Ismeretségük milyen jellegű volt? Mikor kezdődött és mennyire volt intenzív?

A mi ismeretségünk gyakorlatilag két évet fog át: 1980–81-et. 1980 nyarán ismertem meg, és azt követően, másodszor csak egy rövid időtartamra találkoztunk, majd harmadszor – és egyben utoljára – akkor, amikor a vers játszódik, abban az időpontban voltunk vele együtt a feleségemmel, Edittel. Akkor az egész napot együtt töltöttük.1

A megismerkedésünk az idő tájt történt, amikor Hajnóczy a Mozgó Világtól megkapta az Aszú díjat.2 Szépirodalmi Könyvkiadónál – ahol a könyveit kiadták – tudtam meg a címét és a telefonszámát. Fölhívtam, hogy interjút szeretnék vele készíteni, mire ő invitált, hogy menjek föl hozzá.3 A nevelőanyja engedett be. Amikor a szobájába beléptem, akkor ébredt és kelt föl Péter. Elég nyúzottnak látszott – a szobája tele üres boros és szikvizes üvegekkel. Megkínált, aztán fölbontottuk az üveg kékfrankost is, amit én vittem. Azzal a tőrrel, amit az ágyból húzott elő, a solingeni acéltőrrel, amire nagyon büszke volt, s amit a vele készített interjúban is megemlítettem (összefüggésbe hozva a Perzsiában is szereplő díszkarddal – mivel az is igazi solingeni volt4).

Én egy fotelben helyezkedtem el, ő pedig a földön ült, egy fürdőnadrágban és egy atlétatrikóban – még abban az állapotban, ahogy felkelt. Iszogattunk, s mindeközben ő fokozatosan nagyon jókedvűvé vált. Elkezdtünk beszélgetni az írásairól. Mondta, hogy iszonyú jó passzban van. Felébred éjfélkor és kimegy a fürdőszobába, konyhába írni. Ám ha végzett az írással, csak altatóval tudott elaludni – ezért aludt még akkor is, amikor megérkeztünk, mert annak sokáig tart a hatása. Ezt igazolandó nem csupán az asztal, de az éjjeli szekrény is tele volt különböző gyógyszeres fiolákkal. Elmondta, hogy ezek nem nyugtatók, hanem altatók. Ebből megértettem, hogy átállt arra, hogy akkor dolgozik, amikor éjszakánként fölébred, még ha ezt követően nem is tud elaludni altató segítsége nélkül.

Szóba került a londoni utazása is. Őt ugyanis az angliai út ösztönözte arra, hogy – magától, autodidakta módon –angolul tanuljon. Elkezdte például újrafordítani O’Neilltől az „Utazás az éjszakába” drámát – Vas István fordítását. Idézek saját, posztumusz interjúmból:

„A nyelvek, mióta az eszemet tudom, rendkívüli módon érdekelnek. Most például, tisztán magánszorgalomból O’Neill-drámákat fordítgatok. »Mert itt van például a Long Day’s Journey into Night, amely véleményem szerint egészen mást – többet! – jelent, mint aminek fordítva van, vagyis nem csupán Utazás az éjszakába…. na és mindez a szöveg egészére igaz.«”

Hogyan volt képes angolból fordítani?

Az angol tudását, mivel én nem tudok jól angolul, nem ítélhetem meg. Ám a fordítói munkája minőségéről már csak azért se lehet véleményem, mert fordítást nem mutatott, csak beszélt róla. Egyébként ő sem tudott jól angolul, szótárból fordított. De nem csupán emiatt gondolom azt, hogy a fordítás Hajnóczynál nem annyira a nyelvi készségtől függött, mindez nála inkább mentalitás kérdése volt. Ezáltal is az angolokhoz akart tartozni, egyfajta – jó értelemben vett –arisztokratizmusból.

Szóba került-e esetleg olyan, ami valamiért nem került bele a megjelentetett interjúba?

Mivel úgy két évvel azelőtt voltak kint a Péterek Bécsben, ahol Mészöly Miklós tartott egy irodalmi estet a részvételükkel a Collegium Hungaricumban, megkérdeztem tőle, hogy ők milyen kapcsolatban vannak egymással. Én ugyanis nagyon kedveltem Mészöly prózáját és örültem neki, hogy ők jóban vannak.5

Erre azt válaszolta, hogy hagyjam őt békén Mészöly Miklóssal, semmi köze hozzá.

– De hát kint voltatok Bécsben, ő nagyon jókat ír rólad, nyilatkozik rólad, szeret téged – ez nyilvánvaló, megjelent az újságban is a közlemény.

