érzéketlenségig elegáns gyászruhája látványos példa arra, hogy a társadalmi viszonyok miként gyürkőznek be a családba. Alaphangon meghatározva a legszemélyesebb érzelmeket is. Az elején még csak Zittelné visszaemlékezéseiből értesülünk, menynyire megvetette a professzor a saját lányait, a következő fölvonásban – a két színésznő precízen kidolgozott gesztusai – arról is tudósítanak, miért. A család hűvös érzelmeit hűvösen kimért szerkezetben kapjuk. Két szikáran érzelemdús fölvonás – a második és a harmadik – ad képet arról, hogyan feszegette Thomas Bernhard a színházi szókimondás határait. Egyszerre múlt ez, és egyszerre a jelenünk. A díszlet szimbolizmusát kézzelfogható térré alakítja a hús-vér figurák realizmusa. Mintha valóságosan létező karakterek jelennének meg sorra, az individualista társadalmak különféle archetípusai – pontosan érzékeltetve az egymáshoz fűződő viszonyaikat is. A professzor feleségeként Bodnár Erika mindent elutasító, merev tekintete a figura sorsát hordozza. Mészáros Béla visszafogottan pökhendi fiúalakja, Kiss Eszter rettenet letaglózta szobalánya, Takátsy Péter szervilizmusból életprogramot gyártó Landauerje, s az Olsavszky Éva–Szacsvay Lászlóféle Liebig házaspár fáradt mosolya mind-mind behozza azt a fajta mély kiábrándultságot, amely az egész társadalom működését meghatározza. Mintha előttünk kelne életre Ausztria egy múltbéli darabja, paradox módon még nagyobb késztetést kínálva arra, hogy a jelenkori szemlélő dekódolja az amúgy is tálcán kínált párhuzamokat. A szöveg akkor izzik föl igazán, mikor megjelenik Máté Gábor szívbeteg Robert Schustere, ez a végtelen cinizmusában is szégyellnivalóan esendő alak, akit halott bátyjához hasonlóan ugyancsak eljutott a professzori rangig. Nemzetét illető túlzó és arcátlan kijelentései mindezzel együtt inkább tűnnek valóságnak, mint fagyos humornak, melytől jeges forróság önti el azt, aki pimasz monológjait hallgatja. Ő maga a bernhardi dühödt irónia.

A bécsi bemutató előtt, alatt és közvetlenül utána tüntetés zajlott a Burgtheater környékén. Megjelentek az ellentüntetők is, ahogy az lenni szokott. A botrány odáig fajult, hogy a további előadásokra rendőri védelmet kellett kirendelni. A budapesti premier után a Kamrából a felszínre érve, a Károlyi Mihály utcában tüntetőknek semmi nyoma. Csend van.