Volt idő, mikor publicisztikai kötetek gyűjtésére fordítottam a könnyebben szerzett flekkdíjakat, alig is számított, kinek a véleménycikkei vannak a borítók között. Ady és Gábor Andor mellett simán elfértek a korabeli és kortárs jobboldali mainstream szerzői, de Déry sem sikoltozott, mikor Kosztolányi mellé került, és a vérszomjas antiszemiták is egész jól elvoltak Bálint György polcszomszédságában. Egy körúti antikváriumban találtam meg Demény Péter és Papp Sándor Zsigmond közös kötetét, Meghívó minden keddre, állt a címlapon, legyen, kifizettem, kétszáz forintot mindenképpen megér, gondoltam, és tényleg. A kolozsvári Polis gondozásában megjelent gyűjteményben a Krónikában Autogram című rovat darabjai olvashatók. Pontos és színes, eredeti jegyzetek ezek, többnyire kulturális témákban. Később, már a személyes kapcsolat okán is hozzájutottam Az éjfekete bozóthoz, P. S. Zs. első Magyarországon megjelent elbeszéléskötetéhez, amivel a szerző 2006-ban az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján képviselte hazánkat. E fordulat bátran nevezhető epic failnek amúgy, Az éjfekete bozót ugyanis már az ötödik könyve volt az akkor magát még leginkább novellistaként exponáló Papp Sándor Zsigmondnak. Mire Az éjfekete bozót megjelent, az író túl volt A 72-es blues-on és az Ahonnan a város című elbeszélésköteteken, ezeket a Mentor gondozta, az Oran veszteglő hajói című esszégyűjteményt meg a Scripta Nagyváradon, és volt ugye ez a Demény Péterrel közös miniesszéfüzér. Az újságcikkeket és az elbeszéléseket olvasva arra gondoltam végig, milyen szépen kifutják, ami bennük van, feszesek, színesek, tele vannak élettel. Egy-egy konkrét problémát, konkrét helyzetet járnak körül, előzékenyen adagolva információt és stílust.

A Semmi kis életekben a Törekvés utca 79. lakóival ismerkedünk. E majdnem négyszáz lapon egy ház mutatkozik be, valahol Erdélyben, tele emlékkel, tele ujjlenyomattal – az ilyen helyeket nem könnyű szóra bírni. A perspektíváért a szerző Gide-nek mond köszönetet azzal, hogy a Pénzhamisítókból választotta az egyik mottót: „Nem egy ember, hanem egy hely történetét szeretném elmondani (...)” A huszadik század volt elég viharos ahhoz, hogy közben jó dramaturg válhassék belőle, fikciós eszközökkel megtámogatva pedig rendes felnőttképeskönyv lehetőségével kecsegtet még egy fészer is – itt egy egész lakás titkaiban lapozunk.

Hiszen a három nagy rész ugyanott játszódik, ugyanabban a lakásban. Schiffer Rudolf és Kuti Márta házasságáról szól az első, s az ő Balázs fiuk eltűnéséről, akit halálra vertek a szekusok, miután elkapták „tiltott határátlépés” közben. (Illetve hát Schiffer Balázs igazi sorsa felől egész végig nem lehetünk biztosak.) A másodikban Gondruék a főszereplők, a harmadikban pedig Novák Eszter unalmasnak cseppet sem nevezhető hétköznapjairól olvashatunk. A negyedik, függelékszerű, tisztán párbeszédes rész már a mai időkből tekint vissza: a lakásban még nincs ugyan internet, de a házba már bekötötték...

És közben, mint egy jófajta krimiben, rendesen kidolgozott hálót sző az elbeszélő a nagy fejezetek köré és közé, az összefüggések és átfedések jóvoltából a különböző sorsok összeadódnak, a semmi kis életekből fontos és nagy történet lesz, szerelemről, aljasságról, kételyről, és a mechanizmusról, amely igencsak vastag gyökeret vert Kelet-Európában a múlt század második felében. Hazugság, zsarolás, besúgás, elhagyatás, öngyilkosság, árulás. Nemcsak a szereplők némelyikét, de az olvasót is sakkban tartja az író a gyakori visszatekintésekkel és –utalásokkal, újravillanásokkal, nézőpontváltásokkal – már épp kezdenénk biztonságban érezni magunkat, amikor jön a zavarkeltés. A sztorik újraértékelése, egy-egy újabb információmorzsa felcsipegetése. Vagy érzékeny odaszórása, ha úgy tetszik. Nem mindig tudjuk, hogy mi van, de egyre jobban akarjuk tudni, hogy mi lesz. Ezért az élményért olvasunk regényeket többnyire.

Az úgynevezett hagyományos történetmesélési módszerek tökéletesen működnek, a kis, már-már novellabetétnek nevezhető epizódok lazán és elegánsan állnak össze egyre nagyobb és nagyobb egységekké, a párbeszédek pedig elsőrangú kötőanyagnak bizonyulnak. A dialógusok fontosságára egyébként – ahogy egy, a Bárka Online-on megjelent interjúban olvasható –, a szappanopera műfaja irányította Papp Sándor Zsigmond figyelmét, több mint száz részt írt ugyanis a Jóban, rosszban című napi kórházsorozatból. Szóval a jó regényhez most például az érdekes tömegcikk gyártásához szükséges rutinon át vezetett az út. És az elbeszélés, valamint a hírlapírás, a szerkesztés mesterségén keresztül. Ezért, hogy a Semmi kis életek olvasása közben eszembe jutnak a kitűnően kidolgozott novellák csakúgy, mint a pontos publicisztikák, ironikus jegyzetek, líraian kegyetlen tárcák. Meg az, hogy a kicsi formák, a rövid műfajok biztos kezű mesterei nem okvetlenül képesek regényben is gondolkodni, miképpen a nagyepika nagyágyúi olykor bizonytalanok lesznek, ha kisebb lakásba kell költözniük. És arra jutok, hogy mégis annak van nagyobb tétje, ha egy novellista belép egy nagyregénybe. Az nem szimpla kaland, az csúcstámadás. A Semmi kis életek: egy saját lobogó odafenn. (Libri)