– Igen, nekem is megvan a Kurier, amiben benne van, hogy én is felolvastam a Collegium Hungaricumban. De hát, baszd meg, azt gondolod, hogy én ott voltam?! Nem voltam kint, nekem nem volt útlevelem. Ezért utálom ezeket!

Ezzel annyira határozottan lezárta a témát, hogy a többi Péterhez való kapcsolatával már nem is mertem előhozakodni. Még hozzátette, hogy hagyjam, őt nem érdeklik ezek, nincs benne egyik körben sem, mert senkihez nincsen köze. Az a helyzet, hogy őt egyfelől visszautasítják, másfelől pedig – bár ezt így nem mondta ki, csak érzékeltette – visszaélnek a nevével. Mert az ő neve valamilyen értelemben unicum!

Hogyan élte meg Hajnóczy a mellőztetést, a visszautasításokat, amelyek különösen azért visszásak, mivel ő ez idő tájt már meglehetős elismertségnek örvendett? Nem véletlenül, posztumusz megjelent interjúját is ennek a sokkoló élménynek a felidézésével kezdi: „Alighanem Hajnóczy Péter a legjobb magyar író, akit irodalmi lapjaink és folyóirataink az utóbbi időben nem közölnek. Az elutasító levelek – a Jelenkortól az Új Forrásig – ott vannak szobája falára rajzszögezve. (»Kedves Barátunk, mint a boríték vastagságából sejtheted, válaszunk nem kedvező…«)”

Igen, a szobája – mint Mátis Lilla filmjén is megjelenik6 – tele volt e visszautasító levelekkel, meg különböző képekkel. Szisztematikusan gyűjtötte a képeket, hogy a későbbi novelláiba montázstechnikával beépíthesse. A visszautasítások közül engem leginkább Sárándié7 lepett meg. Ő tetőfedőként dolgozott, tehát hasonlóképpen nehéz sorsú volt, mint Péter. Nem értettem, hogy lehetséges, hogy csupán egy szimpla, stencilezett levélre futotta tőle, ahol a kipontozott részre írta be Péter nevét, valahogy így: „Kedves Barátunk, …Hajnóczy Péter ….! Sajnos, az írásod nem tudjuk közölni.”

A megdöbbentő ebben az volt, hogy neki ekkorra már három könyve megjelent! „A fűtő”, az „M” és a Perzsia is –meglehetős sajtóvisszhanggal.

Péter ezzel együtt nem szidott senkit, nem is kommentálta a szobájában kitűzött visszautasító cetliket se, csak érezhetően meg volt bántva, hogy neki, akinek már több kötete megjelent, ilyen stencileket küldözgetnek.

Szerencsére más jellegű leveleket is a falra tett! Láttam például egyet E. Fehér Páltól, a Szovjet Irodalom szerkesztőjétől is, melyben a fiatal szerzőtől – „terjedelmi korlátozás nélkül” –, kéziratot kér a készülő Csehov-emlékszámba.8 Mivel Péter panaszkodott, hogy nincs pénze és a Mozgón kívül sehol se közlik, rákérdeztem, hogy küldött-e nekik valamit.

– Persze, küldtem, de azért nem kaptam semmit, mert az csak három sor volt. Azt írtam, hogy: „Anton Csehov egy kurva jó író, de az Isaac Babel, az sokkal jobb! Üdvözlettel: Hajnóczy Péter”

A publikációs mizériák közé tartozik az is, amit később hallottam Kalász Márton szerkesztőtől.9 Péter ugyanis, felbátorodva azon, hogy az Új Írás leközölte tőle a Perzsiát, bevitte a „Jézus menyasszonyá”-t is. Ezt azonban Juhász Ferenc főszerkesztő visszaadta. Erre ő – hóna alatt a kézirattal –, fölrohant a szerkesztőségbe, hogy megtudja, miért nem akarják lehozni. Érthetően nagyon idegesen, izgatottan – tán’ volt is benne valamennyi –, s cigarettát kért tőlük. Nyugtatgatták, hogy üljön le, várjon – Juhász éppen tárgyalt valakivel. Ám nem tudott várni, hanem újra lement – nyilván inni valamit. Amikor visszajött, már nem foglalkozott semmivel, hanem egyből benyitott. Bentről ordítozás hallatszott. Kisvártatva feldúltan kirohant Péter, aztán Juhász is követte, szitkozódva. A folytatás már közismert: a „Jézus menyasszonyá”-t végül a Mozgó Világ hozta le.10

Beszélgetésünk végén én még – többek nevében – meghívtam Fehérvárra, ahol akkor éltem. De ő kategorikusan elzárkózott attól, hogy mondjuk egy könyvtárban író-olvasó találkozón vagy bármiféle hivatalos rendezvényen vegyen részt. Mert neki ez nem megy, őt ilyenre ne hívjuk. Ám, ha barátilag kap tőlünk egy levelet, akkor nagyon szívesen leutazik.

