Mácsai Pál rendezésében két figura párbaja ez az abszurdoid: a kék sarokban Tarelkin (Debreczeny Csaba) aki eltemeti önmagát, hogy egy másik (lakótársa) ID-jével (maszkjával, ruhájával) elrejtőzhessen. Persze leleplezik, de nem eléggé: ezért aztán innen indul egy sajátos Doppelgänger játszma, a zsaruk már kettős alakban kísértő-feltámadt rémet vizionálnak…). Itt, a párbajban a piros sarokban nem is a főrendőr, hanem egy főtörzs, nevezett Raszpljujev (Vajda Milán) ugrál, akinek az a mániája, hogy: „mindenkit letartóztatni”. Egy alkalommal a közönség felé fordítja a stilizált kihallgatási lámpákat és így körbe mutat: na, most mondd meg, ki ártatlan ott lenn a zsöllyékben. Szóval: „mindenkit”.

Gondolnád, egyszerű a képlet: ilyen egy diktatúra. Mácsai rendezése azonban csak látszatra játssza ezt a pókert. Az előadás ugyanis e szatíra több rétegét villantja fel. Itt van mindjárt a legfontosabb: a rendőrségi vallatásokon addig dolgozzák Tarelkint, amíg az át nem alakul lojális, mindenre (és mindennek az ellenkezőjére) is képes csinovnyikká. Kedves-nyálas, kenyérre kenhető figura búcsúzik az előadás végén: ha netán hamis tanúra, hivatali pecsétre, csókosok támogatására van szükséged, fordulj hozzá, diszkont áron megúszod.

Fontosabb a darab másik rétege: a ketrecharc, amiben a Gépezet önmagát zabálja fel. A főtörzs a Kapitány beosztottja, ez utóbbi, Gyabronka József megformálásában debil ugyan, de jól tartja magát, dacára annak, hogy lövése sincs, mit is kéne csinálni. Ugyanis az ügy bonyolult: Tarelkint nem lehet csak úgy agyonverni, ki kell tőle csikarni valamit, de hogy mit, azt egyikük se tudja. Így nyílik tere Raszpljujevnek az őrülethez.

E ketrecharcban egyébként hárman birkóznak: Epres Attila (a Méltságos, nevezett Varravin, aki jobban retteg, mint Tarelkin, az áldozat); a főtörzs, aki kavar, bár nem tudja mit, és a Kapitány, aki csak nadrágja búgjára vigyáz. Ezek hárman egymást gyötrik, egyiknek sincs fogalma, mit kéne csinálni, a fogak kiverésénél több nem jut eszükbe, ezért igazából csak egymást furkálják. A darab clou-ja, hogy Epres/Varravin, a Méltságos nem árulja el, hogy neki a Tarelkin által dugdosott, ám őt életveszélyesen kompromittáló levelek kellenek. Így a pincebeli hierarchia nem is tudhatja, mit kell kiverni az áldozatokból, ezért csak szadista trükkökről meg a Szent Anna rendről álmodoznak… Ez Szuhovo-Kobilin abszurd/groteszk filozófiája: a „hatalom” csak látszatra monolit: benne egymást ölik a sarzsik, erős emberek, al- és főosztályok, emeletek, pincék, érdemrendek. S van még egy harmadik réteg is – bár az előadás ezt nem aknázza ki – hogy ebben a világban a Nagy Embernek egy ilyen kis féregtől kell rettegnie. A félelem körbejár. Abszurdisztánban vagyunk.

Itt mindenki olyan, mintha más lenne, de mégis az, aminek látszik. A rendezés persze rá is játszik erre a kétértelműségre. Az orvos (ilyesmi kell a harmadfokú vallatáshoz) dr. Unmöglichkeit (Máthé Zsolt), rosszul beszéli a nyelvet, ügyetlen balfasz, de jól belezi ki áldozatát; Papagájcsikov kereskedőről, akiről az őrsön úgy vélik, jól el fogják agyabugyálni – először is kisül, hogy nő játssza (pompás Bíró Kriszta, amúgy több szerepben is), aztán meg hogy olyan blazírt cinizmussal rakja ki a főnökség asztalára az egyre nagyobb köteg pénzeket, hogy végül győztesen hajlonghat kifelé. A Földbirtokost is nő alakítja (Takács Nóra Diána), közhely-színfolt: az indító nagy pofa a Cég némi kezelése után átmegy nyusziba: örül, ha mezítláb megússza…

Epres Attila a Méltságos, karikatúra: őrült alak, ám egyben félelmetes figura (egyik szeme üvegből, kicsit emberibben villog, mint a másik, az egészséges…). Epres pompásan zsonglőrködik e három variánssal. Nagy dobás, hogy a játék indítását kivéve csak ritkán kerül elő, innen sejtjük, hogy ő kavarja a lapokat, és csak ritkán villantja fel, hogy igencsak be van szarva. Egyszer ugyan átmegy az ordítozó Polutatarinov kapitányba, de ez a csel nem jön be: Epres sejteti, hogy csak tesztelt egy trükköt, s mikor az nem jön be, azonnal kapcsol: háttérből kell mozgatni a gépezetet, a félemeleti mellékhelységből.

Ezt a steril őrületet pompásan tálalja a színpadi tér: egy fehérszürke doboz (díszlet: Izsák Lili), benne két szék, egy asztal, valamint egy félemeleti ajtó, onnan lefelé lépcső. Felül felirat: „félem le”: a hiányzó betűk leestek mán, mint valami lestrapált egészségházban… Mert e karneválban a félelem megy körbe-körbe: mindegyikük retteg valamitől.

És akkor az est telitalálatáról: Debreczeny Csabáról. Áldozat helyett valami ragacsos zsarolót játszik, szánni való selmának látszik (nevetni is lehet rajta), de megéri a pénzét. Igaz, hogy a rendszer taposta féreggé, de azért rá is dolgozott, nyílt színi átváltozása (Tarelkinből szobatársává, a halott Kopilovvá) – kívül (maszkban) és belül (habitusban) emlékezetesre sikerült: ez a fiú komoly tehetség. (Maszk és ruha: Nagy Fruzsina). Az előadás rejtvénye, hogy folyton azt keresed, mi benne az aktualitás, hisz annyi minden utal ilyesmire, ugyanakkor szinte semmit se találsz, ami a jelenünkre célozna. És mégis… Ez az „és mégis” a produkció groteszk üzenete.