Már első olvasatban látható, hogy verseinek java a divatos szövegirodalom szintjét meghaladó színvonalú. A szövegirodalom a poézis lírai többletét önreflexív szójátékokkal pótolja, holott a szójelek csak akkor képesek feltöltődni a textust megképző helyi érték jelentéstöbbletével, s válhatnak a szöveg jellegadó, kicserélhetetlen építőköveivé, ha a létteljességre reflektáló élményimpulzusok foglalatai. Szentmártoni versei is ott erősek, ahol állják a forma fegyelmét, ahol a költemény építőkövei a létteljességre reflektáló élményimpulzusok.

Munkái közül azok hordozzák a líraiság többletét, melyeken érződik a versek dialogicitása, annak lehetősége, hogy poézise olvasataiban is megőrizi érvényét, hogy olvasataiban is képes érzékeltetni a műben működő igazság aktuális élményét. Szentmártoni már kialakította a maga egyedi nyelvhasználatát, a szemantikai feltételek közül már birtokában van annak a poézisteremtő eszköztárnak, melynek alkalmazásával a szójelek viszonyhálózata által akár úgy is megképezheti a verstestet, hogy abban a személyiség és az igazságként felismert kortapasztalat egymást innoválva csillanjon össze. A multivaleritásnak ez az önmagán keresztül érvényesülő képessége teszi érdekessé, sőt, izgalmassá verseinek szövegpotenciálját, hiszen az így megképződő korpusz számos esetben már egy újdonsághordozó költészet lehetőségét vetíti elénk.

Ám ahhoz, hogy mindez ne csupán lehetőség maradjon, elengedhetetlen, hogy a líraiságot a környezeti beágyazottság impulzusai is megtámogassák. A gyűjteményben számos olyan verssel találkozhatunk, amely e líratechnikai lehetőség normaigényéhez igazodik. A kronológiai és a tematikus felosztásokon túl a gyűjtemény anyagát tehát érdemes a többértékűség szempontjait is figyelembe véve áttekinteni. E szempontrendszert követve a válogatásból a Ripolus-verseket, s a tematikailag ezekkel rokoníthatókat emeljük ki, mint olyanokat amelyekben a nyelviség és a környezetiség értékforrásaiból egyaránt táplálkozik a poézis.

Tulajdonképpen életszerű, ha az értelmezés gesztusai, olykor világnézeti trópusokat is megnyitnak. Ezért szinte természetes, ha meg-megtestesülvén, a sorok között a politikum is meglebben. Ám a meglepő, avagy az újdonsághordozó értékekhez elkalauzolni minden esetben csak a tárgy- és a szakszerűség képes. Ezért gondoljuk, hogy pl. az allúziók fokalizálása okán a Befejezetlen vers önmagunk állásáról (226), című, akár a Szentmártoni poétika egyik státuszverse is lehetne. Van „aki összezárt szájjal él, s van ki énekel, / van akit semmi, s van akit minden érdekel, / van kire fölnézek, de van aki hitványabb lett, / van aki Drogo, Ulysses, Ripolus, Hamlet, / van aki elítél hétfőn, kiszolgál kedden … / Van akit harminc év alatt észre se vettem” – írja méltán közismert és kedvelt versében. De ha a környezet, a nyelviség és a forma gyűjtőlencséi az allúziókban gazdag valóságtémát nem pontosan a líraiság tárgylemezére fókuszálják, akkor, bár színekben, s fényekben gazdagabb, de mégis homályló képet kapunk, akkor a vers nem válhat a poétikai háló egyik élménygyűjtő centrumpontjává, hanem csupán egy dúsított, ám tovább fókuszálandó allúzió marad. Hiszen tudjuk, a cím az Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak c. József Attila-opus átirata. Van „aki tud még sírni, van aki elfelejtett, / van ki nevetni tudna, s ki lázadna benned, / van ki egyiket sem, mert nincs már mi ellen égni; / bizonytalan emlékekért homályba lépni / oly hasztalan: kétes hősből fehér bohóc válhat, / míg piros-orrú álmai közt elhintázgat”. A kétes bohóc piros orrú álmait akár metaforának is tekinthetnénk, amiről az olvasóknak eltérő olvasatai lehetnek, ám a történelem lezajlott eseményei tények maradnak, s elgondolkodtató, ha ezekről érvényes sorokat végül is nem a mi költőnk versében, hanem a klasszikus előd munkájában olvashatunk: „Ha beomlanak a bányát / vázazó oszlopok, / a kincset azért a tárnák / őrzik és az lobog”.