Amikor aztán jóval később elküldtem a meghívót, már nem jött rá válasz – csak a rádióból értesültem a halálhíréről.

Hangsúlyozom, hogy akkor még –nem olyan sokkal, egy esztendővel a halála előtt voltam nála – erre a közeli végre még semmi nem utalt. Bár már nem úgy nézett ki, mint a könyvei fotóin, de a súlyfeleslegére adott magyarázata – mármint hogy az egy speciális jógagyakorlat hatása – abszolút hihető volt számomra. Akkor még nem volt neki szakálla sem. Nem úgy, mint később – egy év alatt ugyanis rendkívüli módon felpuffadt, legalább 30-40 kilót felszedett magára.

A második, rövid találkozásból mire emlékszik?

Ezután hosszabb szünet következett, majd ’81-ben, valamikor február-március táján, tavasszal felugrottam hozzá. Ám a Mozgó Világ két szerkesztője, Reményi József Tamás és Alexa Károly már nála volt, és nagyon nem vették jó néven, hogy Pétert el akarom hívni, beszélgetni. Nekem olybá tűnt, mintha bezárták volna, hogy írjon. Illetőleg segíthettek neki szerkeszteni, valószínűleg a „Jézus menyasszonya” kötetet. Tehát nem effektív írásról volt szó, hanem inkább egy olyan terápiáról, amivel őt kordában akarták tartani. Én meg csak azért is erősködtem, hogy jöjjön, igyunk valamit a közeli Rózsadomb nevű egységben. Amiben ő szívesen benne lett volna, ám Reményi kerek perec kijelentette, hogy nem mehet sehova.

Megelőzőleg láttam a Mozgóban valamelyik írását, s mivel olvastam, megemlítettem.11 A „Jézus menyasszonya” kötetben megjelentek, illetőleg meg nem jelentek kerültek még szóba, de csak röviden – ez tényleg csak egy pillanatnyi találkozás volt. Általános dolgokról beszéltünk, igazából semmiről.

Harmadik, s egyben utolsó találkozásuk emlékének versben történő megörökítését az író halálhírére újólag feltörő közös élmények ihlették. Megkérem, idézze föl ismét ezt az élményalapot!

Igen, ez volt a harmadik, s egyben utolsó találkozásunk, ’81. május végén, a nyár elején.

Előzőleg telefonon megbeszéltük, és a feleségemmel, Edittel mentünk föl hozzá. Kisvártatva jött a sürgetés, hogy indulnia kell az orvoshoz. Édesanyja már korábban be-benézett rosszallóan az ajtón, de szólni nem szólt. Péter megelőzően csak annyit közölt, hogy injekcióra kell mennie. Végül a felesége, akinek a noteszébe be volt írva, is figyelmeztette, hogy ideje indulni, mert 11-re már várja az orvos. Péter kérte, hogy kísérjük el –ugyanis ő voltaképpen egész nap ráér és örül neki, hogy most végre egy kicsit kiszakadhat. Taxival mentünk. Először elvittük a feleségét a Mátyás pincébe, ahol ő dolgozott. Búcsúzáskor kérte tőlünk, hogy vigyázzunk Péterre, nehogy valami gáz legyen. Az orvosi rendelő a Vígszínház mögötti presszó-étteremhez közel volt – ahonnan ő gyalog ment az orvoshoz az injekcióért – injekciókúrára járt oda. Kérésére beültünk az étterembe, és ott vártuk meg.

