A játéktér zsúfolt, telített akár maga az előadás. A díszlet minden elemének külön funkciója van, és szerephez is jut az előadás során, hogy ne csak látványt és atmoszférát teremtsen, de fokozatosan életre keltse a teret, melyben mintha már jóval ezelőtt megállt volna az idő. Szürke, barna, fekete tónusok dominálnak a lepusztult kávézóban, mely működik is, meg nem is, átépítés alatt áll is, meg nem is. A berendezés leginkább a múlt század közepének hangulatát idézi, de mégsem lehet teljes pontossággal behatárolni, az viszont bizonyos, hogy Moliére korának, a Napkirály udvarának pompáját csak egy falfestmény idézi, mely más díszletelemhez hasonlóan, több mint egy egyszerű díszítő kellék. És persze ott a zongora, a darab másik kulcseleme, mely szinte együtt él/lélegzik a történésekkel. Ez Scapin megnyugvása, vagy ha kell ihlete a szemfényvesztéseihez. Helmut Stürmer színpadi látványa most is szerves része a Silviu Purcarete teremtette világnak, elválaszthatatlan egységben működik azzal. A szöveg is a díszlethez méltóan modern. Rideg Zsófia fordítása, mely kifejezetten a debreceni előadáshoz készült, ötletesen, sok nyelvi leleménnyel és pergőbb párbeszédekkel magyarítja és korszerűsíti Moliére sorait, hogy a mai közönség fülének se hangozzon avíttnak az 1671-ben megírt szöveg.

A darab maga már korántsem ennyire időszerű. A karakterek olyan alapvető emberi tulajdonságokat karikíroznak, melyek időtlenek ugyan, de az alaphelyzet: a fiaikat mindenáron előnyös házasságra kényszerítő apák és a haragjuktól rettegő ifjak története már nemigen áll meg mai környezetben. Ráadásul a szerelmes ifjak is kicsit túl lettek rajzolva, jellemükben éppúgy, mint külsőleg, mely kétségtelenül az előadás legmulattatóbb pillanatait hozza, a bökkenő viszont az, hogy ezek az fiúk legkevésbé szerelmesnek látszanak. A mimózalelkű Octave-nak (Rácz József) még jut is pár közös pillanat kedvesével, Jácintával (Szűcs Kata), de Leander (Mészáros Tibor) kitömött pocakjával, szemüvegével és kis hátitáskájával inkább jóllakott napközis, mint hősszerelmes, akit többet látunk szendvicseinek bűvöletében, mint a szerelem mámorában. Az apák Argante (Varga József) és Géronte (Garay Nagy Tamás) meg inkább csak saját tekintélyüket, no meg a pénzüket féltik, fiaik jövője miatt nem apai szeretetből mutatnak aggodalmat. A lányokra, Jácintára és Zerbinette-re (OroszMelinda) nem osztott sok szerepet a szerző, Purcarete persze elhintett némi utalást arra, hogy talán mégsem olyan ártatlan tünemények, amilyennek szerelmeseik képzelik őket. Ebből adódik a darab pikáns vonása, például, amikor a szerelmese örök hűségében kételkedő, aggályos és igencsak alulöltözött Jácinta figyelme egyszer csak Scapin felé fordul. Ott van még Scapin és a két hölgy ménage á trois-ja takarón, nem is beszélve Zerbinette és a megvert és összetört apa és jövendőbeli após Géronte, szokatlanul intimre sikeredett első találkozásáról, de mindezek csak villanásnyi epizódok, inkább lehetőségek maradnak, és nem válnak bonyodalmat hozó helyzetekké. Pedig mennyivel izgalmasabb lenne a történet, mely ennél szimplább mederben csordogál és sokkal egyszerűbben, talán túlságosan is egyszerűen oldódik meg. A megoldásban egy harmadik nőalaknak, a festményből megelevenedő Nérine-nek (Oláh Zsuzsa) van kulcsszerepe. Itt sem maradhat el a néma szereplő, az előadás mozgatója. Purcarete előző debreceni rendezésében, a zseniális A tüzes angyalban Trill Zsoltra jutott a szerep, aki elismerést érdemlően oldotta meg feladatot. Olt Tamás szerepe ezúttal nem teljesen néma és jóval kevesebb akrobatikát kíván. Az általa megformált Carle kimért és méltóságteljes, néha inkább csak lomha, de legalább kellően blazírt és jó ellenpontja viszont a másik szolgának, a szertelen Szilveszternek (Vranyecz Artúr). Carle egyszerre külső szemlélője és a cselekmény továbbgördítője, noha én hiányoltam belőle egy igazi pozőr eleganciáját, az attitűdből és nem csupán merevségből fakadó tartását. Az előadás kulcsfigurája azonban kétségtelenül a címszereplő Scapin, akinek a szerepét Trill Zsolt vette át Cserhalmi Györgytől, így örök talány marad, hogyan is oldotta volna meg Cserhalmi a figurát, bár Trill Zsolt dinamikus és kifinomult játékát látva nincs igazán időnk ezen töprengeni.

Trill ismét nagyszerű, a tőle megszokott energiabedobással hozza a kisstílű, de elmés szélhámos karakterét. Scapinje bölcs, fölényes és kicsit életunt, de még megvan benne a tűz, sőt, ha szélhámosságról van szó, kisfiús huncutság csillan a szemében. Trill megtanulta kirobbanó energiáját kellő nyugodtsággal ötvözni, és a darab kívánalmaihoz alakítani. Egyik percben úgy tűnik már lehiggadt emberrel van dolgunk, túl mindenen és messze minden bizonyítási kényszer fölé emelkedve, de kiderül, csak a megfelelő hívó szóra van szükség és kamaszos hévvel veti bele magát az újabb csínytevésbe.

Scapin karaktere a legkidolgozottabb, míg a többi meglehetősen egysíkúnak tűnik, de egy komédiától nem is várunk ennél komolyabb mélységeket, az önfeledt szórakozást és a nevettetés azonban jogos elvárásnak tűnhet. A humoros karakterek, a helyzetkomikumok, az élcek és poénok ellenére Purcarete rendezése ritkán kacagtat. Az előadással kapcsolatban repkedő jelzők „burleszk-komédia”, „olasz farce”, „commedia dell’arte”, „vérbő komédia” inkább csak ígéreteket hordoznak. Nyomokban fellelhető ugyan mind, de az összhatásban mégsem dominálnak. A debreceni Scapin fajsúlyos művészi alkotás. Trill Zsolttal az élen, remek színészek tolmácsolásában, egy rendkívül izgalmas és méltán nagyhírű rendező-díszlettervező páros által színre vitt sokrétű és magas művészet, a szó legnemesebb értelmében, de két dolog mégis hiányzik belőle: a műfajhoz mért könnyedség és az a megmagyarázhatatlan plusz, ami előző közös munkájukat, A tüzes angyalt az elmúlt évad legkiemelkedőbb színházi élményévé varázsolta.