Szentmártoni érzi, hogy az esztétikumképzés mennyire képlékeny, labilis terepén jár. Keletkezési évszámokat nem közöl a könyvben, az Utóhangban azonban fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „a Ripolusok éjszakája alá azért írtam oda 2006 júliusát, mert magam is megdöbbentem, amikor a benne leírtak augusztusban és szeptemberben valóra váltak. Így a dátummal mindenképp meg akartam örökíteni azt a tényt, hogy ebben az esetben nem a krónikás íratta velem a verset, hanem valaki más, egy látnok, hihetném, ha nem ódzkodnék a nagy szavaktól” (253).

De ki ez a Ripolus voltaképpen? A szerzői utalások szerint egy csavargó, egy koldus, egy hajléktalan, avagy tágabb kitekintésben ő a rendszerváltás veszteseinek a szimbóluma. Egyre „többen … sodródnak ki sikátorokból, aluljárók telefonfülkéi mellől, szétrugdalt padok közül, hidak alól … szétázott kartondoboz-szárnyaikkal, fekélyes kezükben szórólapok”, „ott lobog kezükben egy szép új világ, bor- és ürülékszag felhőjébe vonva”. „vonul, hömpölyög ez a sötéten komorló, lerongyolt, megvakított, mindenhonnan kiebrudalt zombisereg”. (Ripolusok éjszakája, 210, 211). Ripolus tehát a kiszolgáltatott ember. Az a gyökértelen(né tett) védtelen, akinek egyre nagyobb tömeggé rekrutálódó seregeit manapság konzumidiótának szokás nevezni, de akit a húsz éve makacsul érvényesülő elszegényítő folyamat lassan már az elemi vásárlói státuszától is megfoszt. Ripolus tehát a honi nincstelen. Az a munkalehetőségeitől elválasztott, ezért, enyhe eufemizmussal szólva, korlátlan szabadidővel rendelkező, nem termelő fogyasztó, akit ebbéli kiszolgáltatott, ellehetetlenített helyzetéből, egyéb lehetőség híján majd az új társadalomnak kell, (valószínűleg a profitmaximalizáció rovására) kimozdítania, emberi méltóságába visszahelyeznie.

De Ripolus a Szentmártoni-líra egy, a szó szoros értelmében vett általános érvényű szereplője is, hiszen San Juanban is felbukkan: a kocsma padkáján „megláttuk Őt: szorosan lezárt szemmel, / tátott szájjal, laskagombányi fülhallgatóval fején, / míg egyik kezében cigaretta füstölt, másikból meg sör csordogált, / Ő ott keringett valahol a latinzene világűrjében, / embriópózban, védtelenül is önfeledten…” (Ripolus San Juanban, 211). Ripolus tehát a globális nincstelen.

Szentmártoni érzékeli, hogy az esztétikumképzés mennyire képlékeny, labilis terepén jár. Hogy akár a líra logikáját segítségül hívva is meglehetős pontossággal tisztázható, hogy a versben 2006 júliusában váteszi módon fölrajzolt és ősszel bekövetkezett eseményeknek mik lehettek az okai. Hogy az események okának mennyiben tekinthetők a korabeli belpolitikai ellentétek és mennyiben annak a globális folyamatokat már jóval korább óta tapasztalhatóan irányító, obligát láthatatlan kéznek a hatásai. Szerzőnk érzékeli, hogy ha a műalkotás koherenciáját nem a külső (a globális) és a belső (a 2006-os események) funkcióit összekapcsoló logika képzi meg, ha a lírainvolváló logika nem egyszerre és azonos módon érvényesülhet a mű eme két, egyneműséget biztosító tropikus dimenziójában, akkor ez a diszkrepancia a műalkotás koherenciáját megtartó folyamatokkal ellentétes, a mű esztétikai értékét erodáló hatásokat fog kelteni. Ugyanakkor Szentmártoni azzal, hogy lírájával társadalmi jelenségek felé fordul, máris felülmúlja számos (poéta) kortársát. De addig, amíg poézisében a valóságtémát nem a műegész koherenciáját involváló logika fókuszálja lírává, költészete annak ellenére, hogy már körvonalazódik benne egy újdonsághordozó, az emberi emancipációs irályokat is magába foglaló lehetőség, aligha bontakozhat ki a nagy elődök színvonalán.

Gyűjteményét átolvasva, ezt vonhatjuk le tanulságul.

No meg azt, hogy egyébként pedig a lehetőség adott.