Mindezeket így örökítettem meg a versben:

/… / „Amikor felmentünk hozzád

Ági úgy nézett ránk mint valami

gyilkosokra

A szoba üvegtemető

Elhasznált szikvizes és vörösboros

halottak

Délelőtt tizenegy volt és Te az

ágy szélén ücsörögtél

Kerestem az egy éve megismert

colos Hajnóczyt a pólóst a

szénlehordót a fűtőt

de csak M-et találtam

s megkínlódott Lowryt

szakáll bozontjába rejtett

vulkán alatti tekintettel

Kotorásztál az egymásbatolt

heverők között

és a Soproni Kékfrankos láttán

előkerült egy katonai bajonett

 ’valódi Solingeni acél’

– dugóhúzóul…

A taxiban már Ági is nevetett

Amíg az orvosnál végeztél a

Víg színház mögött vártunk

egy étteremben” /…/

Az étteremben történteket viszont nem idézi fel a versben…

Az étteremben zavarban voltam, mivel ő akkor már nagyon felszabadult volt, és nem tudtam, hogyan viselkedjünk. Nála már ittunk egy üveg bort, ehhez Péter ott még rendelt egy üveg bort és 3 deci unicumot, decis pohárban. Teljesen megdöbbentem, erre mondta, hogy ő így szokta, és hogy ha mi nem akarjuk, akkor ne igyuk. És akkor megitta a magáét. Mivel ez még közvetlenül az orvos, az injekció előtt volt, aggódtam, hogy nem lesz-e ebből probléma. Nem érdekelte, sőt, amikor visszajött, még kért egy üveg vörösbort is.

Egyszer csak a magával hozott Skála reklámszatyorból kéziratokat húzott elő, azzal, hogy ez a következő kötete anyaga. Akkortájt gépelte le neki (tudomásom szerint) az anyósa – ugyanis ő kézzel írt. Hozzátette, hogy nem tudja, hogy kellenek-e ezek egyáltalán valakinek.

A „Jézus menyasszonya” anyagát kezdte olvasni az elejétől. Nem a kiadásra elfogadott kötet anyagát, hanem az eredeti, teljes legépeltet – valami másodpéldány lehetett, másolópapíron, mert vékony papíron volt. Az elején sorra kerülő novellák majdnem mindegyike úgy kezdődött, hogy: „A történetünk idején nem kellett menni iskolába, mert az utcánkba bejött egy tank.” Mindegyik ’56-ot idézte – érthető, hogy akkor ezeket nem közölték. A kötetben, mint tudjuk, ezek közül csak egyetlen egy novella jelent meg, a „Viktória”,ami nem csoda, mert a többi sokkal keményebb volt.

Fölolvasás közben Péter teljesen belelkesedett. De a legmegdöbbentőbb az volt számomra, hogy neki mennyire fontos, hogy milyen hatással van ránk. Észrevettem, hogy figyeli az arcomat, hogyan reagálok az írására. Semmit nem kérdezett, hanem rám nézett, és csak akkor folytatta, amikor látta, hogy már várakozom – ha nem tapasztalt volna részemről megfelelő fogadókészséget, akkor nyilván nem olvasta volna tovább! Szóval, ittuk a bort – ő meg felolvasott.

Versében egy másik étterem, a Szófia neve is felemlítődik…

Egy idő után felhoztam, hogy nem ártana ennünk is valamit, erre elmentünk a Szófiába. Ez egy I. osztályú étterem volt, dupla abrosszal, s mi ebédidő táján, úgy 2-3 óra felé vetődtünk oda. Ám akkor már kidőlt a bor és nem is nagyon akartak bennünket kiszolgálni. Nem voltunk részegek, csak olyan furcsán viselkedtünk. Péter ott is egyből elővette a kéziratokat – a felolvasás azonban itt szinte meg sem kezdődött, máris félbeszakadt. Bár nem mondhatnám, hogy a Szófiában felkértek bennünket a távozásra, de azt se, hogy nem éreztették velünk egyértelműen, hogy jobb lenne, ha elhagynánk a helyet. Végül a Belgrád sörözőben tudtunk megkajálni, ahol ő is tovább folytathatta a fölolvasást. Meg kell jegyezzem, hogy itt már kifejezetten számon kérő jellegű felolvasást tartott nekünk! Kikövetelte a reagálásunkat, a véleményünket –valósággal csüngött azon, hogy mit reagálunk…. Mégis, őtőle ez természetesnek tűnt, nem volt benne semmi mesterkéltség. Egyáltalán nem éreztem kínosnak, sőt, rám nagy hatással volt. Mivel akkor már tudta, hogy az ’56-os írásokat úgyse lehet közölni, ezeket olvasta föl legelőbb. Igen, dafke! – ő ezekre volt a legbüszkébb.

Az alábbi sorok már viszont arra utalnak, hogy beszélgetős-italozós együttlétük meglehetősen hosszúra nyúlt:

/…/ „Menetelünk hárman

Edit Te és én

Egymástól lemaradva

a magányos csüggedés

mindannyiunkban

Ki tudja már hogy a hányadik

unicum és bor után

fejünkben a háromórai napkorong

Pokoli fényességű zakatoló sötétségű

Tűz

Behemót capflatás

kezedben a szakadt reklámszatyor

benne

az akkor még közölhetetlen

Jézus menyasszonya

Diaszpórája a lének” /…/

Igen, akkorra már – az egész napos, folyamatos ivászat után, mivelhogy deci unicumokat ittunk egymás után – masszívan berúgtunk. Érezni kezdtem, hogyez így nem mehet tovább – de Péternek esze ágában se volt leállni vagy abbahagyni.

Kérte, hogy vegyünk még valamit, majd fogjunk egy taxit és menjünk föl hozzájuk. Ám erről szó se lehetett, mert bennünket máshová is vártak. A feleségem be is ment az Emkénél az éjjel-nappaliba vásárolni. Kihozott egy üveg vodkát, amit Péter elvett tőle, kicsavarta és megitta a felét. Aztán egyedül lement a metróba. Én utána indultam, s láttam, hogy a már bezárt trafikosokhoz akart bemenni. Kértem, hogy induljunk el együtt haza taxival, de ő inkább a metrót választotta – mi pedig mentünk tovább. Ez már olyan este 8, fél 9 körül lehetett. Akkor láttam őt utoljára.

/…/ „Álltunk az Emkénél

az éjjel-nappali előtt

kezemben félig kiszívott vodkás üveg

és próbáltunk haza küldeni

Te taxit akartál de

akkor taxira már nem volt pénzünk

Lebotorkáltál az aluljáróba

és a trafikot a vasrácsos trafikot a

Metro bejáratának nézted

’Péter menj szépen haza’ – könyörgött

Edit kiabálva” /…/

Ez az emelkedett pokoljárás már-már a távoli rokon, Malcolm Lowry Vulkán alattjának infernális, egyszersmind megtisztító világát idézi fel számomra!

Ez nem lehet véletlen, hiszen Hajnóczy maga is – nem titkoltan – Lowryhoz akart hasonlítani. Láttam nála Lowry arcképét, és megdöbbentem a hasonlóságon: egyrészt a kóros elhízás, másrészt ekkorra már ő is ugyanolyan szakállt növesztett, mint Lowryé azon a képen. Kifejtette, hogy ez a hasonulás nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is igaz: „M” című novellája teljes egészében erről a hasonulásról szól. Külsőben és belsőben is, ráadásul felfokozva, felnagyítva. Mert akit ő magához közel érzett – elsőül Malcolm Lowryt – ahhoz szinte hasonult. Hajnóczy, mint ahogy az írásaiból is, elsősorban az „M”-ből markánsan és kegyetlenül kiderül, mindenben elment a végletekig – ezért a hasonulásért pedig mindenre képes volt. A halál se lehetett a korlátja vagy akadálya, hogy ő ezt végigcsinálja és végigküzdje. Ugyanakkor szabadulni akart a vulgáris megítéléstől is. Attól, hogy őt a segédmunkás, az alkoholista, a gyógyszerfüggő mivoltából ítéljék meg csupán. Mert ő más is, mást is tud, több is ennél!

Lowry tehát egy hasonulás volt az életében, olyan felnagyítása az írótársával közös sorsnak, mely összetartozást, de egyben erőt is jelentett. Ezért is volt számomra megdöbbentő, amikor meghalt.

Az eddigiekből kitűnik, hogy ön –meghaladva a személyes élmények szintjét – írótársként, barátként és rokonszenvező olvasóként is határozott véleményt alakított ki Hajnóczy Péterről. A Hajnóczy-művekben megmutatkozó kapcsolódások-párhuzamosságok, a beemelt szöveg- és képrészletek azt mutatják, hogy Hajnóczy – aki a mindennapi életben nem éppen elfogadó alkatáról volt ismert –számos másféle, nem személyes jellegű irodalmi kapcsolatot tartott fenn –és nem csupán Malcolm Lowryval. Nincs itt valamiféle ellentmondás, illetve. mivel magyarázható ez?

Péter – ahogy a Perzsiában is megörökítette – az iváshoz és a narkóhoz való viszony szempontjából lajstromozta az írókat, tehát a deviánsokat sorolta ide.12 Tudjuk, a magyar irodalom általában nem ilyen, talán csak egyfajta, szűkebb értelemben. Ugyanígy a kortársai, akikkel őt együtt emlegették, túl tiszták, túl sterilek – hozzá képest. Ő ugyanis soha nem volt és nem is lesz ilyen steril író. Mert ő nem irodalmár író.

Mindez nem a felkészültségével függ össze, hiszen ő rendkívül intelligens volt, nagyon sokat olvasott. Meglehet, felkészültebb volt nem egy, úgynevezett irodalmár írónál. De az íróságnak a polgári allűrjei nagyon messze álltak tőle! Mert, ha az íróságot egy középpolgári dolognak fogom fel, akkor ehhez képest Hajnóczy inkább arisztokratikus lélek volt. Ugyanakkor őbenne ez az arisztokrata együtt létezett a segédmunkással. Kötődése az arisztokrata tradícióhoz, a hagyományhoz, ahhoz, hogy a Hajnóczy nevet viseli, több írásában is előjön.

Innen tekintve tehát nem az a kérdés, hogy ő nem tud, hanem hogy nem is akar megfelelni az átlagos, bevett társadalmi létnek. Ennek kialakulását segítette-ösztönözte viszonya a nevelőapjához – akit annyira tisztelt –, meg az általa képviselt értékekhez. Ez ütközött azzal a valósággal, amiben élt. S az ekörül-eközött feszülő konfliktus volt valószínűleg az őt gondolkodásra, írásra ösztönző erő.

Ilyen helyzetben nyilvánvalóan kialakul egy túlméretezett meneküléstudat is. Ennek egyik jele például, hogy mondjuk nem szívesen megy be a szerkesztőségbe – s ez nagyon sok olyan embert megérint, akinek hasonló a mentalitása. A Hajnóczyhoz hasonlóan duplán vagy százszorosan sérülékeny, sérthető és érzékeny ember – hozzá hasonlóan – szintén csak úgy tud bemenni egy ilyen helyre, hogy előtte iszik, illetőleg azért iszik, hogy be tudjon menni. Ebben a helyzetben az alkoholnak egyfajta feszültségoldó szerepe volt nála. Ugyanakkor azonban létezett őbenne egyfajta gőg is ezzel az egésszel szemben, ami belőle a szorongást kiváltotta. Abban, hogy Hajnóczy degradálóan nyilatkozott Mészölyről és másokról, tehát benne volt a büszkesége mellett a sebezhetősége is. Amikor őróla – a tények ellenében – azt állították, hogy ott volt Bécsben, a Collegium Hungaricumban, s ő emiatt – mert olyan típus volt – úgy érezte, hogy megalázták, akkor ezt a görcsöt soha nem tudta feldolgozni. Nem tudom elképzelni, hogy jó kapcsolatba kerülhetett volna egy olyan értelemben vett irodalmi íróval, mint Mészöly Miklós, Nádas Péter vagy Esterházy Péter. Mert neki az írás nem olyan életforma volt, amit úgy űzünk, mint a többi mesterséget. Hangsúlyozta, hogy ő a vérével ír! Számára nem a mindennapi létezés rutinja volt az írás, amit az is kifejezett, hogy kézzel írt, s emiatt is nagyon sokat küszködött.

Be kell valljam, ennek a különbségtételnek a tudatosítása számomra is problémát jelentett, hiszen én Mészölyt rendkívül tisztelem, az írásait meg nagyon szeretem. Tehát, ha én külső olvasóként vagy irodalmárként közelítem meg a kérdést – úgy, hogy nem ismerem a személyeket –, akkor fel sem merülne bennem, hogy bár Mészöly kifejezetten szerette Hajnóczy prózáját, ő viszont nem olvasta Mészölyt. Hiszen számomra is az lett volna az evidens, hogy ő is így van vele! A fentiek tárgyi igazolására még annyit: Hajnóczy szobájában soha nem láttam kortárs magyar irodalmat.

Őt nem irodalmias érdeklődés jellemezte, hanem egyfajta speciális érdeklődés, mint például a keleti kultúra iránti figyelme. Az olvasottsága is egy speciális olvasottság volt. Nyilván nem véletlen, hogy az az egyébként mindennapos, megszokott mozdulat, hogy leveszek a polcról egy könyvet, nála nem volt megvalósítható, egész egyszerűen azért, mert olyan, mint könyvespolc az ő lakásában nem létezett. (Mindössze egy üveges könyves szekrénye volt, abban pedig a saját könyvei néhány példánya mellett egy japán regényre, egy O’Neill-kötetre, s egy büntető törvénykönyvre emlékszem.)

Csak azzal foglalkozott, ami érdekelte! S abba bele is vágott, annak mérlegelése nélkül, hogy a felkészültsége elegendő-e a megvalósításhoz. Csak azért is belekezdett például abba, hogy angolból lefordítsa ezt és azt a művet – ami más számára irreális erőfeszítés vagy csak egy nagy kaland lehetett volna. De ő komolyan vette, azonosult a feladattal, s teljes átéléssel nekifogott – ugyanúgy, mint ahogy a vérével írt.

Ez a „vérrel írás” manapság, amikor olyan fogalmak, mint az író társadalmi felelősségvállalása, az író küldetése, a valóságnak (melyiknek?) való megfelelkezés és hasonlók anakronizmusnak hat. Az irodalom mindinkább saját magával, pusztán a szöveggel van elfoglalva.

Hajnóczy mindig, életével és műveivel is hangsúlyozta:

– „Én a véremmel írok. Én nem tudom távol tartani magam se a szövegtől, se pedig a tényektől, amik velem történnek.” Emiatt egy olyan, világszerte ünnepelt író, mint Malamud13 az ő számára teljesen érthetetlen és érdektelen valaki volt, mert kívül tudott maradni a saját szövegén. Elismerte, hogy rendkívül technikás, minden, de ez nem számít, mert ő nem a vérével ír.

Bevallom, én ezt sokáig nem mertem se kimondani, se leírni, de a fentiekből következően – bármilyen morbid is –Hajnóczy Péter azáltal és akkor vált igazán hitelessé, amikor meghalt. Akkor is, ha – s ezt hangsúlyozom –, én nem hiszem, hogy ő meg akart halni.

(Budapest, 1990. május 24. Az interjú hangfelvétele a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában hallható.)

JEGYZET

1 Tódor János: Zakatoló sötétségű Tűz Hajnóczy Péter halálára c. versét említi. In: Kortárs, 1981/12. sz. 1939–41. p.

2 Az „5 puttonyos Aszú díj”-ra kiválasztottakról a folyóirat 1980. decemberi számának hátsó belső borítója tájékoztat: /…/ „A folyóiratként ötödik éve megjelenő Mozgó Világ összesen harminchét száma alapján a szerkesztőség tagjai titkos szavazással választották ki azt az öt művészt, akiknek verseit, prózaírásait, szociográfiáit, tanulmányait és képzőművészeti alkotásait a legfontosabbnak, a lap egész tevékenységére nézve meghatározónak találták: Petri György költőt, Hajnóczy Péter írót, Tar Sándor szociográfust, Swierkiewicz Róbert képzőművészt, a tanulmányírók közül pedig Szilágyi Ákost.”

3 Tódor János: Embólia úr 1980. Posztumusz interjú Hajnóczy Péterrel. Árgus, 1990. 1. sz. 31–32. (Második publikációja az Árgus folyóirat Hajnóczy-emlékszámába is bekerült. 2004/11. 78–80. p.) Mint a szerzőtől megtudtam, az interjút eredetileg a Fejér Megyei Hírlapba szánta, de a közlése végül is meghiúsult.

4 „Természetesen tisztelem apám emlékét és azt a bizonyos történelmi nevet, amelyet viselt! Mert hol van példának okáért apám tiszti díszkardja – egyébként olyan kard volt, mint az igazi, acélból készült, még a gondos kezek munkája által beléedzett vércsatorna is látható volt a kardon; az igazitól talán csak abban különbözött, hogy nem volt élesre köszörülve – hol van hát az a tiszti díszkard, amellyel apám a Piavénál és Monte St. Gabrielnél rohamot vezényelt az első vonalban?! A Bizományi Áruház vásárolta meg azt a kardot és én elittam az árát.” Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából (id. kiadás 315–316. p.)

5 Az irodalmi estet 1979. június 6-án rendezték. Résztvevők: Bereményi Géza, Esterházy Péter, Lengyel Péter, Mészöly Miklós és Nádas Péter. Hajnóczy Péter művét távollétében olvasták fel. Mészöly Miklós összehasonlító jellegű elemző előadással ajánlotta a közönségnek a fiatal írókat, leginkább a meg sem jelent Hajnóczyt méltatva később „Bevezető egy irodalmi esthez” címen megjelentetett írása tanúsága szerint. (Mozgó Világ 1980/1. sz. ill. Mészöly Miklós „Érintések” c. kötete – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980, 122–126.) Az irodalmi estről l. még Mészöly Miklós megemlékezését az interjúkötetben (127–128. p.)

6 Mátis Lilla: „In memoriam Hajnóczy Péter” című 1985-ös fekete-fehér filmjének születési körülményeiről l. bővebben a szerző „Beszélgetés Hajnóczy Péterről Melis László zeneszerzővel, két ülésben” c. interjúját. (Életünk, 2008, 11–12. szám, 39–40. p.)

7 Sárándi József (1945–) író, költő, abban az időben a tatabányai Új Forrás szerkesztője.

8 A Szovjet Irodalom, mint a Magyar Népköztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szovjet Írószövetség folyóirata az 1980. januári számot Csehov emlékének szentelte – az író születésének 120. évfordulója apropóján. A tiszteletadás részeként kortárs hazai írók – köztük Hajnóczy Péter – véleményét is kikérték, s a kötélnek állók rövid írásait az emlékszámban lehozták, az alábbi bevezetővel: „Az író csodája – Mai magyar írók válaszai a szerkesztőség körkérdésére. Anton Pavlovics Csehov művei szinte megszületésük pillanatától részeseivé váltak a magyar szellemi életnek. Úgy éreztük tehát, szükség van arra is, hogy megmutassuk a mai magyar irodalomban, írókban élő Csehov-képet is. Levélben kértük válaszaikat a következő kérdésekre: Csehov melyik alkotása jelentette az ön számára a legmélyebb élményt és miért? Mi lehet – az ön véleménye szerint – Csehov üzenete a ma embere számára? A beérkezett válaszokat az alábbiakban közöljük.” A válaszadók Duba Gyula, Goda Gábor, Gyárfás Miklós, Jókai Anna, Kardos László, Karinthy Ferenc, Oláh János, Páskándi Géza, Sőtér István, Szakonyi Károly, Száraz György, Vas István, Vámos Miklós és Vészi Endre voltak. (Szovjet Irodalom, 1980/1. szám 105–115. p.). E. Fehér Pál (1936–) Rózsa Ferenc-díjas újságíró, kritikus. 1975-től a Szovjet Irodalom szerkesztője, a Csehov-emlékszám időpontjában főszerkesztő-helyettese.

9 Kalász Márton (1934–) kétszeres József Attila-díjas költő, író, műfordító, 1970–85 között az Új Írás rovatvezetője.

10 Megjelent a Mozgó Világ 1980. augusztusi számában. Erről l. még Veress Miklós megemlékezését a szerző „Beszélgetések Hajnóczy Péterről” című interjúkötetében (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 41–43.). Módos Péter, aki ez idő tájt szintén az Új Írás szerkesztője volt, ezt a nézeteltérést Hajnóczy és Juhász Ferenc között (ha volt ilyen egyáltalán) nem tartja jelentősnek, legalábbis olyannak, ami kettejük későbbi jó kapcsolatán érzékelhető nyomot hagyott volna. (Az egykori beszélgetés publikálásra történő előkészítése folyamatban.)

11 A „Jézus menyasszonya” a folyóirat augusztusi számában, míg több kisebb novella a novemberiben jött le. Ezek közül „A pad”, a „Galopp”, a „Kétezer”, „A rakaszolás”, A kopt nők” az „Embólia kisasszony”és a „Veseszörp” bekerült az 1991-es „Jézus menyasszonya kötetbe is, míg „A kéz”, és a „Hair” már csak a gyűjteményes kötet hátrahagyott írásai között kaphatott helyet. (Hajnóczy Péter művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982.) A találkozás időpontja körül a Mozgó Világ nem közölt Hajnóczy-írást, ezután már csak az 1981. augusztusi számban – mely halálhíréről is beszámol – találhatunk tőle művet, a „Dinamit” c. drámát.

12 „Elvégre az iszákosság az ő esetében munkaártalom: minden valamirevaló író részeges volt, és ha éppen nem írt, ivott, mint a gödény, csak kapásból, a példa s az önigazolás végett felemlítve néhány nevet: Vörösmarty, Ady, Krúdy, a morfinista Csáth Géza és a legkedvesebb magyar írója: Cholnoky László. Aztán Edgar Allan Poe, E. T. A. Hoffmann, Ambrose Bierce, Malcolm Lowry, Dylan Thomas, Faulkner, F. S. Fitzgerald, O’Neill, Jack London (A Sárga Sátán szerzője), Ken Kesey és A vak bagoly perzsa írója: Szadek Hedaját; mindkettő kábítószeres és folytathatná a sort, folytathatná a szomorú névsort, de mi értelme volna…” Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából (id. kiadás 357. p.)

13 Bernard Malamud (1914–1986) regény- és novellaíró, a XX. századi legismertebb amerikai zsidó szerzők egyike (Saul Bellow és Philip Roth mellett).